Oldalak

2011. június 26., vasárnap

Térkép / Olvasás 7. - Ian McEwan: Őrült szerelem

- Heathrow
- Covent Garden
- Carluccio's
- Long Acre
- Bertram Rota
- Hampstead
- Soho
- Meard Street
- London Library
- St. James Square
- Wellcome Library
- Duke of York Street
- Hyde Park
- Edgware Road
- Frognal Lane
- Bloomsbury
- Exhibition Road
- Természettudományi Múzeum - Natural History Museum
- Gloucester Road
- Leicester Square
- Arnos Grove
- Maida Vale
- Lisson Grove
- Queen Anna Street
- Bow Street
- Harrow Road
- Stretaham
- Tulse Hill
- Camden Square
- Camden Town
- British Library
- King's Cross

A térkép nagyobb méretben, utcaképpel itt.

2011. június 25., szombat

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi - Boldogságnovellák

"Mártinak, hátha tudja, mi is az a hűséges férfi..." Így kezdődik a könyv, legalábbis az enyém.

2011. június 24., péntek

Az utolsó nap

Eljön az utolsó nap, reggel sürgetem Gergőt, induljunk már, vár az Eiffel-torony! A kettes metróval elmegyünk az Étolie térig, majd onnan az ötössel a Trocadero-ig. Süt a nap ezerrel, a Palais de Chaillot-nál hot-dogot és kávét reggelizünk, aztán csak ülünk, és nézzük az Öreg Hölgyet. És vigyorgunk.


Kaja után nekiállunk fényképezni: egyet messziről, egyet közelről, egyet a lenti szökőkutakról, egyet középről. Megpróbáljuk magunkat is megörökíteni háttérben a toronnyal, hát komolyan, nagyon bénák vagyunk. Egy napszemüveges fickó elunja a szerencsétlenkedésünket, kiveszi a kezünkből a gépet és csinál két képet. Mikor úgy érezzük, elég fotót csináltunk (másokat úgysem érdekel annyira, csak minket), lemegyünk a szökőkutakhoz, majd átsétálunk a Pont d'Iénán, és már ott is vagyunk a torony alatt. Leesik az állunk: kuuuurva nagy.


Gépfegyveres katonák sétafikálnak fel-alá, láttam már a társaikat a Champs-Elysées-en és a reptéren. Próbáljuk megtalálni a három vagy négy egymásba gabalyodó sor végét, illetve azokat az embereket keressük, akik arra várnak, hogy gyalog felmehessenek az első szintre, állítólag ennél a bejáratnál vannak a legkevesebben. Kevesen, haha, itt sehol nincsenek kevesen! Hosszas töprengés után lemondunk az Eiffel-toronyról, nincs kedvünk az utolsó nap értékes perceit sorbanállással tölteni, Párizst meg már úgyis láttuk felülről, többször is. Azért nehezen szakadunk el tőle, egymást kérdezgetjük, hogy "de biztos nem akartál volna felmenni?" Megkeményítjük a szívünket és elindulunk a Mars-mezőn, az Ecole Militaire felé. Természetesen a Mars-mező felől is csinálunk egy-két képet a toronyról (ketten összesen 33 fényképpel rendelkezünk róla), majd végigmegyünk egy szép árnyas utcán, át a Pont des Invalidesen, és a rakparton elsétálunk a Pont de la Concorde-ig. A Szajnán helyes kis hajók horgonyoznak, és kicsit bánjuk, hogy nem vettük jegyet a hop on - hop off városnéző hajóra, de most már késő. A túlparton megismerem az Assemblée Nationalt és kicsit messzebb látom az Orsay Múzeum üvegtetejét is. Megérkezünk a Concorde térre, ez is jó nagy (nem láttam kis dolgokat Párizsban egy-két montmartre-i bisztrón kívül), a Champs-Elysées végén látjuk a Diadalívet. A tér nem nyűgöz le, a közepén egy aranycsúcsú obeliszk található, vannak szökőkutak, illetve olyan híres-neves épületek, mint a Hôtel de la Marine és a Hôtel de Crillon. Mi a Tuileriák kertjébe tartunk, jó lenne egy kicsit leülni, itt pedig van jó sok szék a szökőkutak körül, meg elszórva itt-ott. Bár a park nagy, én még nagyobbnak képzeltem, viszont hangulat terén elsőosztályú. A Jeu de Paume-ot és az Orangerie-t kihagyjuk, nem vágyunk múzeumra, Párizst akarjuk látni. A pihenőt végülis a Louvre-hoz érkezve ejtjük meg, szemben az üvegpiramissal. A Vendôme tér a következő (egyben utolsó) a tervezett látnivalók listáján, úgyhogy a Rue de Rivolin el is indulunk felé. A tér közepén egy oszlop áll, körben pedig üzletek: Dior, Louis Vuitton, emberek viszont nem nagyon sétálnak erre. Innentől kezdve nem figyeljük a térképet, csak megyünk, amerre a lábunk visz. Látjuk az Operaházat, és azt hiszem, a Rue du 4. Septembre-n haladunk, mert meglátjuk a Bibliothéque Nationale-t. Alig vannak az utcán, a boltok sincsenek nyitva, mi pedig már nagyon szeretnénk valami zsúfoltabb helyre kilyukadni, enni valamit és egy kicsit megint leülni (igen, harmadik napja egyfolytában megyünk). Az egyik utcába benézve embereket látunk, akik egy étterem teraszán ebédelnek ráérősen, s ahogy bemegyünk az utcába, kiderül, hogy telis-tele van pizzériával, bisztróval és mindenféle vendéglátóipari egységgel. Mindenhol sokan vannak, ezért továbbmegyünk, s végre rájövünk, hol vagyunk: a Les Halles-nál, ahonnan már csak pár lépés a Pompidou-központ. Itt találunk egy szimpatikus helyet, ahol ebédelhetünk. Gergő merenguezt rendel (vékony sült kolbász), én pedig egy maison-salátát, mert valahogy nem kívánom a meleg kaját. Ebéd után a Pompidou-központ előtti performanszot figyeljük, ami se nem pantomim, se nem bohóctréfa (sikítok a bohócoktól), hanem inkább a kettő keveréke, zenével és tánccal. Egy kalapos-nadrágtartós középkorú férfi gyerekeket hív magához, bevonja őket a műsorba, a gyerekek partnerek a hülyéskedésben, bár a legkisebbnél eltörik a mécses és visszaszalad az anyukájához. Előkerülnek a lufik és egyre nagyobb tömeg figyeli az utcaművészt. Az előadás végén felmutat egy régimódi koffert, és arra kéri a publikumot, hogy pénzzel fejezzék ki tetszésüket. Leteszi a bőröndöt a földre, hátrébb lép, az emberek pedig megindulnak, és hullik a pénz a táskába. Mire mi odaérünk, az alját már beborítja az apró, sőt van néhány bankjegy is. Sok helyen láttunk "fellépni" különböző művészeket az utcán, de amikor arra került sor, hogy kalappal a kezükben elindultak a nézők felé, azok eloldalogtak, vagy csak mosolyogtak, de pénzt nem adtak. Itt viszont szinte rohantak, hogy díjazzák a műsort. Egy gyors Pompidou-látogatás (khm, a mosdó...), megnézzük a Miró-szobrokat a lecsapolt szökőkútban, és lefényképezzük a graffitiseket, akiknek felállványozták az épületet,  aztán irány a Marais, a zsidó negyed, ahol már voltunk egyszer, de csak a Place des Vosges környékén.




Most a Rue de Roisiers-t keressük, meg is van, ez a rész tényleg nagyon hangulatos, az úttestek le vannak zárva a forgalom elől. Itt szinte minden palacsintázónál, falafelesnél hosszú sorok állnak, ennél várakoznak a legtöbben (a helyet a Berlitzes Párizs útikönyv is megemlíti).


A zsidónegyedből kisétálunk a Szajnához, végre látom a bukinisztek zöld kis bódéit, és megint nagyon sajnálom, hogy nem tudok franciául, azért a könyveket megnézegetem és magamban ujjongok, amikor egyiknek-másiknak megismerem a címét.


Átmegyünk a Szt-Lajos szigetre, ahol az útikönyvek szerint világhírű Berthillon-cukrászda előtt tényleg nagyon sokan állnak sorban, hogy egyenek a csodafagyiból (ha jól emlékszem, három Berthillont is láttam, de kettőt mindenképpen). Megyünk egy kört, majd átmegyünk a Notre-Dame-hoz, próbálom megkeresni Franciaország 0 kilométerkövét (ez a múltkor kimaradt), de mivel valójában nem tudom, mit keresek, elég hamar feladom. Bemegyünk a Latin-negyedbe, ismét kajáldák egymás hegyén-hátán, szuvenírboltok és sok-sok ember, nagyon tetszik. Csöpögni kezd az eső, de amikor elindulunk, hogy megkeressük a Rue de Mouffetardot, már alig esik. Rájövünk, hogy már jártunk erre is, csak nem ebből az irányból jöttünk. A Mouffetard utcát egy fénykép miatt szeretném látni (http://kozvetlenjarat.blogspot.com/2011/04/dimitri-verhulst-problemszki-szalloda.html), borosüvegekkel sétáló kisfiúk nincsenek, palacsintázók viszont igen, úgyhogy eszünk palacsintát, én egy szerény cukros-citromosat (jóféle), Gergő pedig egy Nutellás-banánosat. Az utca végén régiségpiacba botlunk, páran már pakolnak, de azért még látunk érdekes dolgokat (pl. régi egyenruhákat, katonai zubbonyokat). A Cardinal Lemoine-nál (-nél?) metróra szállunk, majd egy hatalmas kört megtéve a Stalingradnál átszállunk a kettesre, és már otthon is vagyunk. Szokás szerint irány a Montmartre, még nem vettünk semmi ajándékot, bár nem is akarunk, csak pár hűtőmágnest, és egy bögrét magunknak. Az eső megint esik, mi pedig úgy döntünk, utolsó este kihagyjuk a Bip Burgert és igazi étteremben vacsorázunk. Na jó, pizzériában. Bort iszunk, én kicsit szomorúan eszem a lasagnét, Gergő meg a montreali nagydíj összefoglalóját figyelgeti a TV-ben.

Végzünk a vacsorával, Gergő pedig mindenáron inni akar még valahol valamit, ezért felmegyünk a Le Consulatba, ahol az előző este is jártunk. Senki nem ül rajtunk kívül a teraszon, most a rozéhoz kapunk egy kis tálka sósmogyorót is. Nézzük az embereket, akik esernyővel, esőkabátban sétálgatnak, aztán arról kezdünk beszélni, milyen jól éreztük magunkat. Annyira romantikus minden (haha, én és a romantika), hogy Gergő hosszas előkészítés után megkéri a kezem :))) Már nem tudom pontosan visszaidézni, miket mond, de arra a mondatára emlékszem, hogy "letérdelnék, de piszkos a kő" (haha, ő és a romantika), de a lényeg, hogy a Le Consulatból menyasszonyként jövök el. Még mindig esik, az utcák kiürültek, de a Montmartre így is gyönyörű, de sajnos hétfő reggel indulunk haza, úgyhogy el kell búcsúznunk tőle.


Au revoir, remélem, látunk még.

2011. június 20., hétfő

Az impresszionistáktól a Peugeot-szalonig

Szombaton reggel a Musée d'Orsay-ba indulunk, reggeli nélkül. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogyan lehet egy pályaudvart múzeummá alakítani, és már szeretném megnézni az impresszionistákat is jól. Elmetrózunk az Assemblée Nationale megállóig, végre süt a nap, ennek ellenére azért hideg van. A Quai Anatole France-on sétálunk, alig vannak az utcán, ez meglep, eddig mindig mindenhol nagyon sokan voltak. Aztán persze a múzeum előtt kígyózó sor fogad, szerencsére ide is jó a csodakártyánk, a belépéskor mögöttünk magyar csoport, nekik is ott piroslik a kezükben. A Musée d'Orsay szép, nekem sokkal jobban tetszik, mint a Louvre. Kisebb, ezáltal barátságosabb és nem érzem azt, hogy sietnem kell, különben sosem érek a végére. Itt nem szabad fényképezni, pedig már az épület is megérne jópár fotót. Megcsodálom Van Gogh, Degas, Renoir, Gauguin festményeit (http://www.musee-orsay.fr/en/tools/plan-salle.html), sokkal ráérősebben nézelődök, mint a Louvre-ban.
Kép-és szobornézegetés után kávézunk és eszünk egy szendvicset a múzeum előtti kis kioszkban, majd elindulunk az Invalidusok felé a Rue de Bellechasse - Rue Saint-Dominique útvonalon. A Sainte-Clotilde bazilikánál rácsodálkozunk két csendőrre, akik egy nagy piros szatyorban bagetteket visznek (tízórai a többieknek?), majd pár kis (teljesen kihalt) utca után megérkezünk az Invalidusokhoz. Előtte azért még lefényképezzük az Eiffel-tornyot, ami szinte mindenhonnan látszik.


Először bemegyünk a Musée de l'Armée-be, és megszemléljük a kismillió egyenruhát és fegyvert (némelyik puska annyira nagy, hogy el nem tudom képzelni, hogy lehet megtartani), majd egy elsötétített teremben megnézzük azokat a maketteket, melyekkel különböző területeket ábrázoltak méretarányosan, a hadműveletek megkönnyítése céljából. Miután itt végzünk, átmegyünk az aranykupolás dómba Napóleon kör alakú kriptájához, melyben vörös szarkofágban helyezték el az uralkodó hamvait.
A Latin-negyed felé indulunk, végigmegyünk a Rue de Babylone-on, majd a Rue Saint André des Arts-on, egészen a Place St-Michelig, a Latin-negyed egyik legmozgalmasabb teréig. A szökőkút előtt egy táncos fiú művel elképesztő dolgokat, mi pedig befordulunk a Boulevard St. Michel-re, a "boul Mich"-re, ahol Ady Ősze suhant nesztelen. Az én figyelmemet természetesen egy könyvesbolt kelti fel, ahol dobozokba kipakolt akciós könyvek között válogatnak elég sokan. Én is körülnézek és rettenetesen sajnálom, hogy nem tudok franciául, mert olyan szívesen vennék egy-két könyvet.


Miután fájó szívvel búcsút mondok akciós barátaimnak, kicsit leülünk a Sorbonne előtti szökőkúthoz, hogy kitaláljuk, hogyan legyen tovább. Mivel a múzeumkártyával látogatható helyek közül már csak a Diadalív van hátra, ez a következő úticél. Reggel óta megyünk, a Diadalív messze van, ezért a Maubert-Mutualiténél felszállunk a 10-es metróra, majd a La Motte-Picquet-nél a 6-osra. A metróban a Szigetet hirdetik, a szerelvény pedig Bir-Hakeimnél feljön a föld felé és olyan közelről látjuk az Eiffel-tornyot, mint még soha, közben egy sapkás fickó tangóharmonikázik veszettül.


Leszállunk a Charles de Gaulle, régebbi (és mindmáig népszerűbb) nevén Étoile-téren, és ott magasodik előttünk a Diadalív. Egy indiai pár megkéri Gergőt, hogy fényképezze le őket, nem ők az elsők, Gergő már számtalan képet készített. Megtaláljuk az aluljárót, ahol át lehet jutni a monumenthez, előtte még nézzük kicsit a forgalmat, amiről egyszer valahol azt olvastam, hogy valójában nem körforgalom, hanem kör irányú forgalom, és nem a körben haladóknak van elsőbbsége, hanem azoknak, akik be akarnak menni. Ez elég nagy meglepetést szokott okozni a nem párizsi vezetőknek, nekünk szerencsére most lényegtelen az információ. Átjutunk tehát, és ugye mondanom sem, hogy kikerüljük a pénztárak előtt állókat, és már indulunk is fölfelé. Csigalépcső vezet a tetejére, ha jól emlékszem, van lift is, de out of order. Természetesen itt is meg lehet pihenni (az ajándékboltban). Felérünk a tetejére és már sokszor kapkodtam levegő után Párizsban, de most megint. Nem tudom melyik jelző lenne a legalkalmasabb, hogy kifejezze, milyen a kilátás a Diadalív tetejéről, maradok ezért a lélegzetelállítónál. Körbemegyünk, van egy térkép, ami mutatja a fontosabb látnivalókat, Gergő ezt tanulmányozza, figyelemeztetem, hogy vigyázzon a kis lépcsőkkel, azután majdnem leesek egyről. Fényképezek, mint egy őrült, figyelem a forgalmat, felülről kicsit kaotikusnak tűnik.



 Az Invalidusok arany kupolája és a Montparnasse-torony
 
A háttérben a Montmartre a Sacre Coeur-rel

A Champs-Elysées

A La Défense épületei

A csodálatos panoráma és a kellő intenzitású ámuldozás után újra a kis téren vagyunk, egy kőpadon ülünk tanácstalanul, ugyanis teljesítettük a napi tervet és nem nagyon van ötletünk, hogy merre induljunk és mit csináljunk. Végül - bár vasárnapra terveztük - elindulunk a Champs-Elysées-en. A sugárúton alig lehet haladni, nagyon sokan sétálnak, nézik a kirakatokat, én a Swarovski kristályokkal kirakott lépcsőjét nézem, Gergő viszont behúz magával egy Peugeot-szalonba, ahol gyerekek rohangálnak a kiállított kocsik között, tapizzák őket, a felnőttek pedig komoly arccal vizsgálgatják a műszerfalat. A biztonsági őrök nyugodtan sétálnak körbe, és ugyanez megy egy kicsit odébb, egy Mercedes-szalonban is, ahova itthon valószínűleg be sem tenném a lábam. A Champs-Elysées egy kicsit csalódás: sokkal elegánsabbnak képzeltem, azt hittem, kosztümös hölgyek sétálgatnak ráérősen, szolidan.  Ehhez képest nagy a hangzavar, és nagy a tömeg.

A Rond Pondnál elkanyarodunk, abban a reményben, hogy találunk valami helyet, ahol ehetünk, de csak bezárt boltok mellett sétálunk el. Errefelé (talán a Rue du Faubourg Saint-Honoré) nincsenek turisták, úgyhogy visszakanyarodunk a Champs-Elysées felé, és egy lakókocsiból szerzünk két hot-dogot. Miután jóllakunk, megnézzük a Petit Palais-t és a Grand Palais-t, de nem megyünk be, mert közeledik a záróra.
A Clémenceau megállóban metróra ülünk, majd a harmadik Bip Burgeres vacsora után irány a Montmartre, hiába, nem tudjuk megunni. Gergő addig nyaggat, míg beülük egy pohár borra a Le Consulatba, finom a rozé, és tényleg nagyon kellemes dolog így ücsörögni és nézni az utcát. Elég sokat üldögélünk, már kezd sötétedni, amikor elindulunk lefelé. Az egyik kanyarban kisebb tömeg gyűlt össze, és nagyon fényképeznek valamit. Amikor közelebb érünk, már látjuk is, minek örülnek annyira.


Mi is csinálunk pár életlen fényképet, aztán lassan hazasétálunk. Vége a szombatnak is, már csak egy napunk van, vagyis ha úgy vesszük, még előttünk van egy egész nap!

2011. június 18., szombat

La deuxième journée*

*(By Google Fordító)

Péntek reggel nyolc körül kipattan a szemem, és teljesen kipihentnek érzem magam annak ellenére, hogy este elég nehezen tudtam elaludni (nyikorgott a felettünk lévő szoba padlója, olyan volt, mintha a mi szobánkban mászkáltak volna). Gergő még alszik, ezért mindent elkövetek, hogy véletlenül felébresszem. Nem megy, alszik, ezért elkezdem lapozgatni az egyik útikönyvet (három van nálam, egyiket sem találtam előzőleg igazán jónak, hoztam inkább mindhármat), és találok benne valami nagyon érdekeset, amit feltétlenül meg kell néznem, ráadásul ott van a közelben.

Túl vagyunk a reggeli készülődésen, veszünk reggelit a Carrefour-ban, és elindulunk, hogy megkeressük a Trois Fréres utcát, ahol az a bizonyos dolog van, amit mindenképpen meg akarok nézni. Megtaláljuk, ott van a sarkon. Megismeritek?


Talán így még nem, de ha megnézitek a plakátot az oszlopon:


Igen, ez Collignon zöldségese, a képeslapos állvány tele van Amélie-s lapokkal és a bolt egyik kirakatát teljesen elfoglalják a filmről szóló újságkivágások.

Miután halkan elmormolom a "Collignon vadbarom, Collignon leszarom" idézetet, visszamegyünk a metróhoz, hogy az idegenforgalmi bódéban megvegyük a múzeumbérletet. Az úriember kérdezi, spanyolok vagyunk-e, mondom, hogy nem, viszont kérünk két darab kétnapos múzeumkártyát. Már le is tépte őket a tömbről és mondja, hogy csak kártyával lehet fizetni. Óóó, akkor vissza az egész, merci, mert nekünk csak kápénk van (lásd előző poszt). Ezzel a kijelentéssel kisebb sokkot okozok neki, nem akarja elhinni, hogy van még olyan ember a Földön, aki képes bankkártya nélkül létezni. Megkérdezi, Magyarország tagja-e az EU-nak (khm, fasza az országimázsunk egyébként), majd azt is, hogy esetleg 26 év alattiak vagyunk-e. Látszik, hogy nagyon akar segíteni, s mikor a második kérdésre szomorúan csóválom a fejem (EU-tagállamok 26 év alatti polgárainak csomó múzeum ingyenes), megkérdezi, van-e pont annyink, amennyibe a két kártya kerül, mert sajnos visszaadni nem tud. Összemosolygunk Gergővel, leteszem a pénzt a pultra, megkapom a két hőn áhított könyvecskét, és rettentő hálásan elfutunk még tízdarabos metrójegyet venni.

Még pár szó a múzeumkártyáról (hivatalos nevén: Carte Musée et Monuments): nagyon praktikus dolog, mert nemcsak pénzt lehet spórolni vele, hanem időt is, mivel kikerülhetjük a jegypénztárak előtt kígyózó sorokat, és a külön kis bejáraton besétálhatunk a megjelölt múzeumokba és kastélyokba. A programokat is úgy terveztem, hogy a belépős helyek az első két napra kerüljenek, és vasárnapra maradjanak azok a dolgok, ahova nincs belépő, vagy nem használható a kártya (Eiffel-torony például).

Első úticélunk a Notre-Dame (2-es metró Nation felé, Barbés-Rochechouart-nál átszállás a 4-esre és a Porte d'Orleans felé metrózás a Cité megállóig). Nagyon tetszett a metró (nem labirintus, nem alvilág, a 3. rémálom sem vált valóra), és hogy száz év múlva is emlékezzem, mikor merre metróztunk, muszáj ide felírnom őket, bocsánat :)

Mikor feljövünk a metróból, esik az eső. Az időjárás egyébként elég változékony, és nem esik jól levenni a pulóvert (egy idő már felvenni sem esik jól, de nincs másik). Elindulunk az egyik irányba, én kiszúrok egy tornyot, bizonygatom a Gergőnek, hogy ott lesz a Notre-Dame, nem kell térkép. Odaérünk a toronyhoz, de ez a Saint-Jacques-torony, a Notre-Dame pedig éppen az ellenkező irányban van. Nem baj, visszamegyünk a Notre-Dame-hídon és kis séta után (hatalmas virágbolt mellett haladva) eljutunk a katedrálisig.


Csodaszép, körbemegyünk bent, de valójában a toronytúra izgat minket, szeretnénk megmászni a 387 lépcsőfokot és közelről megnézni a vízköpőket. A toronytúra a katedrálison kívül indul, kicsit megszeppenünk a sor láttán, és csalódott is vagyok, mert ott van a zsebünkben a múzeumkártya, az egy VIP-belépő, kérem szépen, és mégis sorba kell állnunk. Azért beállunk a többiek mögé (előkerül az esernyő) és belátom, hogy itt egész egyszerűen nincs másik bejárat, tehát ki kell várnunk a sort. Várunk, ázunk, ujjongunk, mikor ketten-hárman kiállnak, aztán egyszercsak ott vagyunk a bejáratnál és előttünk a csigalépcső. Hatalmas energiával vágunk neki, aztán elnehezedik a lábunk, zihálva szedjük a levegőt, és megkönnyebülve megyünk be az ajándékboltba, kicsit pihenni. Nem veszünk semmi szuvenírt, megyünk tovább. Egyre keskenyebbek a lépcsőfokok, és kezdek kicsit szédülni, de azért sem állok meg. Felérünk az első "szintre" és elénk tárul Párizs.



Lefényképezek egy vízköpőt, később kiderül, valószínűleg ő itt a legnépszerűbb, mert rengeteg képeslapon látom viszont és az útikönyvekben is találkozom vele.


A túrának itt még nincs vége, felmegyünk az egyik torony legtetejére, de előbb megnézzük a harangot. A tetőre érve csak ámuldozom: gyönyörű a kilátás. Körbemegyünk, csinálunk egy rahedli fényképet, aztán indulunk a Saint-Chapelle-be.


A Saint-Chapelle-hez az Igazságügyi Palota fémdetektoros ellenőrzésén keresztül lehet átjutni. úgyhogy itt is sorba kell állni, de a kápolna kapujánál észreveszek egy kis táblát, rajta a múzeumkártyát: jippí, itt mi most soron kívül bemehetünk! A Saint-Chapelle kicsi, kétszintes kápolna, gyönyörű ablakokkal, de elég gyorsan végzünk és irány a Louvre!

