Silvia Avallone: Acél

Ritkán fordul elő velem, hogy azért megveszek egy könyvet, mert megtetszik a borítója. Pár napja mégis  ez történt, ugyanis a Libriben kiszúrtam egy nagyon élénk kék-barna borítót. Miután közelebbről is szemügyre vettem és átfutottam a fülszöveget, biztos voltam benne, hogy jó barátok leszünk. Az írónőt nem ismertem, a könyvről sem hallottam, de egyszer élünk, zsebemben a kedvezményes kupon, megveszem! Jól tettem.

Silvia Avallone 1984-ben született, az Acél - mely 2010-ben második helyezést ért el a Strega irodalmi pályázat döntőjében - első regénye. A számomra nagyon bejövős borító Sirály Dóra munkája, a kötet pedig az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozatának részeként jelent meg, az eddigiektől eltérő dizájnnal.

Avallone stílusa pár oldal után nagyon emlékeztetett valakire, kicsit tovább olvasva rájöttem, hogy Ammaniti és az Én nem félek jutott eszembe. Könnyen lehet azonban, hogy nem is a stílus hasonlított Ammanitiére, hanem az, hogy az Acél is Olaszország egyik szegényebb részében játszódik, s a történet kezdetén tikkasztó nyár van, mint az Én nem félekben. 

A történet két főszereplője Anna és Francesca, két kamaszlány, akik egy álmos olasz kisvárosban élnek szüleikkel (és akiket az elején állandóan összekevertem). A városban élő férfiaknak az acélgyár ad munkát, munka után pedig Aldo bárjában vagy a Gildában pihenhetik ki fáradalmaikat. A gyerekek a tengerparton hűsölnek, az asszonyok pedig többnyire a tésztát szűrik a konyhában. Nagyjából így telik minden napjuk, a legtöbben elfogadják ezt, ám a fiatalok szebbre és többre vágynak, legális vagy illegális úton. Az acél az életük, az acél az alfa és van, akinek az omega is, ezért is tetszett, hogy az eredeti címet (Accaio) nem változtatták meg. A két lány álma Elba szigete, csak arra várnak, hogy betöltsék a tizennégyet, addig is erősen készülnek a felnőtt szerepre, ha nem a tengerbe hancúroznak a fiúkkal, akkor egymással a fürdőszobában, az egész lakótelep nagy örömére...  A fülszöveget elolvasva először arra gondoltam, hogy egy ifjúsági regényt tartok a kezembe, de tévedtem, hiszen a történetet áthatja az erotika. A lányoknak egyelőre újdonság a szex, Anna bátyjának és haverjainak már természetes, és idejük nagy részét erre a tevékenységre fordítják.

Egyik szereplőt sem sikerült igazán megkedvelnem, a szépek túl szépek voltak, a lúzerek túlságosan lúzerek. Talán Alessio volt a legjobban kidolgozott karakter, rosszfiú, lázadó fiatal, dolgozó férfi, a lányok kedvence, csalódott szerelmes, tragikus hős egy személyben. A két lányról sokszor nehéz volt elhinni, hogy tizenhárom-tizennégy évesek, egyszer túl gyerekesek voltak, másszor sokkal idősebbnek hatottak a koruknál. Pedig ha jobban belegondolok, éppen erről szól a kamaszkor, de valahogy mégsem tűntek hitelesnek.

A fiatal írónő leírását olvasva az orromban éreztem a tenger sós illatát, a rothadó hínár bűzét és a lepusztult lépcsőházakban terjengő szagokat. Éreztem az elkeseredést, a dühöt, a félelmet és az izmok fájdalmát. A bőrömet égette az acélgyár kemencéinek perzselő hősége és a nyári nap sugara.
A történet nem volt túlbonyolítva, lineárisan haladt előre, lassan hömpölygött, mint ahogyan az álmos napok vánszorogtak, ám a nyugodt és lusta felszín alatt valami elképesztő feszültség lüktetett, bármelyik pillanatban kitörésre készen.

Az Ikertornyok elleni támadásról szóló epizódot nem nagyon értettem (vagyis, hogy miért került bele a regénybe), de ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy jó vásárt csináltam.

Megjegyzések

  1. Nagyon szemeztem a könyvvel, amikor megláttam, hogy megjelenik, most meggyőztél ;).

    VálaszTörlés
  2. Szuper, remélem tetszeni fog neked is.

    VálaszTörlés
  3. Engem is a borító fogott meg, és tök jó, hogy írtál róla, most már biztos, hogy el szeretném olvasni, mert a téma is érdekel, és ezek szerint egész jól megírta a fiatal írónő. Kár, hogy a könyvtárban még nincs benn.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.