Wiener Schnitzel

Itt a tavasz, én meg alig tudok nyugton maradni, ezért szombaton kiugrottunk Bécsbe. Eredetileg kétnaposra terveztünk a kirándulást, de elég hamar meguntam a szálláskeresést. Nem az bosszantott a legjobban, hogy az egyik foglalási oldalon free-ként feltüntetett reggeli a másik oldal szerint 10 euróba került, sokkal inkább a parkolási lehetőségekről szóló, egymásnak ellentmondó információk. (Pár éve Prágában csúnyán ráfáztunk, ezért azóta mindig a parkolással tökölünk a legtöbbet szállásfoglaláskor. Az történt ugyanis, hogy a szálloda feltüntette a honlapján a parkolót, de a helyszínen kiderült, hogy a közeli bevásárlóközpont mélygarázsáról van szó, amellyel nem volt szerződésük, ezért fizethettük az óránkénti díjat.)

Maradtunk tehát a "reggel megyünk, este jövünk" változatnál, a kocsit egy P+R parkolóházban hagytuk Erdbergnél, ahonnan csak pár perc a Stephansplatz U3-mal. Vettünk napijegyet 5,70-ért, használható az összes közlekedési eszközön, hát ez a hülyének is megéri. Nekünk is megérte volna, ha nem gyalogoltuk volna végig a napot, mert lusták voltunk megkeresni a megfelelő villamost és várni sem volt kedvünk. De ezt még nem tudtuk akkor, amikor megnyomtuk az automata "igen, szeretném megvásárolni a jegyet" gombját, tehát megnyomtuk.

Első utunk a Kettenbrückengassére, az Alt Wiener Flohmarktra, azaz a bolhapiacra vezetett. Ezt Gergő szerette volna megnézni, de csalódott egy kicsit, mert ő sem egy valódi bolhapiacra számított. Én csak egy-két pultra tudtam rápillantani, egyrészt mert annyian voltak, hogy az emberrétegektől nem láttam a portékákat, másrészt olyan erővel szorítottam magamhoz a táskámat, hogy az az összes energiámat felemésztette. Ezen a részen gyorsan végigszáguldottunk, és elérkeztünk a piac másik részéhez, ahol ennivalókat árultak. Sajtok, gyümölcsök, zöldségek (jamgyökér és más extrák), halak, keleti fűszerek, péksütemények, csupa csoda dolog.

A piacról a Secession érintésével elsétáltunk a Kärtnerstrasséra, ahol betértünk a Steffl nevű áruházba és megnéztük ööööö... a mosdót. Jó áruház ez egyébként, a nálunk lévő euróból akár kettő inget is tudtunk volna venni, de mi inkább a virslire tartogattuk a pénzt.
Körbejártuk a Stephansdomot, megnéztük a fiákereket, majd beszereztünk néhány Mozart-golyót a dómmal szemközti csokoládéboltban. Végigsétáltunk a Grabenen, én azon gondolkodtam, hogy van a viszontlátásra németül (visszafelé Hegyeshalomnál eszemben jutott), majd az Am Hof érintésével elsétáltunk az Anker óráig.

Miután hosszas gondolkodás után sem tudtuk leolvasni az időt, visszkeveredtünk az Operaházhoz és ettünk egy csípőskolbászos hotdogot. A kifli kb. 20 centis volt, a kolbász majdnem végigért benne, én pedig a Pikanter Bratwurst rajongójává váltam.

"Ebéd" után kezdődött a SÉTA. Az Anker-órát is a Gergő akarta megnézni, ő találta ki azt is, hogy sétáljunk már végig azon a 4,5 km-es sugárúton, amit az útikönyv említett. Az Opernringen kezdtük, én ekkor már tudtam, hogy nem lesz könnyű. Elmentünk a Burggarten mellett, át a Hofburgon, megnéztük a spanyol lovasiskolát, majd kilyukadtunk a Volksgartenben. Itt jöttem rá, mennyire jó dolog egy pad, de nem volt sok időm üldögélni, mert 4 km még hátravolt a Ringből. Megnéztük a Parlamentet, méregettük, milyen pici, aztán mégis milyen jól működik ez az ország, bezzeg a miénk. A változatosság kedvéért itt is leültem, Gergő pedig fotókat készített a villamosról, a fiákerről, egy úttakarítóról és egy Audi R8-ról. Hiába, ez az ő napja volt (bár nem így terveztem...)


A múzeumok mellett elsurrantunk, mintha ott sem lettek volna, a Stadtparkban viszont belecsöppentünk valamilyen borkóstolóba, az egész park tele volt standokkal és sátrakkal, valamint poharakat szorongató, kipirult arcú emberekkel. Nekünk nem volt időnk mindenféle kóstolgatásra, hiszen meg kellett néznünk a Pratert, tehát elvánszorogtunk a Donaukanalhoz, innen szerencsére már látszódott az óriáskerék, mely erőt adott az erőltetett menetbe forduló könnyű szombati séta folytatásához.

A Prater überfasza dolog, mondom ezt úgy, hogy egyáltalán nem vonzanak a vidámparkok. Nem szeretek idegen emberek előtt hülyét csinálni magamból és hangosan sikoltozni, itt viszont felültem volna egy-két körhintára, de a hotdognak hála, még mindig nagyon jóllakottnak éreztem magam. Gyerekként őrjöngve szaladgáltam volna a vattacukorárustól a fánkosbódéig, így csak csendben mosolyogva nézegettem a zöldes arcú embereket. Százféle körhinta kattogott körülöttünk, hullámvasút, Space Shot, óriáskerék és más félelmetesen magas / gyors szerkezetek, de voltak soft változatok is: dodzsem, kisautós körhinta és olyan is, amit pónik vontattak. A legdurvábbnak a Praterturm nevű, - első látásra sima láncosnak tűnő -  körhinta látszott. A Prater honlapja szerint a Praterturm 117 (!) méter magasra húzza fel az önként vállalkozókat, és 60 km/h sebességgel pörgeti őket. Nem gyenge.

Miután az összes attrakciót végignéztük, lassan elindultunk hazafelé. A lábunk az egész napos sétától majdnem leszakadt, és már a parkolóház felé metróztunk, amikor eszembe jutott, hogy én még el akartam menni a Mariahilfestrasséra is. Már nem volt erőnk visszamenni, nem baj, majd legközelebb, a lényeg, hogy mindent megnéztünk, amit a Gergő szeretett volna....

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.