Nem félek

"Ti mind, szőrös pókok
s ti, borzas borzok,
ti, nyáladzó csigák
és vaksi vakondok,
csemetéinktől távol maradjatok.
Ti, éjjeli lények,
sötétben bóklászók,
ti, kik nem alusztok
csupán pirkadatkor,
a kisfiúcskának álmát virrasszátok."


Szombaton újra megnéztem ezt a fantasztikus filmet, miután szóbakerült a Molyon. Olaszul néztem (na jó, azért bekapcsoltam a feliratot is), és megint elhatároztam, hogy felelevenítem az olasztudásomat, mert elég szomorú, hogy miután egszereztem a középfokú nyelvvizsgát, egycsapásra elfelejtettem szinte mindent.

Pár éve láttam először a filmet, aztán tavaly év végén elolvastam a könyvet is (Niccoló Ammaniti: Én nem félek). Jó volt, újabb pipa az 1001-esen, de a film jobban tetszett.

A történet egy dél-olaszországi faluban (hm, nem tudom lehet-e falunak nevezni egy kb. öt házból álló települést) játszódik, itt él a tíz éves Michele Amitrano. A nyári hőségben barátaival és húgával töltik az időt, mígnem egy forró napon Michele megdöbbentő dolgot fedez fel...
Miután a kisfiú rátalál arra a bizonyos dologra, amit nem mondhatok ki anélkül, hogy ne legyen spoiler, érezhetővé válik a feszültség, nekem speciel a "vihar előtti csend" feeling jutott eszembe. Michele megőrzi titkát és továbbra is barátaival lóg, de már tudjuk, hogy valami készül, főleg miután megjelenik apjának egy barátja, pisztollyal a bőröndjében. A felnőttek kezdenek egyre furcsábban viselkedni, s miután a fiú szemtanúja lesz egy veszekedésüknek, cselekvésre szánja el magát...

Két világ ütközik össze: a felnőtteké, akik mesterkednek valamiben és a gyerekeké, akik különböző versenyekben teszik próbára magukat. A kicsik világából Michele átlép a felnőttekébe, ezzel akaratlanul is veszélybe sodorva magát.

A történet nem túl bonyolult, a kis rejtély elég hamar megoldódik, engem inkább a képi világ nyűgözött le. Rengeteg közeli felvétel, élénk színek és olyan felvételek, amelyeket szívesen látnék bekeretezve a nappaliban a dívány felett. Szinte éreztem a rekkenő hőséget, ami jól is esett így februárban, a poros út láttán elfogott a szomjúság, a kabócák (és / vagy tücskök) ciripelése pedig egyértelműen a nyaralást juttatta eszembe.

"Ott a tenger, csak nem látni"

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén