Oldalak

2010. november 21., vasárnap

Christina Lamb: A herati varrókörök. Egy angol haditudósító afganisztáni feljegyzései

Két, világoskék burkába öltözött nő siet a sivár utcán. Mögöttük halad a fivérük, csakis az ő kíséretében hagyhatják el a házat. A nők testvérek és a bazárba igyekeznek. Semmi tiltott dolog nincs rajtuk, cipőjük nem fehér és nem kopog. Mégis sietnek, nem jó a nőknek az utcán lenni. Elhaladnak a stadion mellett, ahol sportmérkőzések helyett kivégzéseken ujjongott a tömeg. Elsietnek egy tér mellett, ahol régebben a gyerekek papírsárkányokat eregettek, egészen addig, amíg a tálibok be nem tiltották.
Kabulban vagyunk, de lehetnénk Kandaharban, Mazar-i-Sarifban vagy akár Heratban is. Afganisztán, XXI. század.

Bevallom, nem nagyon foglalkoztam Afganisztánnal egészen addig, amíg az Egyesült Államok 2001-ben meg nem támadta. Voltak ugyan homályos elképzeléseim az országról, többek között az alapján, amit Ken Follett: Kaland Afganisztánban című regényében olvastam, de ez nem volt túl sok.

Az USA támadását követően a hírek a tálibokról, az al-Kaidáról és bin Ladenről szóltak, engem pedig egyre jobban érdekelni kezdett ez az Irán és Pakisztán között elhelyezkedő, csupahegy ország.

2010. november 17., szerda

Breaking News

Ma megtaláltam a világ leglazább karácsonyfadíszét a Butlersben.

Az idei karácsonyfánk díszvendége, egyenesen Londonból.

 
Barátok közt

2010. november 16., kedd

Ki lennék?



Itt az újabb blogos játék, melybe Niki hívott meg, és melyben azt a könyvszereplőt kell kiválasztani, akinek szívesen belebújnék a bőrébe. Köszönöm a meghívást, örültem neki, bár a feladat nehezebb volt, mint elsőre gondoltam.
Néhány másodperces gondolkodás után ugyanis rájöttem, hogy nem nagyon szoktam azonosulni a könyvszereplőkkel, a filmhősökkel még csak-csak, de a könyvekével nem.  Akadtak persze olyanok, akiket kicsit irigyeltem, például Elizabeth-et az Eat, Pray, Love-ból, aki lelki válsága elől Olaszországba, onnan Indiába, onnan pedig (ha már így belejött) Balira utazott.
 Próbáltam a másik oldalról megközelíteni a dolgot és olyan karaktereket kerestem, akiket megkedveltem. Ez picivel könnyebb volt, úgyhogy rövid bambulás után kiválaszottam a legfőbb kedvencemet, Márzsit.

Marjane a kislány a Persepolisból, azaz maga a képregény szerzője, Marjane Satrapi. Ő az a gyerek, aki próféta akart lenni, és punk cipőben és Dzsájkel Makszonos kitűzővel borzolta a felügyelőnők idegeit, majd maga mögött hagyva Iránt, drogdíler lett Ausztriában. Négy év bécsi tartózkodás után visszatért Iránba és "megerősödve és legyőzhetetlenül" vágott bele új életébe.
Szóval Márzsit igazán bírtam, de nem biztos, hogy szívesen belebújtam volna a bőrébe (illetve a csadorjába).



De hogy a címben feltett kérdésre is válaszoljak végre: szívesen lennék bármelyik ifjúsági (pöttyös, csíkos, delfin) regény szereplője, nekik mindig olyan izgalmasan teltek a nyári szünetek :)

2010. november 10., szerda

India

Útikönyvről nehéz úgy véleményt írni, hogy az ember a kanapén ülve, vagy a szőnyegen hasalva olvasgatja. Bár az Útitárs sorozat jelszavának értelmében (Utazás előtt, alatt, után ... helyett) ez teljesen elfogadható dolog, egy ilyen értékelés mégsem lenne igazságos.

2010. november 3., szerda

Corinna Milborn: Európa: az ostromlott erőd

"Keep banging
Keep banging on the wall of Fortress Europe
We got a right, know the situation
We're the children of globalisation
No borders only true connection
Light the fuse of the insurrection
This generation has no nation
Grass roots pressure the only solution
We're sitting tight
Cos assylum is a right
Put an end to this confusion
Dis is a 21st century Exodus
Dis is a 21st century Exodus"

(Asian Dub Foundation: Fortress Europe)


Rendhagyó könyvértékelés ez, nem annyira a könyvről szól a poszt, sokkal inkább saját gondolataimról a témával kapcsolatban.

A könyv érdekes, a téma aktuális, a szerző pedig kicsit elfogultnak tűnt, mivel végig az volt az érzésem, hogy csak Európától, az európai emberektől vár alkalmazkodást és megértést. A bevándorlás régóta foglalkoztat,  sokat olvastam és tanultam is róla, de minden saját magammal fejben lefolytatott vita után a "hát, nem is tudom" álláspontra jutok. Nem azért, mert nincs véleményem, hanem azért, mert mindkét oldal (bevándorlók vs. Európa) problémáit átérzem. Figyelembe veszek mindent a multikulturalizmustól kezdve az etnocentrizmuson keresztül az olvasztótégelyig, mégsem tudok kialakítani egy határozott véleményt.