Miközben a Louvre-nál azt nézegetjük, melyik kaput hol találjuk, újra esni kezd az eső. Beszaladunk valami fedett részre, de ott nincs bejárat, ezért a szakadó esőben elfutunk az üvegpiramis mellett, nem tudjuk hova, de reméljük, hogy végre találunk valami bejáratot, ha szerencsénk van, akkor a sorkikerülős-kártyásat. Szerencsénk van, a Richelieu-bejárathoz érkeztünk, ahol egy ember van előttünk. Az egyenruhás őr arcába dugom a kártyát, mire ő méltóságteljesen bólint, mi pedig elégedetten betrappolunk. A Louvre gigantikus, hirtelen még az információs pultot sem találjuk, ahonnan térképet szerezhetnénk. Aztán szerzünk, de beletelik egy kis időbe, amíg eldöntjük, merre induljunk. Három szárny van, mi persze a Mona Lisát akarjuk látni, Gergő magára vállalja a térképkezelést. Lépcső fel, lépcső le, hopp a Sziklás Madonna, előtte magyar idegenvezető magyaráz a csoportjának. Beállunk közéjük, kicsit hallgatjuk az előadást, a csoport tagjai ferdén néznek ránk. Továbbmegyünk, a legtöbb képet megszemlélem közelebbről, de valójában a titokzatosan mosolygó hölgyet akarom már látni. És akkor meglátunk egy csoportot, nagyrészt ázsiaikól áll, tülekednek, fényképeznek valami kicsit festményt. A Mona Lisát. 


 Nézelődünk tovább, Gergő magabiztosan irányít a termek között, egy idő után kiderül, hogy azért nem találjuk a Milói Vénuszt, mert az egy szinttel alattunk lévő termeket nézi a térképen. Végezetül felkeressük a mosdót (ekkora múzeumhoz képest kicsi a mosdó, és olyan szag van, mint a vonatok WC-jében, -1 pont levonás a Louvre-nak). Ebéd után elindulunk a Place des Vosges felé a Rue de Rivolin, az eső megint esik, próbálunk az árkádok alatt menni, az úttesten való átszaladások viszont éppen elegek ahhoz, hogy elázzunk. Mire a térre érünk, kisüt a nap. Állítólag ez Párizs legszebb tere, nekem annyira nem tetszik, és kisebbnek is tűnik, mint a fényképeken. Innen már csak pár utcányi a Bastille, illetve csak a tér az oszloppal, ezt is megnézzük, és a jó hír, hogy megint esik az eső. Bemenekülünk a Pompidou-központba (nem volt a listámon, viszont a múzeumkártyával be lehet menni, és az eső már szakad), és megnézzük a modern művészeti alkotásokat. Nem rajongok a modern művészetért, de ez tetszik. Az épület is, meglepő a dizánja, nagyon bejön. Mire végzünk a festményekkel és az installációkkal, kisüt a nap. Lesétálunk a Chatelet - Les Halles metrómegállóig, benézünk a föld alá épült érdekes bevásárlóközpontba, de elég durva arcok járnak-kelnek errefelé, szóval inkább hazametrózunk.

Beülünk a Bip Burgerre egy currys csirkére, majd irány a Montmartre, hogy felfedezzük, ami előző este kimaradt, például a Moulin de la Galette-t, az Au Lapin Agile-t, illetve az utolsó megmaradt montmartre-i kis szőlőskertet.



folytatása következik...

2011. június 17., péntek

Párizs

Végre csütörtök, egykor már fent ülünk a narancssárga fapados légitársaság gépén, az egyik steward kiköpött Colin Firth, a másikat Julien-nek hívják. Mellettem nagyon kedves ősz hajú néni ül, sajnos nem találja a cukorkáját, pedig kéne neki, kicsit köhög, mert kiszáradt a torka. Kisegítem egy rágóval, majd leszállás előtt egy picivel lelkesen mondom neki, hogy látom az Eiffel-tornyot, bár nem is biztos, hogy az. (Az.)

Az Orly nem túl nagy, viszont rengetegen vannak, sok a fekete, a csomagszállító szalag mellett pedig ott várakozik egy komplett portugál focicsapat. Hamar megjön a bőröndünk, éljen, nincs szükség a kézipoggyászba csomagolt váltás ruhára.
A RATP útvonaltervezője alapján tudom, hogy egy busszal el kell jutnunk a RER C-hez (olyasmi, mint nálunk a HÉV), a Pont de Rungis-ig. A buszmegállót megtaláljuk, de a jegyautomával elszórakozunk egy darabig, mert nem világos, melyik jegy kell erre a bizonyos buszra. A megállóban egy idősebb pár várakozik, én pedig kierőltetem életem első Bonjour-ját, majd angolul megkérdezem, hol lehet jegyet venni. A hölgy (a franciák nem nagyon néniznek, ha jól tudom) szintén angolul válaszol, hogy a buszon. Megdőlt az első előítélet: a franciák hajlandóak angolul beszélni. Jön a busz, megvesszük a jegyeket a sofőrnél, majd kábé 5 perc múlva meg is érkezünk a Pont de Rungis-hez. Itt is álldogálunk kicsit a térkép előtt, egyelőre elég kaotikusnak tűnik, nem ehhez vagyunk szokva a 2,5 metróvonalunkkal. A pénztárban szélesen mosolygó mademoisellet szintén angolul kérdezem, hogy a napijegy valóban jó-e innentől kezdve minden járműre, kedvesen válaszol, útbaigazít, ad két kis metrótérképet meg egy füzetkét a jegyekről. Ő a második francia, aki nem eszik embert, sőt kimondottan kedves és segítőkész.

Lemegyünk a RER C-hez, egy szerelvény bent áll és egy kijelző mutatja, hogy mi, merre, mikor indul. Amikor az előbb azt írtam, hogy a RER a HÉV-hez hasonlít, nem a külsejére értettem. Ugyanis azon a szinten, ahol az utasok beszállnak, nincsen semmi, még folyosó sem, hanem felfelé vagy lefelé kell menni az ülésekkel teli részhez. Leülünk, előkapjuk a metrótérképet, majd csak bámultunk kifelé az ablakon, egészen a Saint-Michel-Notre-Dame-ig. Itt át kell szállnunk a RER B-re (szuper, a jeggyel nem kell foglalkozni), és el kell rerezni a Gare du Nordig. Ez a rész teljesen kiesett, onnantól vannak újra emlékeim, hogy a pályaudvaron szorongatom a táskámat és ballagunk a Chapelle metrómegállóhoz, majd felszállunk a 2-es metróra. Ez a metró nemcsak hogy a föld felett megy, hanem jóval felette, egy felüljárón, és tömve van, szerencsére csak kettő megállót megyünk a tömény izzadságszagban. Az ajtó feletti metrótérképen kicsi égők jelzik a megállókat, amelyik megállót már elhagyta a metró, annak kialszik a lámpája. Több vonalon azt hiszem nem láttam ilyet, és nem is voltak ennyien. (Lehet, hogy ez a sok ember csak a lámpácskák miatt utazik ezen a vonalon.) Az Anvers-nél végre feljövünk a felszínre és jól körülnézünk. Megszámolom a sávokat: járda - úttest - járdasziget - úttest - bicajosút - széles gyalogos járda (ez alatt megy a metró) - bicajos út - úttest - járdasziget - úttest - járda.  


Ez már amúgy a mi utcánk, a Boulevard Rochechouart, már csak a papírokat kell előásni, hogy megnézzem a házszámot. Gergő közben nézelődik, majd odamutat egy átlósan lévő kis hotelre: nem az az? De.


Bejelentkezünk, kifizetjük a számlát (de jó, erre a pénzre sem kell már vigyázni*). A hotel pinduri, de van lift és csigalépcső is. A szoba egyszerű és tiszta, a fürdő is, a falon TV és van wifi. Lecuccolunk, pulóver elő, meglepően hideg van (és ami gáz, hogy csak egy pulóvert hoztunk, elvégre nyár van), aztán indulás, helló Párizs.
A hotel honlapja szerint vannak szobáik, melyek a Sacre Coeur-re néznek. Gergő az utcán megint forgolódik, azt keresi, melyik szobából lehet látni azt a valamit, és egyáltalán hol van, mire megkopogtatom a vállát és előremutatok. Ott.


Éhesek vagyunk, ezért először betérünk egy Bip Burger nevű helyre és a hamburger felett azon lelkendezünk, hogy akkor mi most tényleg Párizsban vagyunk.
Jóllakottan elindulunk egy ajándékboltokkal szegélyezett keskeny utcán felfelé, két saroknyira ott magasodik előttünk egy lépcsősor, a tetején pedig a Sacre Coeur, ami egyes útikönyvek szerint attól olyan fehér, hogy a mészkő a levegő széndioxidjától kifakul, mások szerint pedig a csapadék hatására kioldódó kalcittól lesz egyre fehérebb.

A lenti téren kivilágított körhinta, rengeteg ember és még több fekete, akik vagy hamis táskákat és olcsó Eiffel-tornyokat árulnak, vagy színes madzagokat akarnak az ember csuklójára kötni. Erről olvastam a fórumon, állítólag nem szabad hagyni, hogy rákössék, mert utána pénzt kérnek érte, és ha az ember azt mondja, hogy akkor nem kell, erőszakosabban kérik azt a pénzt. Némelyikük mellett csöndben elmegyek, némelyikre rámordulok, visszaszólnak, nem érdekel, úgysem értem, mit mondanak.
Természetesen az Amélie csodálatos élete jut eszembe, és meglepődöm, hogy ez a tér egy ilyen pici utcából nyílik, a filmben valahogy nagyobbnak tűnt. Elindulunk felfelé a lépcsőn, én már szárnyalok (lélekben csak, egyébként lihegek), és örülök, és vigyorgok. Bemegyünk a Sacré Coeur-be, éppen mise van, picit hallgatjuk és még az én kereszteletlen karom is csupa libabőr, olyan szépséges az egész.




Egy darabig még mászkálunk erre-arra a kanyargós macskaköves utcákon, megcsodáljuk a lépcsőket, a kávéházakat, majd elindulunk a két megmaradt eredeti Hector Guimard által tervezett metrómegálló egyike, az Abbesses felé (Amélie itt megy le a metróhoz az egyik jelenetben). Továbbmegyünk a Rue de Abbessesen (lépten-nyomon bisztrók, pékségek, kávézók), majd balra fordulva rátérünk arra az utcára (Rue Caulaincourt), mely a Montmartre temető felett halad el, mintegy kettévágva azt. Ismét balra fordulva már a Boulevard de Clichy-n vagyunk, ahol hömpölyög a tömeg, és természetesen a legtöbben a híres-hírhedt Moulin Rouge-t fotózzák. Az útikönyvek meglehetősen lekezelően írnak erről a környékről, szerintem nem gáz, bár elég sok a tizennyolc éven felülieknek való látványosság. A Place Pigalle (mely üres Csepregi Éva nélkül) elég jellegtelen, úgyhogy továbbmegyünk a mi metrómegállónkig.



Valamelyik útikönyv azt írta, hogy erre található az izgalmas és nyüzsgő arab negyed, a Goutte d'Or, szóval elindulunk a Barbés-Rochechouart felé (erről jöttünk délután), de a járdát teljes szélességében elfoglaló, egymással üvöltve beszélgető, minket mérgető emberek láttán visszafordulunk. Nem szimpik és nem azért, mert arabok, hanem mert a környezet is barátságtalan az előzőekhez képest. Veszünk egy chipset és egy narancslevet,és visszamegyünk a Sacre Coeur-höz, ám ezúttal siklóval, hiszen ott lapul a zsebünkben a mindenre jó Mobilis napijegy.


A lépcsőn egy hihetetlenül mély hangú nő énekel francia sanzonokat, a társa szintetizátoron kíséri, sörrel a kezükben nézik-hallgatják az emberek (a lépcsőkön ülve vagy fekve), a lépcsősor végén rendőrök állnak és a rendetlenkedőket helyreteszik. Egy padon ülve várjuk, hogy besötétedjen, és megnézhessük az alattunk elterülő, kivilágított Párizst, de nem akar sötétedni. Felcihelődünk, lemászunk a sörtől csúszos lépcsőkön, és visszamegyünk a hotelba, hogy kipihenjük a nap fáradalmait.

*Az a helyzet, hogy nem szeretem a bankkártyát, itthon se nagyon használom, külföldön meg pláne nem. Elég maradi hozzáállás, de mit csináljak, leragadtam a szakócánál.

folytatása következik...

2011. június 16., csütörtök

Párizs?



Tavasszal az a nagy ötlet pattant ki a fejünkből, hogy elmegyünk Párizsba. Foglaltunk olcsó szállást és repjegyet, beszereztem egy zsák útikönyvet és elkezdődött az útvonaltervezés.
Kicsit tartottam ettől az utazástól, mivel egy fórumon - hasznos tippek után kutatva - egy csomó rosszat is olvastam Párizsról. Bár nagyon szeretek utazni, a szokásosnál jobban ráparáztam erre az útra, és indulás előtt két nappal a fórum hozzászólásainak köszönhetően a következő vélemény alakult ki bennem a fények városáról: a metrón rém egyszerű eligazodni, bár ugyanilyen könnyű eltévedni is, hiszen 14 vonalával kisebb labirintust alkot, szóval ha szerencséje van az embernek, élve kijut belőle, ám az is lehet, hogy a metró örökre elnyeli.. A párizsi emberek annak ellenére, hogy rettentő udvariasak és segítőkészek, kifejezetten bunkók is lehetnek. Nem hajlandóak megszólalni angolul, kizárólag franciául beszélnek, ha Bonjour-ral köszönsz, akkor talán hajlandóak kinyögni egy-két angol szót; ha viszont németül szólsz hozzájuk, egész egyszerűen elfordulnak. Párizs drága, de nem annyira, mint London, és ha nem költünk semmire, akkor egész olcsón meg lehet úszni.

Ellentmondásos kicsit, ugye? Na, kábé ilyen egymásnak ellentmondó gondolatok kavarogtak a fejemben az utazás előtt, és annak ellenére, hogy egy csomó szépet és jót is írtak, bennem inkább a negatívumok maradtak meg. A metrótérképpel keltem és feküdtem, a RATP (francia közlekedési vállalat) honlapját bújtam és a jegyeket próbáltam egymástól megkülönböztetni. Naponta megnéztem az időjárás-előrejelzést és elszörnyedve láttam a sok kis felhőt és esőcseppet. Aztán végül otthagytam a fórumozókat és csendes beletörődéssel vártam az utazás napját, csütörtököt.

Most már itthon ülök, próbálom rendezgetni a fényképeket, azokat az épületeket, amiket csak úgy vaktában lefotóztam, a három útikönyv segítségével azonosítom. Minden kép ferde lett, sötét vagy éppen túl világos, és mindegyikbe belelóg egy-egy oda nem illő láb vagy kéz, esetleg visszapillantó. Nem baj, nekem tetszenek, és mondanom sem, minden annyira simán ment, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha a taxis ingyen hazahoz minket Ferihegyről.

A következő pár bejegyzésben Párizsról fogok írni, és nem ígérem, hogy rövid leszek :)

folytatása következik...