Oldalak

2011. december 31., szombat

Évem


(négyet nem fejeztem be, ha jól emlékszem)

2011. december 29., csütörtök

Sóvári Mónika: Szerelmem, Sanghaj

Picit csalódtam, mind a méretet, mind a tartalmat illetően. Tulajdonképpen tetszett, de mikor befejeztem az olvasást, hiányérzetem volt, és pont a lényeg, Sanghaj hiányzott.

Tudom milyen szerelmesnek lenni egy városba, én London iránt érzek ugyanígy, ezért amikor először hallottam a könyvről, már tettem is a kívánságlistára. Karácsonykor Linda meg is lepett vele, így a karácsonyi vacsora és az ajándékkönyvek végigsimogatása után el is kezdtem.

Gyorsan elolvastam, 170 oldallal általában hamar végzek, és azt éreztem, hogy jó volt, jó volt, DE (és itt jöttek azok a dolgok, amik nem tetszettek).

Soknak találtam a nosztalgiázást, még akkor is, ha az írónő szabadszájú édesapja megfontolásra érdemes, bölcs dolgokat mondott a lányának. Én Sanghajra voltam kíváncsi. Túl sok volt a lelkizés is, én meg csak vártam, amit  fülszöveg ígért: "... megismerhetjük a kínai emberek és egy közel 20 milliós kínai nagyváros mindennapi életét." Van az a rossz szokásom, hogy elhiszem, amit a könyv ismertetője ír, és ha szerintem nem teljesen helytálló, akkor csalódott leszek. És most az voltam. Ugyanis arra készültem, hogy rengeteg kis színes információt kapok egy számomra teljesen ismeretlen világról, de a könyv felén túljutva még mindig csak azt tudtam, hogy a kínaiak köpködnek, zsebkendőt nem használnak és van egy francia negyed, ahol végre európai lehet az európai.  Nem derült, hogyan teltek a család mindennapjai, mit ettek, hol vásároltak, milyen furcsaságokkal találkoztak Kínában. Néhány hétköznap-töredéket kaptam csak, beszámolót az őszi holdünnepről, a rémisztően elhízott kisgyerekekről, a masszázsról és az elfoglalt fiaiknak feleséget kereső anyákról.

Az a pár kínai ember, akivel Sóvári Mónika megismertetett, az a pár élethelyzet, amit bemutatott, annyira kevés volt és annyira soknak tűnt mellette a múlt történetein való rágódás, hogy megnéztem a könyv hivatalos weboldalát is, hátha választ kapok arra a kérdésemre, hogy miért szeretett bele az írónő a nyüzsgő nagyvárosba. A honlap nagyon szép, kellemes (?) kínai zene is szól, csak éppen a blogra vezető menüponton kívül egy sem működik. (Több böngészővel is megnéztem, hátha.)

Azt sajnáltam a legjobban, hogy nem kedveltem meg Sanghajt, mert szinte semmit nem "láttam" belőle. Kevés volt, na. De legalább a borító szép.

2011. december 24., szombat

Karácsony 2011

Nekem az idei karácsony akkor kezdődött, amikor megérkezett dlány ajándéka, Az alibi (lásd előző bejegyzés). Aztán csütörtökön megkaptam Lindától a régóta kívánságlistás Kőrösi-regényt és a Szerelmem, Sanghajt, Jutka pedig meglepett egy übercuki Vintage Garden könyvecskével.


Csütörtök este vaníliás kiflit sütöttem, pénteken pedig még összedobtam egy fahéjas kekszet, amit egy mexikói szakácskönyvben találtam, és úgy gondoltam, karácsonyra épp jó lesz.


Este szétdobáltam a nappaliban a celluxot, a szalagokat és a csomagolópapírokat arra hivatkozva, hogy csomagolok, ám Gergő mindebből csak annyit érzékelt, hogy sehova nem tud leülni tévét nézni.


Miután meggyőztem, hogy mindannyian jobban járunk, ha az ajándékok becsomagolva töltik az éjszakát, ő elfoglalta az ebédlőasztalt, és elvette a celluxot. Részemről a csomagolás véget ért.

Szombat reggel elmentem a CBA-ba, ahol szinte semmit nem lehet kapni, ezért nem is lepődtem meg, hogy kenyér sem volt. Mérgemben vettem két zacskó forrócsokiport meg egy csomag szeletelt sajtot, de tudtam, hogy a kenyér-dolgot ezzel még nem oldottam meg. Mire hazaértem, Gergő az erkélyen faragta, gyalulta, flexelte a fenyőfa törzsét, miközben az eső szelíden szitált rá. Megint azt tapasztaltuk, mint tavaly, vagyis hogy a mi erkélyünkön a kivágott fenyőfák egy éjszaka alatt kábé fél métert nőnek. Na mindegy, Gergő kitartó volt, és nemsokára már a könyvespolc mellett állt a vizes fenyőfa, én pedig addigra felkampóztam 14 darab szaloncukrot. Mivel a vizes fára nem nagyon akartam izzókat tekergetni és mivel úgyis indulnunk kellett a karácsonyi ebédre (+ előtte kenyeret szerezni), betettem a fa alá a többi szaloncukrot és Az alibit, mi pedig lecuccoltunk és egészen hat óráig a Gergő, majd az én anyukámnál ettünk és ajándékoztuk egymást felváltva.

Este gyorsan feldíszítettem a fát, Gergő becsomagolta az én ajándékaimat, és a fát fényképezte, ami így ajándékok nélkül, bekapcsolt izzókkal egy rémfára emlékeztetett.


Kis időhúzás után végre kibontottuk az ajándékokat, majd felbontottunk egy üveg bort, de igazán csak azért, hogy az új Butlerses dugómmal bedughassuk. 


Miután az összes csomagot kibontottuk, behordtuk a fa alá a délután kapott ajándékokat, és vacsora után nekiálltunk a Kindlét nyomkodni. Elleszünk vele egy darabig, nekem egyelőre nagyon szokatlan, de remélem, ugyanolyan jó lesz, mint a hagyományos könyvek.


Remélem, a Ti napotok is jól telt, nekem valószínűleg lesz még egy adag szülinapi ajándékkönyv pár nap múlva - bízom benne, hogy köztük lesz Rohinton Mistry új regénye - addig meg elleszek a fentiekkel.

Boldog karácsonyt!

2011. december 21., szerda

Molyangyalka


Megkaptam az első karácsonyi ajándékkönyvet a Molyangyalkámtól, dlanytól. A borítékban találtam a képen látható csini keresztszemes könyvjelzőt is, a hátán olyan kedves jókívánságokkal, hogy egészen meghatódtam.
A karácsonyi csomagolást természetesen rögtön kibontottam (nem kínzom magam azzal, hogy szombatig várjak, kínoznak engem eleget mások év közben), és nagyon örültem, mert Agatha Christie Az alibi című regényét kaptam meg, mellyel így 36 tagúra bővült az AC-gyűjteményem.

2011. december 18., vasárnap

36 az 1001-ből

Sikerült a magánkihívásom, vagyis elolvastam az 1001-es listáról 36 könyvet. Ezt a feladatot tavaly év végén (vagy idén év elején?) találtam ki magamnak, és tegnap (végre) teljesítettem.
A havi három könyv* nem tűnt nagy dolognak, nyár végéig úgy nézett ki, hogy több is meglesz, aztán kicsit lelassultam (illetve rákaptam a Molyos kihívásokra), de aztán november közepén megembereltem magam, és végre végeztem.

A könyvek között voltak jobbak-rosszabbak, volt ami nagyon tetszett, és volt, amit legszívesebben kivágtam volna az ablakon. A Tranzitot (Anne Seghers) feladtam, úgyhogy ezt nem is számítottam bele a 36-ba.

A Minden vilángol (Jonathan Safran Foer) jól indult, aztán valahogy elvesztette a varázsát (lásd itt), amit nagyon sajnáltam, mert az eleje tényleg nagyon tetszett. A Napok romjai (Kazuo Ishiguro) és A máltai sólyom (Dashiell Hammett) sem jött be, még akkor sem, ha utóbbi a hozzáértők szerint minden idők legnagyobb és legjobb krimije. Nekem nem jelentett nagy élményt, elolvastam, untam, kész. A legtöbbet talán az Anna Kareninával (Lev Tolsztoj) nyűglődtem, tíz oldalnál többet nem bírtam belőle egyszerre legyűrni. Pedig megfogadtam, hogy úgy olvasom, ahogyan azt egy klasszikus megérdemli, de nem sikerült. Pedig nem is vittem magammal, hogy békávézás közben olvassam, nehogy valami kósza ellenőr megzavarjon, de otthon, teljes nyugalomban sem tudtam úgy lelassulni, hogy élvezzem Tolsztoj aprólékos leírásait vagy hogy beleéljem magam a szereplők helyzetébe.

A darázsgyár (Iain Banks) nagyon beteg, de tulajdonképpen tetszett, kiváncsi voltam, mi sül ki a végére, a Görögdinnye édes levében (Richard Brautigan) pedig olyan fajta könyv, amire mindenki azt mondja, hogy mennyire nagyszerű, én meg totál hülyének érzem magam, mert engem meg csak egyszerűen fáraszt és fogalmam sincs, mitől olyan nagyszerű. Nagy csalódás volt a Harisnyás Pippi (Astrid Lindgren), ami nem lenne olyan meglepő, hiszen nem én vagyok a célközönség, engem mégis meglepett, mert Astrid Lindgren Kalle nevű kis mesterdetektívjét imádom. Nem tetszett a Franny és Zooey (J. D. Salinger) és az Őrült szerelem (Ian McEwan) sem, viszont a Gépnarancs (Anthony Burgess) nem volt annyira rossz, mint amilyennek gondoltam.

Az abszolút kedvencek közé került a Vágy és vezeklés (Ian McEwan), bár a történetet igazán akkor értettem meg, miután megnéztem a filmet is; a Valamikor ember voltam (Indra Sinha), melyről hosszabban is írtam itt, A keresztapa (Mario Puzo), amin meglepődtem, mert a filmet kábé tíz részletben sikerült megnéznem. Szintén meglepetés volt A szolgálólány meséje (Margaret Atwood), mert a jövőben játszódó sztoriknál jobban kedvelem a múltban játszódókat. A legnagyobb csalódást az Interjú a vámpírral (Anne Rice) jelentette, ez volt az a könyv, amit oldalanként letettem, mert idegesített. Amúgy sem érintett meg ez a nagy vámpírláz, de azt hittem, hogy Anne Rice van annyira oldschool, hogy egy igazi hátborzongató rémregénnyel tud szolgálni. Hátborzongás egy szem sem volt, én meg továbbra sem értem, miért a nagy lelkesedés a vérszívók iránt.

Voltak még azért jobbfajta könyvek, például a Szeretetről, sötétségről (Ámosz Oz), bár nem bántam volna, ha Oz egy kicsit kevesebbszer ismétli önmagát, és egy kicsit kevésbé kalandozik el mesélés közben, de a Hódolattal esengve (Amélie Nothomb) is jó választás volt. A feltétel nélküli kapituláció múzeuma (Dubravka Ugrešić) egyrészt tetszett a témája miatt, de a tagolt szerkezet miatt egy szaggatott, meg-megakadó regényként maradt meg az emlékezetemben, nem teljes egészként.

A maradék 18 könyvet elovastam, de nem voltak sem kiemelkedően jók, sem csapnivalóan rosszak, talán a semmi extra címkét tudnám rájuk ragasztani. Mindenesetre azt már most elhatároztam, hogy nem tűzök ki hasonló célokat 2012-re, hanem csak olvasom, ami jólesik.

*mármint ezek közül

2011. november 12., szombat

Still alive...

... csak olyan sokat olvasok, hogy nincs időm írni.
De hamarosan visszatérek :)

2011. október 20., csütörtök

Tore Renberg: Szerettem másképp is

Most szólok, hogy a szövegben 1 db spoilert rejtettem el.

Jarle 16 éves norvég fiú, a Mathias Rust Band alapítója, aki egy napon szerelmes lesz szelíd mosolyú iskolatársába, Yngvébe. Nem nagyon ismerem a norvég neveket, ezért sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy Yngve talán nem lány... A szerelem jó, a szerelem fáj énekli Presser és Jarle is pont ezt érzi, emellett rettentő súllyal nyomja a vállát tizenéveinek ezer más problémája is.

Eleinte azt gondoltam, felnőttként nem tudom majd átérezni a kamasz szereplők problémáit, olvasás közben azonban olyan emlékek és érzések jöttek elő, amelyekről nem is sejtettem, hogy (még mindig) bennem élnek.

A cím elsőre nem esett le, és nem is ez a szerelem állt számomra a középpontban, hanem a kamaszkor, minden szépségével és keserűségével együtt. A mérsékelt Jarlét nagyon bírtam, és meglepő módon hosszas eszmefuttatásai sem untattak, sőt: tudni akartam, mit gondol, miért teszi azt, amit tesz. A kommunista (egyértelmű anarchista beütésekkel) Helge nem volt szimpatikus, és bármekkora hülyeség, a Jarle-Helge-Katrine trió valamiért a Harry-Ron-Hermione hármasra emlékeztetett, ahol szintén a középső tagot kedveltem a legkevésbé. Sajnáltam Jarlét az összes kamaszkori nyűgje miatt, ugyanakkor kicsit szánalmasnak is tartottam: ugyan mit tudhat egy tizenhat éves kölyök az élet valódi nehézségeiről? Mégis, mikor visszagondoltam a saját kamaszkori problémáimra, még most is ugyanolyan komolynak éreztem őket, mint tizenöt évvel ezelőtt.

A történet hangulatát nyugtalanítónak és nyomasztónak éreztem, egyrészt a már említett, fel-felbukkanó, nem mindig kellemes emlékek, másrészt a ködös-esős norvég időjárás miatt. Ennek ellenére nagyon tetszett a könyv, jó kis vitákba keveredtem önmagammal, és próbáltam megfejteni, miért hittem én is sziklaszilárdan abban, hogy rajtam és a barátaimon kívül mindenki más hülye, a felnőttek meg pláne. (Ó, bárcsak még egyszer tizenhat lehetnék, kideríteném, becsszó!)

2011. október 2., vasárnap

Fejős Éva: Hello, London

Miért épp Hello, London? Miért nem Hello, Moszkva vagy Hello, Dunavarsány?

Szoktam csajos (broáf) könyveket olvasni, és Fejős Éva könyvével sem az volt a bajom, hogy csajos, hanem hogy unalmas. Uncsi.

Még nem olvastam tőle eddig semmit, erre a könyvére is csak azért voltam kíváncsi, mert Londonban játszódik. Legalábbis azt hittem... Aztán jött a Molyon az Olvassunk Fejős Évát kihívás, én meg gondoltam, itt a remek alkalom, hogy megismerkedjem az írónő könyvével. Sajnos olvasás előtt láttam egy videót egy napjáról, na azt nem kellett volna megnézni...
 
A sztori tele van csavarokkal és klisékkel, van D&G cipő és Gucci táska, van ármány és szerelem, csak az a plusz hiányzik, amitől azt mondom egy könyvre, hogy tetszik. 450 oldalon keresztül próbáltam megfejteni, miért ezt a címet adták a regénynek, és végül arra jutottam, hogy azért, hogy a hozzám hasonló London-rajongók bedőljenek és megvegyék. Rajtam azonban nem fogtak ki, szerencsére tudtam szerezni egy kölcsönpéldányt.
 
A történetet most nem mesélném el, csak annyit, hogy a cselekmény több szálon fut, mindenki ismer mindekit, és a végén kiderül, hogy X valakije ugyanaz a személy, mint Y valakije. Szóval megvan a fülszövegben ígért váratlan csattanó, és úgy tűnt, az apró részletek jól illeszkednek egymáshoz, de én nagyon untam az egészet. Csak akkor élénkültem kicsit fel, mikor a 19. oldalon Mazerrattiként, a 42. oldalon pedig Mazerattiként szerepelt a Maserati, Renáta és Zsombor pedig "Diana Kroll hangjára gyűrték kupacba maguk alatt a lepedőt."
 
Azért ez kevés, hogy igazán élvezni tudjak könyvet, szóval a csajokat, a mexikóit és az epreket meghagyom a hardcore Fejős Éva-rajongóknak, részemről no more F. É.
 
(Direkt nem tettem be a címkék közé Londont...)

2011. szeptember 25., vasárnap

Közjáték

"Az utazás mindig vonzotta, sose volt pénze rá, ehelyett Ibusz prospektusokat hurcolt haza kazalszám, és mindig volt nálunk magyar és külföldi menetrend, földgömb is, esténként apám a képzeletében utazott, földrajzi könyvekkel és mindenféle prospektusokkal körülbástyázva magát a szelíd lámpafényben és olthatatlanul belém oltotta a vágyakozást az idegen városok és a tenger után."
(Szabó Magda: Ókút)


Tudom, miről beszél....

2011. szeptember 18., vasárnap

Agatha Christie: Chimneys titka

Egy előző posztban már említettem, hogy régóta szeretném megszerezni Agatha Christie Királyok és kalandorok című regényét, de arra mégsem voltam hajlandó, hogy hatezer forintot fizessek a Bookline-on egy antikvár példányért. Pár hónapja azonban az Európa kiadta a művet Chimneys titka címmel, és mint ahogy az jó AC-rajongóhoz illik, rögtön meg is vettem. Pár hétig a polcon pihentettem, majd elolvastam, és fájó szívvel tudatom, hogy megleltem az írónő első (és remélem utolsó) könyvét, amit majdnem félbehagytam. Ez persze csak egy kósza ötlet volt, sosem hagynék félbe egy Agatha Christie-t, és ahhoz képest, hogy körülbelül a feléig utáltam az egészet, a végére egészen megtetszett.

Annyira sok volt a szereplő (és szinte mindenkiről kiderült, hogy nem az, akinek mondja magát), hogy meg sem próbáltam kitalálni, ki a gyilkos. Mikor az egyik szereplő kiment a szobából, bejött két másik, ez a sok mozgás (sőt nyüzsgés) sokszor fárasztott. A kitalált balkáni államot, Hercoszlovákiát nem tudtam megemészteni, mindvégig az járt a fejemben, hogy ilyen ország márpedig nincs. A politikai szál sem tetszett, sokkal jobban kedvelem Miss Marple vagy Tuppence vidéki kalandjait.

Anthony szellemes párbeszédei Virginiával vagy Batyuval azonban nagyon szórakoztatóak voltak, szóval összességében nem volt annyira rossz, mint pár oldal után gondoltam, de nem vagyok teljesen elégedett.

Hercoszlovákia, ach...

2011. szeptember 17., szombat

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

A regény főhőse valamikor ember volt, de amióta a khaufpuri Kampaniból kiszabaduló vegyszerek megmérgezték a levegőt és a kutak vizét, négykézláb képes csak közlekedni. Önmagát állatnak tartja, és a neve is ez: Állat. Egyszer egy újságíró látogatja meg,  egy magnót ad neki és arra kéri, mesélje el történetét. Sőt, bónuszként még kakadusortját is nekiadja (wtf kakadusort), melyet aztán le sem lehet vakarni Állatról.

A városban egy napon klinikát nyit egy amerikai doktornő, Elli Barber, akivel Állat - miután kicsit dzsemiszpondkodik utána - összebarátkozik, s abban reménykedik, hogy segítségével talán újra kiegyenesedhet. Annak ellenére, hogy szinte mindenkinek szüksége lenne gyógykezelésre, az emberek nem mennek el az ingyenes vizsgálatokra. Egy harcos kis csoport ugyanis perben áll a Kampanival, s azt gyanítja, hogy a vállalat működteti a klinikát, azért, hogy kevésbé súlyosnak tüntesse fel a betegségeket. Ők tartják távol az embereket a klinikától, pedig a doktornő készen áll rá, hogy mindenkit megvizsgáljon.

"Minden házban akadt beteg a Diótörőben, sőt egyes helyeken a család minden tagja betegeskedett. Elli sebesen járt házról házra. Mindenki kezelést akart, de senki sem volt hajlandó arra, hogy bemenjen a klinikára. Elli nem hitt a fülének: mindenhol udvarias és zavart elutasítást kapott.
- Ezeknek az embereknek nincs semmijük. Miért mondanak le egy ilyen tisztességes és jó ajánlatról? Egyszerűen nem tudom felfogni.
Mivel láttam rajta, hogy annyira boldogtalan, megpróbáltam találni valamit, amivel felvidíthatnám. - Elli doktornő, egyáltalán nem meglepő ez az egész. Én megértem, mert ők az én embereim.
- És mi a fenét csináljak, hogy megértessem magam az embereiddel? - Tölcsért csinált a kezéből, és úgy kiáltotta: - Hé, Állat emberei!* Kurvára nem értelek benneteket!"

Eleinte nem kedveltem Állatot, nem tudtam mit kezdeni trágárságával, aztán később kiderült, hogy nemcsak mocskos gondolatai vannak, hanem szíve is. Lelkiismeretesen gondoskodik Franci mamiról, az idős francia apácáról, akit az átélt szörnyűségek hatására félelmetes látomások gyötörnek az apokaliszról, vagyis az Apokalipszisről. Állat reménytelenü szerelmes Nisába, akit koldulás közben, egy kávéházban ismert meg. Gondolatai eleinte csak a szex körül forognak, majd egyre gyakrabban kerülnek a felszínre a komolyabb érzelmek is. Tudja, hogy leginkább csak utálatot vagy szánalmat kelt a legtöbb emberben, s ennek megfelelő gúnnyal tekint magára. S ahhoz képest, hogy mennyire abnormálisnak tartja magát, meglepően sok barátja van. Amikor megfeledkezik arról, hogy gonoszkodás mögé rejtse valódi érzelmeit, látható, mennyire jólelkű ember, akarom mondani: Állat. Két álma van: az egyik, hogy ismét kiegyenesedve járjon, a másik, hogy végre szexelhessen Nisával, vagy legalább Ellivel. Állatnak nem csak nagy szíve, de elképesztő szövege is van. Néha franciául gagyog, másszor az angol szavakat csavarja ki a felismerhetetlenségig (Namiszpond. Dzsamiszpond, azaz My name is Bond. James Bond), a lényeg, hogy általában övé az utolsó szó.

A történetben nemcsak Állat sorsát követhetjük nyomon, hanem a mérgezett város, Khaufpur és lakóinak történetét is. Sinha könyvének cselekménye az 1984-es bhopali katasztrófán alapul, az író ugyanis a katasztrófa áldozataiért folyó kampány egyik harcosa. Tanúi lehetünk az igazságért akár éhenhalni is képes aktivisták szenvedéseinek, de kibontakozik egy szerelmi történet is. A befejezés delíriumos álomként hömpölyög, hogy végül visszatérjen a valóság talajára.

Indra Sinha regénye egyszerre megrendítő és kegyetlen, humoros és halálosan komoly. Nagyon tetszett, de biztosan sokat nyomott a latban, hogy egyébként is szeretek Indiáról olvasni. Sokkal jobb volt, mint amire a fülszöveg és egyéb ismertetők alapján számítottam, azt gondoltam ugyanis, hogy maga a katasztrófa áll az események középpontjában, a katasztrófaregények nem állnak annyira közel a szívemhez. Majdnem ötcsillagos.

*Eredeti cím: Animal's People

2011. szeptember 10., szombat

Kihívások


A Moly tele van kihívásokkal. Olvassunk ezt, olvassunk azt, összeset vagy csak egyet, ettől az írótól, vagy arról az országról. Idáig sikerült ellenállni (a csodaszép plecsnik sem tudtak elcsábítani), de most elkapott a gépszíj. Először óvatosan jelölgettem a "Részt veszek" gombot, de az utóbbi napokban annyira belelendültem, hogy most tizenegy kihívást kell teljesítenem. Az egész az Anna Karenina-olvasással kezdődött, ennek a klasszikusnak egyébként nem álltam volna neki, így viszont az 1001-es listám is csökkent eggyel. Aztán csak jöttek a kihívások...

El kell olvasnom legalább egy-egy regényt Szilvási Lajostól (itt vár egy csomó a polcon, szeretem), Fejős Évától (a Helló, Londonra úgyis kíváncsi vagyok, egyébként hidegen hagy), és Hemingwaytől (az 1001-es is csökkeni fog, háhá!). Sorozatokból kettőt vállaltam be, Bernie Rhodenbarr kalandjait Lawrence Blocktól, és Adrian Mole-t, ezekből már sok részt olvastam, menni fog. Jelentkeztem továbbá egy pöttyös könyv és egy francia szerző könyvének elolvasására, de vannak ezeknél sokkal kacifántosabbak is. A "Könyvekkel a világ körül" keretén belül minden földrész írójának adok egy esélyt, és ha még ez sem elég, az ABC betűinek megfelelően választok írókat, aztán olyan könyveket olvasok, melyek idétlen címmel büszkélkedhetnek. És ha ezzel mind kész vagyok, igazából nem is nagyon kell küzdenem a tizenegyedik "Teljesítve" feliratért, ami az "Egy év alatt 100 könyv" mellé kerül majd...

2011. augusztus 26., péntek

Lomb Kató: Így tanulok nyelveket

Vigyázat, ez nem könyvértékelés, hanem egy ÁNY (Átlagos Nyelvtanuló) történetei különböző nyelvekről!

Nyelveket tanulni jó, tudniillik ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy (szeretem a közhelyeket). Eddigi nyelvtanuló életem során három nyelvvel kerültem szorosabb kapcsolatba, az angollal, az olasszal és a spanyollal. Angolul az általánosban kezdtem tanulni, majd folytattam a gimnáziumban, ahol a négy év alatt a három tanár olyan káoszt idézett elő a fejemben, hogy bár ötösre érettségiztem, mégis azt éreztem, a present perfect-nél bonyolultabb dolgok kifognak rajtam. Gondoltam egyet, és az English Grammar in Use-ból (a legjobb nyelvkönyv) egyedül felkészülve megszereztem a középfokú írásbeli nyelvvizsgát, majd egy év irodai munka (többek közt telefonálgatás angolul) és az 1000 kérdés 1000 válasz átnyálazása után meglett a szóbeli is. Olaszul a gimnáziumban tanultam, emelt óraszámban, és itt annyira nem kíméltek minket, hogy negyedikre szinte mindenkinek meglett a középfokúja. Nekem is, ez automatikusan ötös olasz érettségit jelentett, illetve azt, hogy az olaszórákon azzal foglalkozhattam, amivel akartam. Spanyolul nagy unalmamban kezdtem tanulni egy nyelviskolában, kb. egy évig bírtam, aztán eluntam, nem a nyelvtanulást, hanem a kedd-csütörtöki kötött programot.


És mi a helyzet ma? Angolul egészen jól elvagyok, naponta kell használnom a munkahelyemen írásban és szóban is. Elég sok szót ismerek, ám sajnos keveset használok, ezért mindig elhatározom, hogy megpróbálom bővíteni a szókincsemet, ám ekkor eszembe jut, hogy először inkább a nyelvtant kéne rendbe tenni, a következő gondolatom viszont már az, hogy inkább az olaszt kéne feleleveníteni. Ugyanis olaszul már alig tudok beszélni, érteni nagyjából értem, de rengeteg szót elfelejtettem, és sajnos a nyelvtan nagy részét is.

Mindemellett egy-egy utazás során és után rajongtam már a görög és a török nyelvért is és sokszor nehezen tudom eldönteni, mit is szeretnék valójában: (majdnem) tökéletesen megtanulni egy nyelvet, vagy sokat megtanulni alapszinten. Szeretek külföldön rájönni egy-egy szó jelentésére és az adott ország nyelvén köszönni és megköszönni dolgokat. Feliratokat olvasgatni és összehasonlítani a szavakat az általam ismert nyelvek szavaival és annyira tudok örülni, mikor rájövök, hogy a szlovén potok azt jelenti, hogy patak, a picerija pedig nem más, mint a pizzéria. Szóval ezek szerint én egy lingvista vagyok (ezt a könyvből tudom).

Mivel egy ideje nehezen veszem magam rá a tanulásra, a fenti nagy tervek nem szoktak megvalósulni. Azért kezdtem hát neki Lomb Kató könyvének, hátha találok benne tuti recepteket (ha nem is a lustaság leküzdésére, hanem a hatékonyság növelésére). Nem nagyon találtam, ám olvasás közben nagyon jól szórakoztam, egyrészt a történeteken, másrészt Lomb Kató aranyos stílusán.

Túl sok gyakorlati tanácshoz nem jutottam, viszont felismertem saját nyelvtanulási hibáimat és szokásaimat.
Lomb Kató receptje egyébként annyi, hogy egy-egy érdekes olvasmány oldaláról próbálja megközelíteni a nyelvet. Ezzel én is próbálkoztam, és az I pilastri della terra című Ken Follett-könyvet (A katedrális) szépen elkezdtem kiszótárazni. Jópár éve történt, de a cetlik, melyekre a szavakat lefordítottam, ma is a könyvben vannak. Másfél oldalnyi ismeretlen szót írtam ki az 1030 oldalas könyvből, mikor rájöttem, hogy ez a módszer nem túl hatásos. Lomb Kató szerint sem az.


Megtudtam, hogy férfimódra olvasok idegen nyelven, vagyis az előbb említett minden szót kiszótárazó módszerrel. Andragógia-tanulmányaimban már szóba került, de itt is felmerült, hogy egy felnőtt nem tanulhatja ugyanazokkal a módszerrel az idegen nyelvet, mint ahogyan a gyermekek tanulják. "Ahhoz, hogy a "fá"-nak megfelelő idegen szót a felnőtt megtanulja, nem kell, hogy megmutassák neki, lerajzolják előtte". Szóval ezért utáltam a színes képecskéket és a játékos feladatokat, a Project, Headways, Streamline, Grapevine angolkönyveket: mert gyerekeknek készültek.
Kiderült, hogy gyakran esem a negatív transzfer nevű hibasorozatba, azaz más nyelvvel való téves általánosításba. Rám is igaz viszont, hogy a szókincsem csak egy kis részét szereztem "legális" úton, sok szó csak úgy rámragadt. Lomb Kató az idegen nyelvű olvasmányokat jelöli meg ilyen potyaszófelszedő forrásoknak, én inkább dalszövegekből szedtem össze szavakat. (Határozottan emlékszem, hogy a scapegoat [bűnbak] szót a Metallica Sad but True című nótájából, az enemy [ellenség] szót pedig a Bon Jovi egyik dalából tanultam meg, még az általánosban. De van újabb is, ami így hirtelen eszembe jut: a scaremonger az Asian Dub Foundationtől). Azt is elhatároztam egyszer, hogy én bizony elejétől a végig megtanulom az Országh-féle angol kéziszótárt. És most a könyvből kiderült, hogy ez nem teljesen abnormális dolog, vannak olyanok, akik tényleg így tanulnak nyelveket, (vagy legalábbis így bővítik a szókincsüket). És az is való igaz, hogy sokszor lusta vagyok gondolkodni, hogy egy-egy szó hogy van angolul és kapásból a szótárért nyúlok.

Egy szó, mint száz, ha nem is a könyv segítségével leszünk szinkrontolmácsok, mindenképpen meghozza a kedvet a nyelvtanuláshoz, emellett szórakoztató olvasmány is. Ráadásul nekem meghozta a kedvem Lomb Kató többi könyvéhez is, az Egy tolmács a világ körül lesz a következő.

Végül egy olyan bekezdés, amely szóról igaz, az idei nyaralásunkat tekintve.
"Biztosan mindnyájan emlékezünk olyan esetre, amikor évek óta nem használt nyelven kellett megszólalnunk. Nehezen csikordulnak az agy kerekei. Bosszúsan rázzuk a fejünket: tudtuk, de elfelejtettük. A legegyszerűbb szavak se jutnak eszünkbe. Kinyomta őket - érdekes módon - nem az anyanyelvi kifejezés, hanem egy másik idegen nyelv, amely frissebben él bennünk. Mérgelődünk, csodálkozunk, azután 10-20 perc múlva szépen kezdenek összeállni a szavak és formák. Eszünkbe jutnak az évek óta emlékeink raktárában heverő főnevek, hozzágördülnek a helyesen egyeztetett jelzők és a megfelelően ragozott igealakok. Partnerünk csodálkozik, mi pedig néma elragadtatással állapítjuk meg magunkról, hogy úgy látszik, mégis nyelvzsenik vagyunk."

2011. augusztus 24., szerda

Rostoványi Zsolt: Együttélésre ítélve

Június elején kezdtem olvasni a könyvet, és annak ellenére, hogy tetszett, többször fel akartam adni, mert elég lassan haladtam vele. Aztán mégsem hagytam félbe és jól döntöttem. Kitűnő összefoglaló a huszadik század egyik legsúlyosabb, folyamatosan fennálló közel-keleti konfliktusáról. Nem egyszerű olvasmány, nem is lehet, hiszen olyan problémáról szól, mely évtizedek óta húzódik, a s híradások szerint nem is fog egyhamar megoldódni.  Nem alkalmas arra, hogy a reggeli kávé közben elolvassunk pár oldalt (próbáltam), ezt a könyvet csak úgy lehet élvezni, ha megfelelő mennyiségű idő áll rendelkezésünkre, hogy belemélyedjünk, hogy alaposan átgondoljuk az olvasottakat, netalán még jegyzeteket is készítsünk.

Rostoványi Zsolt könyveivel a szakdolgozatom írásakor találkoztam először, Az iszlám világ és a Nyugat című munkája elmondhatatlanul nagy segítség volt, de több könyvében és cikkében találtam olyan részeket, melyeket fel tudtam használni a dolgozatomhoz, illetve melyek ötleteket adtak a további kutatásokhoz. Azt vettem észre, hogy nemcsak addig volt a kezemben egy-egy könyve, amíg kijegyzeteltem a számomra érdekes és értékes információkat, hanem egyébként is szívesen olvastam őket.

A szerző egyébként a Közel-Kelet és az iszlám szakértője, egyetemi tanár, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének vezetője. Jelen könyve napjainkban is aktuális témát dolgoz fel (legutóbb például), az izraeli-palesztin együttélést, illetve annak nehézségeit. Bár Rostoványi Zsolt az arab világhoz áll közelebb, az előszóban kitűzött célját - miszerint  pártatlanul kíván beszámolni az eseményekről - maradéktalanul teljesíti. A könyv rendkívül tömör, minden egyes fejezetcím olyan témákat jelöl, melyek önmagukban is számos tanulmány, könyv, konferencia tárgyai, s melyek sokkal részletesebb kifejtésre is alkalmasak. Kisebb témakörökre bontva ismerteti a két szembenálló nép történetét (folyamatosan felhívva a figyelmet a "zsidó" és a "palesztin" nép meghatározásainak nehézségeire), sajátosságait, konfliktusait, kapcsolatukat a szomszédos országokkal. Kifejti a kényszerű együttélés problémáit Izrael 1948-as létrejöttétől kezdve az arab-izraeli háborúkon át a béketárgyalásokig, majd ismerteti az intifádák kiváltó okait és következményeit, és szót ejt a helyzetet még bonyolultabbá tevő arabközi konfliktusokról, valamint az izraeli zsidóság megosztottságáról.
Mindezt laikusoknak is könnyen érthető stílusban teszi, bár a rengeteg adat és hivatkozás nagy odafigyelést igényel. Olyan könyv, amely segít rendszerezni a hírekből szerzett információkat, magyarázatot ad a felmerülő kérdésekre, emellett olyan ellentmondásos dolgokkal ismerteti meg az olvasót, mint például az etiópiai keresztény zsidók(!) helyzete.  

Ha valaki érdeklődik a közel-keleti helyzet iránt, ne hagyja ki ezt a könyvet (vagyis Rostoványi könyveit úgy általában), mert jól felépített, pártatlan beszámolót kaphat a világ legfurcsább demokráciájáról és lakóiról, akiket együttélésre ítéltek. 

2011. augusztus 13., szombat

Lehull a lepella...

...akarom mondani a védőborító.

Ma újabb könyvet vetkőztettem ki önmagából, mert mint már mondtam, mindig érdekel, mit rejt az állandóan le-fel csúszkáló, felesleges plusz. Most ezt találtam:

Flag Counter

Beapplikáltam ma a Flag Counter nevű számlálót, mégpedig azért, mert nagy meglepetésemre azt láttam a statisztikában, hogy Indiából (igenigenigen!) látogatták meg a Közvetlen járatot. Sajnos a zászlószámláló visszafelé nem számol, ezért most egyetlen kis piros-fehér-zöld árválkodik a rubrikában, pedig olyan helyekről voltak látogatóim eddig, hogy csak lestem. Mozambik, Új-Zéland, Ausztrália, Japán, Brazília, Egyesült Arab Emirátusok, Egyesült Államok, és természetesen Európából is: Egyesült Királyság, Olaszország, Románia, Horvátország, Csehország, Szerbia, Németország, Belgium, Svédország, Franciaország, Izland, hogy csak néhányat említsek. Az más kérdés, hogy a külföldi látogatók mennyit értettek a szigorúan magyar nyelvű bejegyzésekből és hogy hány másodperc után hagyták el az oldalt, a lényeg az, hogy megkezdtem a zászlószámlálást. Ezennel.

2011. augusztus 6., szombat

AC

Nagy Agatha Christie-rajongó vagyok, a legtöbb krimijét olvastam már, szóval a hiányzó darabokra szinte vadásznom kell. Régóta szeretném megkaparintani a Királyok és kalandorok című regényt is, ám a bookline oldalán kínált antikvár példányért nincs kedvem majdnem hétezer forintot adni....

De nem is kell, hiszen ma a polc.hu-n nézelődve megláttam, hogy előrendelhető a regény új kiadása, Chimneys titka címmel. A The Secret of Chimneys címen íródott krimit az Európa Könyvkiadó adja ki, és ebben a hónapban már meg is szerezhetjük, és ha kihasználjuk az ilyen-olyan kedvezményeket, még kétezer forintunkba sem kerül.


U.i.: A titkos ellenfél (The Secret Adversary), mely szintén régóta szerepel a kívánságlistámon, októberre várható, ugyancsak az Európától.

Rohinton Mistry: Add kölcsön lámpásod fényét - Egy bombayi öreg ház meséi

"...minden lángod meggyújtva lobog,
hová igyekszel a lámpáddal?
Házam egészen sötét és magányos,
add nékem egy időre világodat!" 
Rabindranath Tagore: Áldozati énekek 

Rohinton Mistry nagy mesélő, erről most újból megbizonyosodhattam.
Az indiai író ezúttal egy ház történetét meséli el, a helyszín egy bombayi épület, a Firozsha Baag. A szereplők a ház lakói, akik újra meg újra feltűnnek - nemcsak a novellákban, hanem egymás életében is.

Mindannyian a párszi közösség tagjai, egytől-egyig szerethető, hús-vér emberek. Egyikük bélyegei bűvöletében él, a másik férfi 1932-es Mercedes Benzét ápolgatja, majd a ház gyerekeit szórakoztatja izgalmas történeteivel. A bélyeggyűjtő dr. Modyval, A gyűjtők című novella főszereplőjével már találkoztam A huszadik századi indiai novellák című gyűjteményben (melyet Greskovits Endre szerkesztett, akárcsak az Add kölcsön lámpásod fényét).

Bepillanthatunk Mistry jóvoltából a párszi hagyományokba (Kedvező alkalom, Részvétlátogatás, A Firozsha Baag szelleme), az oly népszerű játék, a krikett történetébe (Ősz hajszálakról és krikettről), illetve az olyan hétköznapi problémákról is olvashatunk, melyeket az összeférhetetlen albérlő okoz (Albérlők). Sőt, az egyik történetben (A guggoló) megismerhetjük a Kanadába emigrált Satosh és a vízöblítéses WC különös viszonyát, melyet indiai barátunk sehogy sem tud megszokni, s ez elég sok nehézséget okoz neki.

A történetekben nincs semmi fennköltség, semmi pátosz, hősei a mi lakótársaink is lehetnének. Talán egyik-másikban fel is ismerjük saját szomszédaink egy-egy vonását, vagy olyan helyzeteket a saját életünkből, melyek hasonló örömöt vagy bosszúságot okoztak, mint a novellák szereplőinek.

A könyv külalakra is tetszetős, jó megfogni, kemény borítójával belesimul az ember kezébe. 287 oldalával nem túl vaskos olvasmány, és szerencsére ezt a terjedelmet nem a mostanában elterjedt óriásmargó-trükkel érte el a kiadó.

A szövegben gyakran előforduló, dőlt betűvel szedett idegen szavak magyar jelentését a könyv végén szereplő szójegyzékben találjuk. Ezzel nem voltam maradéktalanul megelégedve, ugyanis egy-két szónak nem találtam a magyar megfelelőjét, illetve elég sok kifejezésnél annyi szerepelt a magyar jelentésnél, hogy étel. Ez persze nem hiba, csak jó lett volna megtudni, hogy milyen étel. Emellett sokszor fárasztó volt ötmondatonként hátralapozni, de aztán beláttam, hogy az idegen szavak mennyisége miatt nem lehetett volna a miniszótárt lábjegyzetben elhelyezni. Ennél nagyobb baj sose legyen egy könyvvel, örülök, hogy felfedeztem a Molyon, és örülük, hogy újabb könyvet tudhatok a kedvenceim között.


2011. augusztus 5., péntek

Al Ghaoui Hesna: Háborúk földjén

A tv2-nek van egy dél-szláv kérdésekben jártas Vujity Tvrtkója, az m1-nek van egy Közel-Keleten ismerős Al Ghaoui Hesnája. Az Alexandra Kiadó pedig mindkettőjük írásaiból összerakott pár könyvet, Tvrtkóéból pokoli, majd angyali történeteket, Hesnáéból pedig háborúsakat.

Szeretem az ilyen könyveket (annak idején a pokoli, pokolibb, legpokolibb történeteket többször elolvastam), mert érdekel, hogy élnek azok, akik a miénknél is szerencsétlenebb történelmi fejlődésű országokba születtek, hogyan viselik a háborúkat, melyek gyakran évekig elhúzódva a mindennapjaik részévé válnak. Szeretek bepillantani a tudósítók háta mögé, mindig érdekelt, hol laknak, mit esznek, hogyan dolgoznak, amikor mögöttük, előttünk, mellettük bombák hullanak.

A Háborúk földjén című könyvében a fiatal tudósító négy országba kalauzol el bennünket és megosztja velünk kalandjait. Libanon, Izrael, Irak és Szudán: olyan országok, melyekről ha nem is tudunk sokat, neveiket gyakran halljuk a külpolitikai hírekben, és sajnos vannak olyan időszakok, amikor nincs Panoráma nélkülük. Nem történelmi-politikai adatokat, összefüggéseket sorol egymás után, hanem azt mutatja be, hogyan hatnak ezek a dolgok az adott területen élő emberek életére. Hogyan élnek Gázában a palesztinok, akiknek lerombolták a házát és akiket fallal kerítettek körbe; hogyan élnek az izraeliek, akiket a Hamasz rakétái tartanak rettegésben? Milyen az élet Irakban, ahol nem tudni, ki barát és ki ellenség, s ahol vegyi fegyverekkel ölték meg kurdok ezreit? Mennyire lehet mardosó az az éhség, mely arra készteti a szudáni nőket, hogy segélyosztás után sűrű fogú gereblyékkel gyűjtsék össze a homokból a zsákokból kiszóródott lencsét?

Tetszett a könyv, bár kissé megnehezítette az olvasását, hogy a lapok elég rendesen hullottak belőle. Mint az ilyen könyvekben általában, ebben is voltak fotók (ezek egy része esett ki először), gyerekkori szokásomhoz híven, először ezeket néztem végig. A stílussal helyenként nem voltam teljesen kibékülve, nem tudom, miért, de valahogy nehezemre esett elhinni, hogy egy háború kellős közepén ilyen higgadtan és lazán tud viselkedni egy nő, mint ahogyan írja. Ettől függetlenül érdekes olvasmány, olyannyira, hogy további információéhségemet kielégítendő, megkerestem Hesna blogját, és itt folytattam az olvasgatást. Sajnos az utolsó bejegyzés január végén íródott és a (video)blog egyelőre "under reconstruction", de azért érdemes végigolvasni és megnézni a pár perces filmeket. (Sőt, a http://www.hesna.hu/ oldalon a könyvből is olvashatunk részleteket.)

2011. július 25., hétfő

Rhonda Byrne: The Secret - A titok

Eszembe jutott az az idióta szokás gyerekkoromból, amikor az emlékkönyv lapjának egyik sarkát behajtottuk, ráírtuk, hogy TITOK, a lehajtott fülecske alá, pedig azt, hogy "miért nézed meg, ha titok?" Óriási poén, na ez jutott eszembe elsőként a könyv címéről.

Nem fair véleményt mondani úgy egy könyvről, hogy még a negyedét sem olvastam el, de szerintem elfogadható, ha a tizedik oldalon már kiderült: az addig olvasottak ismétlődnek újra és újra. Nem szép dolog leszólni egy olyan könyvet, amit segítő szándékkal adtak kölcsön, simán ér azonban, ha a könyv gazdája azt mondta, "hagyjál már, azt írsz, amit akarsz!"

(Feladat: alkoss minél több mondatot az univerzum, törvény, vonzás, gondolat, blabla szavak felhasználásával.)

Tudom én, hogy az ismétlés a tudás anyja, de köszönöm, elsőre is megértettem: gondoljak csupa pozitív dologra és onnantól kezdve minden király és überfasza lesz. Az egyetlen bajom a dologgal, hogy az én világom nem így működik, ez pedig nem varázskönyv. Nem tudok mindig pozitív dolgokra gondolni, mert sajnos a negatív gondolataim sokkal erősebbek és minduntalan a napsugaras eszmék elé tolakodnak. Ez persze nem a könyv hibája, hanem az enyém, de ez van, nálam nem működnek ezek a fajta tudatmódosító írások. 

"Az első lépés a kérés. Küldj egy utasítást az univerzum felé! Tudasd vele, hogy mit akarsz. Az univerzum válaszolni fog a gondolataidra."

Én egyszer tudattam az univerzummal, mit akarok, de azt válaszolta, szó nem lehet róla, azonnal keljek fel és menjek be az irodába dolgozni. Azóta nem tárgyalok vele.

"Egyetlen számlát sem bontok fel addig, amíg tökéletesen el nem hitetem magammal, hogy az valójában csekk. Ha nem így tennék, összeszorulna a gyomrom, ez az érzés pedig újabb számlákat vonzana be."

Értem. Tehát hazudjak magamnak, hogy a Számlalevél feliratú borítékban nem számla van. Ha nem így teszek, újabb számlák fognak érkezni, de nem azért, mert a szolgáltatóknak van ez a rossz szokásuk, hogy minden hónapban új számlákat küldenek, hanem azért, mert a számlát tartalmazó boríték láttán arra gondoltam, hogy számla. Ráadásul a számlákat csekken* fizetem be, szóval nekem édesmindegy, hogy számla vagy csekk van-e a borcsiban.

Na az ilyen szövegeket olvasva (és csak ilyen van a könyvben), nem bírok magammal, és csupa gonosz dolog jut eszembe. Agymosásszerűnek tűnt a könyv, és a TV-shop erőszakos reklámjaira emlékeztetett. Próbáltam pihentetni, mindig csak egy kicsit olvasni, átgondolni a csodatévő mondatokat, de idegesített ez sok ismétlés, és nem akartam bosszankodással tölteni egy vidám vasárnapot.

"Fantasztikus, ez a könyv tényleg csodákra képes! Reggel, mikor arra gondoltam, biztos nem száradt meg a póló, amit fel akarok venni, eszembe jutottak az előző nap olvasottak. Gyorsan kijavítottam hát magam, hogy biztos megszáradt. És valóban száraz volt! Azt hiszem, ez igazi csoda."
Márta, Budapest, 31 és fél éves alkalmazott

*Tudom, hogy helyesen készpénzátutalási megbízás, de szerintem mindenki csekknek hívja.

2011. június 26., vasárnap

Térkép / Olvasás 7. - Ian McEwan: Őrült szerelem

- Heathrow
- Covent Garden
- Carluccio's
- Long Acre
- Bertram Rota
- Hampstead
- Soho
- Meard Street
- London Library
- St. James Square
- Wellcome Library
- Duke of York Street
- Hyde Park
- Edgware Road
- Frognal Lane
- Bloomsbury
- Exhibition Road
- Természettudományi Múzeum - Natural History Museum
- Gloucester Road
- Leicester Square
- Arnos Grove
- Maida Vale
- Lisson Grove
- Queen Anna Street
- Bow Street
- Harrow Road
- Stretaham
- Tulse Hill
- Camden Square
- Camden Town
- British Library
- King's Cross

A térkép nagyobb méretben, utcaképpel itt.

2011. június 25., szombat

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi - Boldogságnovellák

"Mártinak, hátha tudja, mi is az a hűséges férfi..." Így kezdődik a könyv, legalábbis az enyém.

2011. június 24., péntek

Az utolsó nap

Eljön az utolsó nap, reggel sürgetem Gergőt, induljunk már, vár az Eiffel-torony! A kettes metróval elmegyünk az Étolie térig, majd onnan az ötössel a Trocadero-ig. Süt a nap ezerrel, a Palais de Chaillot-nál hot-dogot és kávét reggelizünk, aztán csak ülünk, és nézzük az Öreg Hölgyet. És vigyorgunk.


Kaja után nekiállunk fényképezni: egyet messziről, egyet közelről, egyet a lenti szökőkutakról, egyet középről. Megpróbáljuk magunkat is megörökíteni háttérben a toronnyal, hát komolyan, nagyon bénák vagyunk. Egy napszemüveges fickó elunja a szerencsétlenkedésünket, kiveszi a kezünkből a gépet és csinál két képet. Mikor úgy érezzük, elég fotót csináltunk (másokat úgysem érdekel annyira, csak minket), lemegyünk a szökőkutakhoz, majd átsétálunk a Pont d'Iénán, és már ott is vagyunk a torony alatt. Leesik az állunk: kuuuurva nagy.


Gépfegyveres katonák sétafikálnak fel-alá, láttam már a társaikat a Champs-Elysées-en és a reptéren. Próbáljuk megtalálni a három vagy négy egymásba gabalyodó sor végét, illetve azokat az embereket keressük, akik arra várnak, hogy gyalog felmehessenek az első szintre, állítólag ennél a bejáratnál vannak a legkevesebben. Kevesen, haha, itt sehol nincsenek kevesen! Hosszas töprengés után lemondunk az Eiffel-toronyról, nincs kedvünk az utolsó nap értékes perceit sorbanállással tölteni, Párizst meg már úgyis láttuk felülről, többször is. Azért nehezen szakadunk el tőle, egymást kérdezgetjük, hogy "de biztos nem akartál volna felmenni?" Megkeményítjük a szívünket és elindulunk a Mars-mezőn, az Ecole Militaire felé. Természetesen a Mars-mező felől is csinálunk egy-két képet a toronyról (ketten összesen 33 fényképpel rendelkezünk róla), majd végigmegyünk egy szép árnyas utcán, át a Pont des Invalidesen, és a rakparton elsétálunk a Pont de la Concorde-ig. A Szajnán helyes kis hajók horgonyoznak, és kicsit bánjuk, hogy nem vettük jegyet a hop on - hop off városnéző hajóra, de most már késő. A túlparton megismerem az Assemblée Nationalt és kicsit messzebb látom az Orsay Múzeum üvegtetejét is. Megérkezünk a Concorde térre, ez is jó nagy (nem láttam kis dolgokat Párizsban egy-két montmartre-i bisztrón kívül), a Champs-Elysées végén látjuk a Diadalívet. A tér nem nyűgöz le, a közepén egy aranycsúcsú obeliszk található, vannak szökőkutak, illetve olyan híres-neves épületek, mint a Hôtel de la Marine és a Hôtel de Crillon. Mi a Tuileriák kertjébe tartunk, jó lenne egy kicsit leülni, itt pedig van jó sok szék a szökőkutak körül, meg elszórva itt-ott. Bár a park nagy, én még nagyobbnak képzeltem, viszont hangulat terén elsőosztályú. A Jeu de Paume-ot és az Orangerie-t kihagyjuk, nem vágyunk múzeumra, Párizst akarjuk látni. A pihenőt végülis a Louvre-hoz érkezve ejtjük meg, szemben az üvegpiramissal. A Vendôme tér a következő (egyben utolsó) a tervezett látnivalók listáján, úgyhogy a Rue de Rivolin el is indulunk felé. A tér közepén egy oszlop áll, körben pedig üzletek: Dior, Louis Vuitton, emberek viszont nem nagyon sétálnak erre. Innentől kezdve nem figyeljük a térképet, csak megyünk, amerre a lábunk visz. Látjuk az Operaházat, és azt hiszem, a Rue du 4. Septembre-n haladunk, mert meglátjuk a Bibliothéque Nationale-t. Alig vannak az utcán, a boltok sincsenek nyitva, mi pedig már nagyon szeretnénk valami zsúfoltabb helyre kilyukadni, enni valamit és egy kicsit megint leülni (igen, harmadik napja egyfolytában megyünk). Az egyik utcába benézve embereket látunk, akik egy étterem teraszán ebédelnek ráérősen, s ahogy bemegyünk az utcába, kiderül, hogy telis-tele van pizzériával, bisztróval és mindenféle vendéglátóipari egységgel. Mindenhol sokan vannak, ezért továbbmegyünk, s végre rájövünk, hol vagyunk: a Les Halles-nál, ahonnan már csak pár lépés a Pompidou-központ. Itt találunk egy szimpatikus helyet, ahol ebédelhetünk. Gergő merenguezt rendel (vékony sült kolbász), én pedig egy maison-salátát, mert valahogy nem kívánom a meleg kaját. Ebéd után a Pompidou-központ előtti performanszot figyeljük, ami se nem pantomim, se nem bohóctréfa (sikítok a bohócoktól), hanem inkább a kettő keveréke, zenével és tánccal. Egy kalapos-nadrágtartós középkorú férfi gyerekeket hív magához, bevonja őket a műsorba, a gyerekek partnerek a hülyéskedésben, bár a legkisebbnél eltörik a mécses és visszaszalad az anyukájához. Előkerülnek a lufik és egyre nagyobb tömeg figyeli az utcaművészt. Az előadás végén felmutat egy régimódi koffert, és arra kéri a publikumot, hogy pénzzel fejezzék ki tetszésüket. Leteszi a bőröndöt a földre, hátrébb lép, az emberek pedig megindulnak, és hullik a pénz a táskába. Mire mi odaérünk, az alját már beborítja az apró, sőt van néhány bankjegy is. Sok helyen láttunk "fellépni" különböző művészeket az utcán, de amikor arra került sor, hogy kalappal a kezükben elindultak a nézők felé, azok eloldalogtak, vagy csak mosolyogtak, de pénzt nem adtak. Itt viszont szinte rohantak, hogy díjazzák a műsort. Egy gyors Pompidou-látogatás (khm, a mosdó...), megnézzük a Miró-szobrokat a lecsapolt szökőkútban, és lefényképezzük a graffitiseket, akiknek felállványozták az épületet,  aztán irány a Marais, a zsidó negyed, ahol már voltunk egyszer, de csak a Place des Vosges környékén.




Most a Rue de Roisiers-t keressük, meg is van, ez a rész tényleg nagyon hangulatos, az úttestek le vannak zárva a forgalom elől. Itt szinte minden palacsintázónál, falafelesnél hosszú sorok állnak, ennél várakoznak a legtöbben (a helyet a Berlitzes Párizs útikönyv is megemlíti).


A zsidónegyedből kisétálunk a Szajnához, végre látom a bukinisztek zöld kis bódéit, és megint nagyon sajnálom, hogy nem tudok franciául, azért a könyveket megnézegetem és magamban ujjongok, amikor egyiknek-másiknak megismerem a címét.


Átmegyünk a Szt-Lajos szigetre, ahol az útikönyvek szerint világhírű Berthillon-cukrászda előtt tényleg nagyon sokan állnak sorban, hogy egyenek a csodafagyiból (ha jól emlékszem, három Berthillont is láttam, de kettőt mindenképpen). Megyünk egy kört, majd átmegyünk a Notre-Dame-hoz, próbálom megkeresni Franciaország 0 kilométerkövét (ez a múltkor kimaradt), de mivel valójában nem tudom, mit keresek, elég hamar feladom. Bemegyünk a Latin-negyedbe, ismét kajáldák egymás hegyén-hátán, szuvenírboltok és sok-sok ember, nagyon tetszik. Csöpögni kezd az eső, de amikor elindulunk, hogy megkeressük a Rue de Mouffetardot, már alig esik. Rájövünk, hogy már jártunk erre is, csak nem ebből az irányból jöttünk. A Mouffetard utcát egy fénykép miatt szeretném látni (http://kozvetlenjarat.blogspot.com/2011/04/dimitri-verhulst-problemszki-szalloda.html), borosüvegekkel sétáló kisfiúk nincsenek, palacsintázók viszont igen, úgyhogy eszünk palacsintát, én egy szerény cukros-citromosat (jóféle), Gergő pedig egy Nutellás-banánosat. Az utca végén régiségpiacba botlunk, páran már pakolnak, de azért még látunk érdekes dolgokat (pl. régi egyenruhákat, katonai zubbonyokat). A Cardinal Lemoine-nál (-nél?) metróra szállunk, majd egy hatalmas kört megtéve a Stalingradnál átszállunk a kettesre, és már otthon is vagyunk. Szokás szerint irány a Montmartre, még nem vettünk semmi ajándékot, bár nem is akarunk, csak pár hűtőmágnest, és egy bögrét magunknak. Az eső megint esik, mi pedig úgy döntünk, utolsó este kihagyjuk a Bip Burgert és igazi étteremben vacsorázunk. Na jó, pizzériában. Bort iszunk, én kicsit szomorúan eszem a lasagnét, Gergő meg a montreali nagydíj összefoglalóját figyelgeti a TV-ben.

Végzünk a vacsorával, Gergő pedig mindenáron inni akar még valahol valamit, ezért felmegyünk a Le Consulatba, ahol az előző este is jártunk. Senki nem ül rajtunk kívül a teraszon, most a rozéhoz kapunk egy kis tálka sósmogyorót is. Nézzük az embereket, akik esernyővel, esőkabátban sétálgatnak, aztán arról kezdünk beszélni, milyen jól éreztük magunkat. Annyira romantikus minden (haha, én és a romantika), hogy Gergő hosszas előkészítés után megkéri a kezem :))) Már nem tudom pontosan visszaidézni, miket mond, de arra a mondatára emlékszem, hogy "letérdelnék, de piszkos a kő" (haha, ő és a romantika), de a lényeg, hogy a Le Consulatból menyasszonyként jövök el. Még mindig esik, az utcák kiürültek, de a Montmartre így is gyönyörű, de sajnos hétfő reggel indulunk haza, úgyhogy el kell búcsúznunk tőle.


Au revoir, remélem, látunk még.

2011. június 20., hétfő

Az impresszionistáktól a Peugeot-szalonig

Szombaton reggel a Musée d'Orsay-ba indulunk, reggeli nélkül. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogyan lehet egy pályaudvart múzeummá alakítani, és már szeretném megnézni az impresszionistákat is jól. Elmetrózunk az Assemblée Nationale megállóig, végre süt a nap, ennek ellenére azért hideg van. A Quai Anatole France-on sétálunk, alig vannak az utcán, ez meglep, eddig mindig mindenhol nagyon sokan voltak. Aztán persze a múzeum előtt kígyózó sor fogad, szerencsére ide is jó a csodakártyánk, a belépéskor mögöttünk magyar csoport, nekik is ott piroslik a kezükben. A Musée d'Orsay szép, nekem sokkal jobban tetszik, mint a Louvre. Kisebb, ezáltal barátságosabb és nem érzem azt, hogy sietnem kell, különben sosem érek a végére. Itt nem szabad fényképezni, pedig már az épület is megérne jópár fotót. Megcsodálom Van Gogh, Degas, Renoir, Gauguin festményeit (http://www.musee-orsay.fr/en/tools/plan-salle.html), sokkal ráérősebben nézelődök, mint a Louvre-ban.
Kép-és szobornézegetés után kávézunk és eszünk egy szendvicset a múzeum előtti kis kioszkban, majd elindulunk az Invalidusok felé a Rue de Bellechasse - Rue Saint-Dominique útvonalon. A Sainte-Clotilde bazilikánál rácsodálkozunk két csendőrre, akik egy nagy piros szatyorban bagetteket visznek (tízórai a többieknek?), majd pár kis (teljesen kihalt) utca után megérkezünk az Invalidusokhoz. Előtte azért még lefényképezzük az Eiffel-tornyot, ami szinte mindenhonnan látszik.


Először bemegyünk a Musée de l'Armée-be, és megszemléljük a kismillió egyenruhát és fegyvert (némelyik puska annyira nagy, hogy el nem tudom képzelni, hogy lehet megtartani), majd egy elsötétített teremben megnézzük azokat a maketteket, melyekkel különböző területeket ábrázoltak méretarányosan, a hadműveletek megkönnyítése céljából. Miután itt végzünk, átmegyünk az aranykupolás dómba Napóleon kör alakú kriptájához, melyben vörös szarkofágban helyezték el az uralkodó hamvait.
A Latin-negyed felé indulunk, végigmegyünk a Rue de Babylone-on, majd a Rue Saint André des Arts-on, egészen a Place St-Michelig, a Latin-negyed egyik legmozgalmasabb teréig. A szökőkút előtt egy táncos fiú művel elképesztő dolgokat, mi pedig befordulunk a Boulevard St. Michel-re, a "boul Mich"-re, ahol Ady Ősze suhant nesztelen. Az én figyelmemet természetesen egy könyvesbolt kelti fel, ahol dobozokba kipakolt akciós könyvek között válogatnak elég sokan. Én is körülnézek és rettenetesen sajnálom, hogy nem tudok franciául, mert olyan szívesen vennék egy-két könyvet.


Miután fájó szívvel búcsút mondok akciós barátaimnak, kicsit leülünk a Sorbonne előtti szökőkúthoz, hogy kitaláljuk, hogyan legyen tovább. Mivel a múzeumkártyával látogatható helyek közül már csak a Diadalív van hátra, ez a következő úticél. Reggel óta megyünk, a Diadalív messze van, ezért a Maubert-Mutualiténél felszállunk a 10-es metróra, majd a La Motte-Picquet-nél a 6-osra. A metróban a Szigetet hirdetik, a szerelvény pedig Bir-Hakeimnél feljön a föld felé és olyan közelről látjuk az Eiffel-tornyot, mint még soha, közben egy sapkás fickó tangóharmonikázik veszettül.


Leszállunk a Charles de Gaulle, régebbi (és mindmáig népszerűbb) nevén Étoile-téren, és ott magasodik előttünk a Diadalív. Egy indiai pár megkéri Gergőt, hogy fényképezze le őket, nem ők az elsők, Gergő már számtalan képet készített. Megtaláljuk az aluljárót, ahol át lehet jutni a monumenthez, előtte még nézzük kicsit a forgalmat, amiről egyszer valahol azt olvastam, hogy valójában nem körforgalom, hanem kör irányú forgalom, és nem a körben haladóknak van elsőbbsége, hanem azoknak, akik be akarnak menni. Ez elég nagy meglepetést szokott okozni a nem párizsi vezetőknek, nekünk szerencsére most lényegtelen az információ. Átjutunk tehát, és ugye mondanom sem, hogy kikerüljük a pénztárak előtt állókat, és már indulunk is fölfelé. Csigalépcső vezet a tetejére, ha jól emlékszem, van lift is, de out of order. Természetesen itt is meg lehet pihenni (az ajándékboltban). Felérünk a tetejére és már sokszor kapkodtam levegő után Párizsban, de most megint. Nem tudom melyik jelző lenne a legalkalmasabb, hogy kifejezze, milyen a kilátás a Diadalív tetejéről, maradok ezért a lélegzetelállítónál. Körbemegyünk, van egy térkép, ami mutatja a fontosabb látnivalókat, Gergő ezt tanulmányozza, figyelemeztetem, hogy vigyázzon a kis lépcsőkkel, azután majdnem leesek egyről. Fényképezek, mint egy őrült, figyelem a forgalmat, felülről kicsit kaotikusnak tűnik.



 Az Invalidusok arany kupolája és a Montparnasse-torony
 
A háttérben a Montmartre a Sacre Coeur-rel

A Champs-Elysées

A La Défense épületei

A csodálatos panoráma és a kellő intenzitású ámuldozás után újra a kis téren vagyunk, egy kőpadon ülünk tanácstalanul, ugyanis teljesítettük a napi tervet és nem nagyon van ötletünk, hogy merre induljunk és mit csináljunk. Végül - bár vasárnapra terveztük - elindulunk a Champs-Elysées-en. A sugárúton alig lehet haladni, nagyon sokan sétálnak, nézik a kirakatokat, én a Swarovski kristályokkal kirakott lépcsőjét nézem, Gergő viszont behúz magával egy Peugeot-szalonba, ahol gyerekek rohangálnak a kiállított kocsik között, tapizzák őket, a felnőttek pedig komoly arccal vizsgálgatják a műszerfalat. A biztonsági őrök nyugodtan sétálnak körbe, és ugyanez megy egy kicsit odébb, egy Mercedes-szalonban is, ahova itthon valószínűleg be sem tenném a lábam. A Champs-Elysées egy kicsit csalódás: sokkal elegánsabbnak képzeltem, azt hittem, kosztümös hölgyek sétálgatnak ráérősen, szolidan.  Ehhez képest nagy a hangzavar, és nagy a tömeg.

A Rond Pondnál elkanyarodunk, abban a reményben, hogy találunk valami helyet, ahol ehetünk, de csak bezárt boltok mellett sétálunk el. Errefelé (talán a Rue du Faubourg Saint-Honoré) nincsenek turisták, úgyhogy visszakanyarodunk a Champs-Elysées felé, és egy lakókocsiból szerzünk két hot-dogot. Miután jóllakunk, megnézzük a Petit Palais-t és a Grand Palais-t, de nem megyünk be, mert közeledik a záróra.
A Clémenceau megállóban metróra ülünk, majd a harmadik Bip Burgeres vacsora után irány a Montmartre, hiába, nem tudjuk megunni. Gergő addig nyaggat, míg beülük egy pohár borra a Le Consulatba, finom a rozé, és tényleg nagyon kellemes dolog így ücsörögni és nézni az utcát. Elég sokat üldögélünk, már kezd sötétedni, amikor elindulunk lefelé. Az egyik kanyarban kisebb tömeg gyűlt össze, és nagyon fényképeznek valamit. Amikor közelebb érünk, már látjuk is, minek örülnek annyira.


Mi is csinálunk pár életlen fényképet, aztán lassan hazasétálunk. Vége a szombatnak is, már csak egy napunk van, vagyis ha úgy vesszük, még előttünk van egy egész nap!

2011. június 18., szombat

La deuxième journée*

*(By Google Fordító)

Péntek reggel nyolc körül kipattan a szemem, és teljesen kipihentnek érzem magam annak ellenére, hogy este elég nehezen tudtam elaludni (nyikorgott a felettünk lévő szoba padlója, olyan volt, mintha a mi szobánkban mászkáltak volna). Gergő még alszik, ezért mindent elkövetek, hogy véletlenül felébresszem. Nem megy, alszik, ezért elkezdem lapozgatni az egyik útikönyvet (három van nálam, egyiket sem találtam előzőleg igazán jónak, hoztam inkább mindhármat), és találok benne valami nagyon érdekeset, amit feltétlenül meg kell néznem, ráadásul ott van a közelben.

Túl vagyunk a reggeli készülődésen, veszünk reggelit a Carrefour-ban, és elindulunk, hogy megkeressük a Trois Fréres utcát, ahol az a bizonyos dolog van, amit mindenképpen meg akarok nézni. Megtaláljuk, ott van a sarkon. Megismeritek?


Talán így még nem, de ha megnézitek a plakátot az oszlopon:


Igen, ez Collignon zöldségese, a képeslapos állvány tele van Amélie-s lapokkal és a bolt egyik kirakatát teljesen elfoglalják a filmről szóló újságkivágások.

Miután halkan elmormolom a "Collignon vadbarom, Collignon leszarom" idézetet, visszamegyünk a metróhoz, hogy az idegenforgalmi bódéban megvegyük a múzeumbérletet. Az úriember kérdezi, spanyolok vagyunk-e, mondom, hogy nem, viszont kérünk két darab kétnapos múzeumkártyát. Már le is tépte őket a tömbről és mondja, hogy csak kártyával lehet fizetni. Óóó, akkor vissza az egész, merci, mert nekünk csak kápénk van (lásd előző poszt). Ezzel a kijelentéssel kisebb sokkot okozok neki, nem akarja elhinni, hogy van még olyan ember a Földön, aki képes bankkártya nélkül létezni. Megkérdezi, Magyarország tagja-e az EU-nak (khm, fasza az országimázsunk egyébként), majd azt is, hogy esetleg 26 év alattiak vagyunk-e. Látszik, hogy nagyon akar segíteni, s mikor a második kérdésre szomorúan csóválom a fejem (EU-tagállamok 26 év alatti polgárainak csomó múzeum ingyenes), megkérdezi, van-e pont annyink, amennyibe a két kártya kerül, mert sajnos visszaadni nem tud. Összemosolygunk Gergővel, leteszem a pénzt a pultra, megkapom a két hőn áhított könyvecskét, és rettentő hálásan elfutunk még tízdarabos metrójegyet venni.

Még pár szó a múzeumkártyáról (hivatalos nevén: Carte Musée et Monuments): nagyon praktikus dolog, mert nemcsak pénzt lehet spórolni vele, hanem időt is, mivel kikerülhetjük a jegypénztárak előtt kígyózó sorokat, és a külön kis bejáraton besétálhatunk a megjelölt múzeumokba és kastélyokba. A programokat is úgy terveztem, hogy a belépős helyek az első két napra kerüljenek, és vasárnapra maradjanak azok a dolgok, ahova nincs belépő, vagy nem használható a kártya (Eiffel-torony például).

Első úticélunk a Notre-Dame (2-es metró Nation felé, Barbés-Rochechouart-nál átszállás a 4-esre és a Porte d'Orleans felé metrózás a Cité megállóig). Nagyon tetszett a metró (nem labirintus, nem alvilág, a 3. rémálom sem vált valóra), és hogy száz év múlva is emlékezzem, mikor merre metróztunk, muszáj ide felírnom őket, bocsánat :)

Mikor feljövünk a metróból, esik az eső. Az időjárás egyébként elég változékony, és nem esik jól levenni a pulóvert (egy idő már felvenni sem esik jól, de nincs másik). Elindulunk az egyik irányba, én kiszúrok egy tornyot, bizonygatom a Gergőnek, hogy ott lesz a Notre-Dame, nem kell térkép. Odaérünk a toronyhoz, de ez a Saint-Jacques-torony, a Notre-Dame pedig éppen az ellenkező irányban van. Nem baj, visszamegyünk a Notre-Dame-hídon és kis séta után (hatalmas virágbolt mellett haladva) eljutunk a katedrálisig.


Csodaszép, körbemegyünk bent, de valójában a toronytúra izgat minket, szeretnénk megmászni a 387 lépcsőfokot és közelről megnézni a vízköpőket. A toronytúra a katedrálison kívül indul, kicsit megszeppenünk a sor láttán, és csalódott is vagyok, mert ott van a zsebünkben a múzeumkártya, az egy VIP-belépő, kérem szépen, és mégis sorba kell állnunk. Azért beállunk a többiek mögé (előkerül az esernyő) és belátom, hogy itt egész egyszerűen nincs másik bejárat, tehát ki kell várnunk a sort. Várunk, ázunk, ujjongunk, mikor ketten-hárman kiállnak, aztán egyszercsak ott vagyunk a bejáratnál és előttünk a csigalépcső. Hatalmas energiával vágunk neki, aztán elnehezedik a lábunk, zihálva szedjük a levegőt, és megkönnyebülve megyünk be az ajándékboltba, kicsit pihenni. Nem veszünk semmi szuvenírt, megyünk tovább. Egyre keskenyebbek a lépcsőfokok, és kezdek kicsit szédülni, de azért sem állok meg. Felérünk az első "szintre" és elénk tárul Párizs.



Lefényképezek egy vízköpőt, később kiderül, valószínűleg ő itt a legnépszerűbb, mert rengeteg képeslapon látom viszont és az útikönyvekben is találkozom vele.


A túrának itt még nincs vége, felmegyünk az egyik torony legtetejére, de előbb megnézzük a harangot. A tetőre érve csak ámuldozom: gyönyörű a kilátás. Körbemegyünk, csinálunk egy rahedli fényképet, aztán indulunk a Saint-Chapelle-be.


A Saint-Chapelle-hez az Igazságügyi Palota fémdetektoros ellenőrzésén keresztül lehet átjutni. úgyhogy itt is sorba kell állni, de a kápolna kapujánál észreveszek egy kis táblát, rajta a múzeumkártyát: jippí, itt mi most soron kívül bemehetünk! A Saint-Chapelle kicsi, kétszintes kápolna, gyönyörű ablakokkal, de elég gyorsan végzünk és irány a Louvre!

Miközben a Louvre-nál azt nézegetjük, melyik kaput hol találjuk, újra esni kezd az eső. Beszaladunk valami fedett részre, de ott nincs bejárat, ezért a szakadó esőben elfutunk az üvegpiramis mellett, nem tudjuk hova, de reméljük, hogy végre találunk valami bejáratot, ha szerencsénk van, akkor a sorkikerülős-kártyásat. Szerencsénk van, a Richelieu-bejárathoz érkeztünk, ahol egy ember van előttünk. Az egyenruhás őr arcába dugom a kártyát, mire ő méltóságteljesen bólint, mi pedig elégedetten betrappolunk. A Louvre gigantikus, hirtelen még az információs pultot sem találjuk, ahonnan térképet szerezhetnénk. Aztán szerzünk, de beletelik egy kis időbe, amíg eldöntjük, merre induljunk. Három szárny van, mi persze a Mona Lisát akarjuk látni, Gergő magára vállalja a térképkezelést. Lépcső fel, lépcső le, hopp a Sziklás Madonna, előtte magyar idegenvezető magyaráz a csoportjának. Beállunk közéjük, kicsit hallgatjuk az előadást, a csoport tagjai ferdén néznek ránk. Továbbmegyünk, a legtöbb képet megszemlélem közelebbről, de valójában a titokzatosan mosolygó hölgyet akarom már látni. És akkor meglátunk egy csoportot, nagyrészt ázsiaikól áll, tülekednek, fényképeznek valami kicsit festményt. A Mona Lisát. 


 Nézelődünk tovább, Gergő magabiztosan irányít a termek között, egy idő után kiderül, hogy azért nem találjuk a Milói Vénuszt, mert az egy szinttel alattunk lévő termeket nézi a térképen. Végezetül felkeressük a mosdót (ekkora múzeumhoz képest kicsi a mosdó, és olyan szag van, mint a vonatok WC-jében, -1 pont levonás a Louvre-nak). Ebéd után elindulunk a Place des Vosges felé a Rue de Rivolin, az eső megint esik, próbálunk az árkádok alatt menni, az úttesten való átszaladások viszont éppen elegek ahhoz, hogy elázzunk. Mire a térre érünk, kisüt a nap. Állítólag ez Párizs legszebb tere, nekem annyira nem tetszik, és kisebbnek is tűnik, mint a fényképeken. Innen már csak pár utcányi a Bastille, illetve csak a tér az oszloppal, ezt is megnézzük, és a jó hír, hogy megint esik az eső. Bemenekülünk a Pompidou-központba (nem volt a listámon, viszont a múzeumkártyával be lehet menni, és az eső már szakad), és megnézzük a modern művészeti alkotásokat. Nem rajongok a modern művészetért, de ez tetszik. Az épület is, meglepő a dizánja, nagyon bejön. Mire végzünk a festményekkel és az installációkkal, kisüt a nap. Lesétálunk a Chatelet - Les Halles metrómegállóig, benézünk a föld alá épült érdekes bevásárlóközpontba, de elég durva arcok járnak-kelnek errefelé, szóval inkább hazametrózunk.

Beülünk a Bip Burgerre egy currys csirkére, majd irány a Montmartre, hogy felfedezzük, ami előző este kimaradt, például a Moulin de la Galette-t, az Au Lapin Agile-t, illetve az utolsó megmaradt montmartre-i kis szőlőskertet.



folytatása következik...