Alessandro Robecchi: Manu Chao - Zene és szabadság

Első találkozásunk alkalmával Manu Chao azt énekelte, hogy Je ne t'aime plus, legközelebb pedig a Radio Bembával csinált fergeteges koncertet. A két találkozás között eltelt pár év, és én mindössze annyit tudtam erről a fura kis fickóról, hogy egy francia zenész, aki közben galíciai és baszk is, vagy talán katalán.
A könyv összességében tetszett, de sajnos mégsem volt annyira izgalmas, mint amilyen Manu Chao élete lehet. Az első néhány fejezetben bepillanthatunk a Chao-házba, ahol egy zongora megjelenése elkápráztatja a gyerekeket, Manuelt és Antoniot. Tanúi lehetünk az első szárnypróbálgatásoknak, a próbáknak a garázsban, s nyomon követhetjük, hogyan nőtt ki a metróban zenélgető bandákból a Mano Negra. A következő fejezetekben már a zenéé a főszerep, a turnéké, a kiadókkal vívott harcé, illetve a zenekarok közötti vándorlásé. Mivel nem nagyon követtem Manu Chao pályafutását (ahogy kinőttem a kamaszkorból, leszoktam a rajongásról, és ma már inkább egy-egy előadó zenéjére vagyok csak kíváncsi, a háttérinformációk annyira nem érdekelnek), találkoztam pár érdekességgel. Újdonság volt például számomra, hogy a Mano Negra ilyen szorosan kötődött a punkhoz és hogy a Clash-t tekintették a példaképüknek. Nem tudtam, hogy Manu ennyire a szívén viseli a dél-amerikaiak sorsát és még arra is rájöttem, hogy a valódi neve nem is Chao, hanem Chaos (ejtsd és értsd: káosz).

A punkos résznek kifejezetten örültem, mert sok ismerős dolgot olvastam magáról a stílusról és nem éreztem magam olyan elveszettnek, mint amikor például a Mano Negrával együtt zenélő zenekarokról volt szó. Ezek közül egy ismerős bukkant csak fel, a Zebda, róluk is csak azért hallottam, mert volt egy (vagy több?) közös projektjuk az Asian Dub Foundationnal.
A turnék helyszíneinek felsorolásszerű leírása kicsit untatott, a dél-amerikai kaland a teherhajóval és a kolumbiai vonat kiépítésének története szintén szürkére sikeredett, ami azért bosszantó, mert ezeket az izgalmas kalandokat sokkal színesebben is el lehetett volna mesélni. Az viszont a könyv javára írható, hogy sok videoklipet röviden bemutat, illetve a nóták többségét megpróbálja műfajilag helyre tenni. Érdekes ellentét, hogy míg nagyon szeretem azt a műfaji kavalkádot, ami Manu Chao zenéjét jellemzi, néha szükségem van rá, hogy bizonyos dolgokat (jelen esetben a zenei műfajokat) egyértelműen el tudjak helyezni egy-egy kategóriában. És lám, a könyvnek sikerült a fülbemászó, vérpezsdítő, vagy pörgős dallamokat átváltani flamencóra, salsára vagy reggae-re.

"Ugyanez történik a Mano Negra lemezeivel is. New Yorkban a WORLD MUSIC / FRANCE név alatt találhatók meg, de ne lepődjetek meg, ha Barcelonában a SPANYOL ROCK kategóriájú polcon bukkantok rájuk, míg a FNAC-ban  FRANCIA VARIETÉ címszó alól kell előbányászni őket, a keményebb helyeken pedig a PUNK  vagy a REGGAE kategóriában szerepelnek."

Szívesen olvastam volna egy kicsit többet a magánéletéről, hiszen a dalok között szép számmal akadnak romantikusabbak is, de sajnos nem tudtam meg, ki(k)nek íródtak. Érdekelt volna kicsit több bulvárosabb részlet, pár "kisszínes", hiába, a nők kíváncsiak. Ráadásul ez a 198 oldal annyira tömör és feszes (néhol monoton) volt, hogy néhány ilyen kis sztori lazíthatott volna a szerkezeten.

A könyvet köszönöm Balagesh-nek és a Silenos Kiadónak.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén