Jonathan Safran Foer: Minden vilángol

(Gyerekkoromban, amikor nagyon nevettem, nagymamám mindig csöndben megjegyezte: "sírás lesz a vége". Na, ez egy ilyen könyv.)

Prémium kis könyv lesz ez, gondoltam először, van itt humor meg nyelvi csetlés-botlás bőven. Ne gondoljuk, hogy az író, vagy a fordító teljes mértékben elmefogyatékos*, arról van csak szó, hogy a regény egyik szereplője, az erős gyomrú és tündökletes kék szemű Alekszandr kissé (kerékbe)töri az angolt.

Elsőre valóban meglepő a regény nyelvezete, de pár oldal után - és remélem, ez nem számít semmilyen poén lelövésének - kiderül, hogy mindez szándékos, hiszen Aleksz, az ukrán fiú meséli el a történetet, Aleksz, aki úgy néz ki, mint az apja, az anyja, Brezsnyev és jómaga kombinációja. Hamarosan azonban megjelenik a másik főszereplő, Jonathan Safran Foer - igen, maga az író - aki természetesen rendesen beszél angolul, (azaz magyarul).

Jonathan azért érkezik Amerikából Ukrajnába, hogy megkeresse azt az asszonyt, aki a háború alatt - talán - megmentette nagyapja életét. Alekszet fogadja maga mellé tolmácsnak, hiszen remekül megértik egymást. Beveszik a nyomozásba Aleksz nagyapját is, aki sofőrként segíti (néha nehezíti) kutatásukat. Hármójuk kalandja mellett kibontakozik egy másik történet, mely egy stetl** életét mutatja be, ám a regény összesen három szálból áll össze: a nyomozás és Trachimbrod története mellett ugyanis elolvashatjuk Aleksz Jonathanhoz írott leveleit is.

Eleinte jókat nevetgéltem Aleksz idióta szóalkotásain és mondatszerkesztésén, eszembe jutott, hogy mi is hasonló stílusban szoktunk beszélgetni a legjobb cimborámmal, aztán egyre komolyabbá vált a történet, s számomra sajnos egyre unalmasabbá is. A stetlben zajló események nem nagyon kötöttek le, viszont idegesített a rengeteg obszcenitás, de ez ne tántorítson el senkit a könyvtől, lehet, hogy nekem alacsony az obszcenitástűrő-küszöböm. Illetve néha egészen jól tűröm, de jelen esetben zavart az özvegyasszonyoknak örömet szerző, béna kezű kisfiú és a falba fúrt lyukon keresztül szerelmeskedő házaspár. A közbeiktatott álom-leírások szintén nem tetszettek, ez a mágikus-realizmushoz közelítő stílus általában nem a kedvencem.

A kezdeti lelkesedést felváltotta a közöny, az értetlenkedés, a fonál is elveszett, a könyvet becsukva pedig megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Úgy tűnik, megint nem olvastam elég figyelmesen, a stetlben el-elkalandoztam és mikor kezdtem unni a sztorit, nem tettem le a könyvet kicsit pihenni, hanem folytattam tovább az olvasást (pontosabban a felfogás nélküli előrehaladást). Elég gyakran kizökkentem a ritmusból, sokszor fárasztó volt kapcsolgatni az agyam a tizennyolcadik és a huszadik század között.

(Megnézem a filmet, és aztán talán újra előszedem a könyvet, mert azt akarom, hogy tetsszen.)

* by Levi
** zsidó lakóközösség, városka

Megjegyzések

  1. Hm. Ez egy ilyen könyv? Nem mintha most akartam volna olvasni, de jó tudni, hogy ne nagyon kapálózzak utána.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén