Tara Bahrampour: Visszatérés Iránba

A Lányom nélkül soha olvasása óta (kb. 10-15 éve) teljesen rá vagyok kattanva a muszlim országokban élő nők sorsával foglalkozó könyvekre. Az iszlám amúgy is érdekel, olyannyira, hogy a szakdolgozatomat is ebben a témában írtam.
Az évek során valahogy mindig az Iránban és Afganisztánban játszódó regények tetszettek a legjobban, vagy azért, mert ezekből olvastam a legtöbbet, vagy eleve ezeket kerestem (mert amúgy is nagyon érdekel mindkét ország).

A Visszatérés Iránba főhőse Tara(neh) Iránban született, amerikai anya és iráni (de Amerikában tanult) apa legnagyobb gyermekeként. A kislány Teheránban él szüleivel és két testvérével, valamint apja népes családjával. A forradalom kitörésekor Amerikába utaznak, hátrahagyva a családot, épülő házakat, egész addigi életüket. Az Egyesült Államokban az építész apuka csak egy iráni menekült, a családnak nincs pénze, és mire Tara barátokat szerez az iskolában, tovább kell költözniük. A lányból szép lassan amerikai tinédzser lesz, aki divatos frizurát és Nike-t visel, és fiúkkal találkozik, bár ezt titkolják az iráni rokonok előtt. Bármennyire is jól érzi magát Tara Amerikában, vissza akar térni Iránba, ami kisebb-nagyobb nehézségek árán sikerül is neki. Ellátogat otthonmaradt rokonaihoz, megkeresi régi lakásukat és félbemaradt házukat, próbálja megtalálni gyerekkori életét. Csak néhány dokumentumot és emléket talál, s párszor kellemetlen helyzetbe kerül, mert amerikai módon viselkedik Iránban. Amerikában akkor figyelmeztették, mikor iráni módon viselkedett, így azt érzi, nem tartozik sehova.


Tetszett a könyv, bár néha úgy éreztem, bármelyik ebben a témában általam olvasott könyv folytatása lehetne. Minden ismerős volt valahonnan, a "Márg bár Amrika" kántálásoktól kezdve az apró trükkökig, amelyekkel a nők próbálnak túljárni a szigorú hatóságok eszén. A történet is meglehetősen szokványos volt, hiszen szinte az összes ilyen témájú könyv a kultúrák és a hagyományok közti konfliktusokat mutatja be. Néha viszont éppen az tetszett, hogy egy csomó ismerős dologról olvastam, így hozzáértőnek, bennfentesenek, sőt a főhős ismerősének érezhettem magam. Az egész könyvet átszövő humor és a gyermeki naivitás kicsit könnyedebbé tette az egyébként szomorkás történetet, a mama hozzáállása a politikai helyzethez pedig elbűvölt.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén