Christina Lamb: A herati varrókörök. Egy angol haditudósító afganisztáni feljegyzései

Két, világoskék burkába öltözött nő siet a sivár utcán. Mögöttük halad a fivérük, csakis az ő kíséretében hagyhatják el a házat. A nők testvérek és a bazárba igyekeznek. Semmi tiltott dolog nincs rajtuk, cipőjük nem fehér és nem kopog. Mégis sietnek, nem jó a nőknek az utcán lenni. Elhaladnak a stadion mellett, ahol sportmérkőzések helyett kivégzéseken ujjongott a tömeg. Elsietnek egy tér mellett, ahol régebben a gyerekek papírsárkányokat eregettek, egészen addig, amíg a tálibok be nem tiltották.
Kabulban vagyunk, de lehetnénk Kandaharban, Mazar-i-Sarifban vagy akár Heratban is. Afganisztán, XXI. század.

Bevallom, nem nagyon foglalkoztam Afganisztánnal egészen addig, amíg az Egyesült Államok 2001-ben meg nem támadta. Voltak ugyan homályos elképzeléseim az országról, többek között az alapján, amit Ken Follett: Kaland Afganisztánban című regényében olvastam, de ez nem volt túl sok.

Az USA támadását követően a hírek a tálibokról, az al-Kaidáról és bin Ladenről szóltak, engem pedig egyre jobban érdekelni kezdett ez az Irán és Pakisztán között elhelyezkedő, csupahegy ország.
A hírekből sajnos csak annyit tudtam meg, hogy ez a hely bizony terroristák búvóhelye, hiszen az Egyesült Államok rekordidő alatt megállapította, hogy barlangjaiban rejtőzködnek az ikertornyok felrobbantásáért felelős al-Kaida tagjai. Pár Afganisztánban játszódó könyv, és pár cikk után kicsit okosabb lettem, és minél többet olvastam róla, annál kíváncsibb is.

Afganisztán (hivatalos nevén: Afganisztáni Iszlám Köztársaság) sohasem volt egységes ország. A megszállók egymát követték: a perzsákat Nagy Sándor; majd az arabok foglalták el a területet, később a törökök, utánuk a mongolok. A 19. században a  Brit Birodalom vonta a fennhatósága alá, majd 1979-ben a szovjet Vörös Hadsereg vonult be az ország területére. Röviddel az ikertornyok leomlása után az Egyesült Államok támadta meg, keresztes háborút hirdetve, mellyel magára haragította a muszlim világ nagy részét.   
A népesség nem egységes: a Hindukus-hegységtől északra főleg perzsa és türk népek élnek, délre a pastuk; a hegyekben pedig a tadzsikok és a hazarák. Többek között a különböző törzsekhez tartozó hadurak közötti állandó csatározások miatt nem jött létre tartós béke, de ezt Christina Lamb sokkal jobban összefoglalta, személyes tapasztalatai alapján.
A herati varrókörök - címe ellenére - nem lányregény, illetve nem is az a fajta könyv, mely a "Női sorsok" polcra illene. Sokkal többről szól a könyv, mint arról a kis titkos irodalmi szakkörről, mely lehetővé tette az elnyomott (a tanulástól is eltiltott) nőknek, hogy néhanapján az irodalommal foglalkozzanak. Az Aranytű elnevezésű "szakkör" arra az irodalmi workshopra emlékeztetett, melyről Azár Náfíszí írt A Lolitát olvastuk Teheránban című regényében.

Christina Lamb angol újságírónő átfogó képet fest Afganisztánról, nemcsak a mindennapi életet mutatja be, hanem ír a mudzsahidek harcairól és a tálibok esztelen rombolásáról is. Felkeresi a különböző erők vezetőit, a kivégzett emberek hozzátartozóit; a stadionokat, ahol nyilvános kivégzéseket tartottak a tömegek szórakoztatására. A fényképekkel illusztrált kötet mindvégig érdekes, a téma természetéből eredően kegyetlen és sokszor hihetetlen. Az olvasó egy percre sem mélázhat el, a könyv minden sorából rettentő tények merednek ránk.
A szerző bemutatja azokat a történelmi tényezőket, melyek fontos szerepet játszottak az ország sorsának alakulásában, s melyek ismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük: miért harcoltak muszlimok muszlimok ellen, miért vonult be a Vörös Hadsereg 1979-ben és miért támogatta az USA a mudzsahideket, illetve mi lett mindezeknek a következménye. Felsorolja a tálibok rendelkezéseit, és megpróbálja velük elmagyaráztatni az értelmüket, bár ezek a magyarázatok nem túl ésszerűek egy európai demokráciában élő ember számára. De legalább megtudjuk, mi volt a tálibok indoka a bamijáni Buddha-szobrok lerombolására, miért zúzták porrá a kabuli múzeum műkincseit és miért pont a fehér cipőt viselését tiltották meg a nők számára.

Számomra nagyon érdekes volt a könyv, szerettem, hogy olyan dolgokat említett, amelyekről már olvastam máshol, például Khaled Hosseini Papírsárkányok című regényében vagy A kabuli könyvárusban (Asne Seierstad). Ilyen volt többek között a sárkányeregetés, melynek nemcsak a szórakozás volt a célja, sokkal inkább a harc: a sárkányok zsínórját ragasztóval kevert, őrölt üveggel vonták be, s az nyerte a versenyt, aki több papírsárkány zsinórját vágta el saját sárkánya madzagjával. Az afganisztániak már gyerekkorban is a harcot tartják a legfontosabbnak, nem is meglepő tehát (illetve dehogynem!) a kisiskolások számtankönyvéről készült fotó, melyen nem almákkal vagy labdákkal helyettesítik a számokat, hanem Kalasnyikovokkal és Stinger rakétákkal.

Újra csak azt tudom mondani, hogy ez egy nagyon jó könyv, mert az írónő eltalálta azt az arányt, hogy milyen mértékben írjon úgy a politikai helyzetről, a földrajzi viszonyokról és a történelmi adatokról, hogy ne váljon a könyv unalmassá és szárazzá, ám elég háttérinformációt nyújtson a megértéséhez. Még ilyen könyveket ide!

További művek Afganisztánról:

* Khaled Hosseini: Papírsárkányok (filmen is)
* Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap
* Siba Shakib: Afganisztánba csak sírni jár az Isten
* Asne Seierstad: A kabuli könyvárus
* Ken Follett: Kaland Afganisztánban
* Deborah Rodriguez: A kabuli szépségszalon
* Szabó Csaba: Fél év Afganisztánban
* Atiq Rahimi: Türelemkő - Szange szabúr (köszi, szamárfül)
* Osama (japán-ír-iráni-holland-afgán dráma, r.: Siddiq Barmak)

Megjegyzések

  1. +
    (ha szabad)

    Türelemkő : szange szabúr / Atiq Rahimi

    VálaszTörlés
  2. Jó, hogy mondod, oda is írom mindjárt. Sokáig rajta volt a várólistámon, aztán leszedtem. Érdemes visszatenni?

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén