Ferber Katalin: Mindenki szellemi kalauza Japán

Japánnal kapcsolatban elég nagy zűrzavar van a fejemben, ezért Ferber Katalin könyve felért egy felvilágosító kiadvánnyal; olvasása során jópár dolog vált érthetővé (érthetőbbé). Sajnos nem minden, de ez nem a könyv hibája. Számomra a felkelő nap országa ugyanis annyira érthetetlen, megfoghatatlan világ, melyben feloldhatatlannak tűnik az elképesztő fejlődés és technológia, valamint  a hagyományok tisztelete között feszülő ellentét.
A japán emberekre csak különböző klisék és sztereotípiák mentén tudok gondolni: szemeiket lesütve, udvariasan hajlonganak (közben vérszomjasak, mint a Battle Royal diákjai); fényképeznek és nagyon szeretik karaoke-bárokat. Van (volt) köztük szamuráj, sógun, gésa és yakuza; mangákat olvasnak, animéket néznek, szusit és miszot esznek. A lakásukat ikebanával díszítik, és szabadidejükben origamit hajtogatnak, meg ilyesmi.
Nagyon keveset tudok Japánról, ezért a könyvben említett dolgok között sok meglepő információt találtam. Már az megdöbbentett, hogy a japánok 127 millióan vannak, és Tokión kívül még legalább tíz olyan várossal büszkélkedhetnek, melynek népessége milliós nagyságrendű. Megértettem, miért olyan népszerűek az elektronikus házikedvencek (mint pár éve a tamagocsi), illetve miért vonzódnak annyira a képregényekhez és az európai szemnek kissé bizarr (sokszor szexuális tartalmú) vetélkedőkhöz.
Mindazonáltal azonban sok-sok téma és sajátosság maradt, melyek felett továbbra sem tudok napirendre térni. Egészséges életmód kontra depresszió; természetes, egyszerű formák kontra neonfényben fürdő játéktermek.

Visszatérve a könyvre: elég régóta szerettem volna elolvasni, s mikor a legutóbbi könyvtárlátogatás során megláttam a polcon, rögtön kikölcsönöztem. A 24x29 cm-es, majd' 1,5 kilós könyvet a 16x31 cm-es táskámba természetesen nem tudtam belehajtogatni, ezért kézben cipeltem a kicsivel több, mint egy órás úton. Nem kockáztathattam, hogy esetleg más kikölcsönzi előttem.
Ismerkedésképpen átfutottam a fejezetek címét, melyek közül a Tradíciók és modernitás, a Mindennapi életünk, a Divat és az Étkek és étkezési szokások keltették fel leginkább az érdeklődésemet. Ferber Katalin szórakoztató stílusban ír arról, miért alszanak a japánok az összes közlekedési eszközön, hogyan viszonyulnak a meglehetősen változatos időjáráshoz és hogy miért olyan fontos számukra a vizualitás és a képregények. A Mindeki szellemi kalauza nem útikönyv, hanem valóban egy remek vezető, mely az élet különféle területein vezet végig minket, japán szemmel nézve. Nem lettem az ország rajongója, de legalább pár dolog a helyére került a fejemben. És már ezért megérte elolvasni.

Mondtam már, hogy furcsának tartom a japánokat?

Megjegyzések

  1. Nagyon érdekesnek tűnik a könyv.
    Jó pár éve megismerkedtem egy vietnámi fiúval, rettentően érdekesnek találtam, egészen máshogy állt az élethez, mint pl. mi európaiak. Imádtam vele beszélgetni. Olyan fantasztikusan, egyszerűen tudta megfogalmazni az érzelmeit, ami szerintem nagyon hiányzik a legtöbb emberből. Egészen különleges volt vele lenni.

    VálaszTörlés
  2. Igen, egész máshogy gondolnak egy csomó dologra, mint ahogyan mi, itt Európában.
    Annak ellenére, hogy a könyvből sok érdekes dolgot megtudtam a japánokról, (illetve megértettem, mit miért csinálnak úgy, ahogy csinálják), a könyv végére érve mégis kicsit meglepődtem. Én Japánra ugyanis mindig úgy gondoltam, mint egy csodálatos (modern, szupertiszta, kicsit steril) országra, ligetekkel, teaszertartásokkal, virágzó cseresznyefákkal és zen-buddhista emberekkel, a könyvből pedig kiderült, hogy az emberek túlhajszoltak és akkora elvárások vannak az élet minden területén, hogy a depresszió népbetegség.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.