Az impresszionistáktól a Peugeot-szalonig

Szombaton reggel a Musée d'Orsay-ba indulunk, reggeli nélkül. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogyan lehet egy pályaudvart múzeummá alakítani, és már szeretném megnézni az impresszionistákat is jól. Elmetrózunk az Assemblée Nationale megállóig, végre süt a nap, ennek ellenére azért hideg van. A Quai Anatole France-on sétálunk, alig vannak az utcán, ez meglep, eddig mindig mindenhol nagyon sokan voltak. Aztán persze a múzeum előtt kígyózó sor fogad, szerencsére ide is jó a csodakártyánk, a belépéskor mögöttünk magyar csoport, nekik is ott piroslik a kezükben. A Musée d'Orsay szép, nekem sokkal jobban tetszik, mint a Louvre. Kisebb, ezáltal barátságosabb és nem érzem azt, hogy sietnem kell, különben sosem érek a végére. Itt nem szabad fényképezni, pedig már az épület is megérne jópár fotót. Megcsodálom Van Gogh, Degas, Renoir, Gauguin festményeit (http://www.musee-orsay.fr/en/tools/plan-salle.html), sokkal ráérősebben nézelődök, mint a Louvre-ban.
Kép-és szobornézegetés után kávézunk és eszünk egy szendvicset a múzeum előtti kis kioszkban, majd elindulunk az Invalidusok felé a Rue de Bellechasse - Rue Saint-Dominique útvonalon. A Sainte-Clotilde bazilikánál rácsodálkozunk két csendőrre, akik egy nagy piros szatyorban bagetteket visznek (tízórai a többieknek?), majd pár kis (teljesen kihalt) utca után megérkezünk az Invalidusokhoz. Előtte azért még lefényképezzük az Eiffel-tornyot, ami szinte mindenhonnan látszik.


Először bemegyünk a Musée de l'Armée-be, és megszemléljük a kismillió egyenruhát és fegyvert (némelyik puska annyira nagy, hogy el nem tudom képzelni, hogy lehet megtartani), majd egy elsötétített teremben megnézzük azokat a maketteket, melyekkel különböző területeket ábrázoltak méretarányosan, a hadműveletek megkönnyítése céljából. Miután itt végzünk, átmegyünk az aranykupolás dómba Napóleon kör alakú kriptájához, melyben vörös szarkofágban helyezték el az uralkodó hamvait.
A Latin-negyed felé indulunk, végigmegyünk a Rue de Babylone-on, majd a Rue Saint André des Arts-on, egészen a Place St-Michelig, a Latin-negyed egyik legmozgalmasabb teréig. A szökőkút előtt egy táncos fiú művel elképesztő dolgokat, mi pedig befordulunk a Boulevard St. Michel-re, a "boul Mich"-re, ahol Ady Ősze suhant nesztelen. Az én figyelmemet természetesen egy könyvesbolt kelti fel, ahol dobozokba kipakolt akciós könyvek között válogatnak elég sokan. Én is körülnézek és rettenetesen sajnálom, hogy nem tudok franciául, mert olyan szívesen vennék egy-két könyvet.


Miután fájó szívvel búcsút mondok akciós barátaimnak, kicsit leülünk a Sorbonne előtti szökőkúthoz, hogy kitaláljuk, hogyan legyen tovább. Mivel a múzeumkártyával látogatható helyek közül már csak a Diadalív van hátra, ez a következő úticél. Reggel óta megyünk, a Diadalív messze van, ezért a Maubert-Mutualiténél felszállunk a 10-es metróra, majd a La Motte-Picquet-nél a 6-osra. A metróban a Szigetet hirdetik, a szerelvény pedig Bir-Hakeimnél feljön a föld felé és olyan közelről látjuk az Eiffel-tornyot, mint még soha, közben egy sapkás fickó tangóharmonikázik veszettül.


Leszállunk a Charles de Gaulle, régebbi (és mindmáig népszerűbb) nevén Étoile-téren, és ott magasodik előttünk a Diadalív. Egy indiai pár megkéri Gergőt, hogy fényképezze le őket, nem ők az elsők, Gergő már számtalan képet készített. Megtaláljuk az aluljárót, ahol át lehet jutni a monumenthez, előtte még nézzük kicsit a forgalmat, amiről egyszer valahol azt olvastam, hogy valójában nem körforgalom, hanem kör irányú forgalom, és nem a körben haladóknak van elsőbbsége, hanem azoknak, akik be akarnak menni. Ez elég nagy meglepetést szokott okozni a nem párizsi vezetőknek, nekünk szerencsére most lényegtelen az információ. Átjutunk tehát, és ugye mondanom sem, hogy kikerüljük a pénztárak előtt állókat, és már indulunk is fölfelé. Csigalépcső vezet a tetejére, ha jól emlékszem, van lift is, de out of order. Természetesen itt is meg lehet pihenni (az ajándékboltban). Felérünk a tetejére és már sokszor kapkodtam levegő után Párizsban, de most megint. Nem tudom melyik jelző lenne a legalkalmasabb, hogy kifejezze, milyen a kilátás a Diadalív tetejéről, maradok ezért a lélegzetelállítónál. Körbemegyünk, van egy térkép, ami mutatja a fontosabb látnivalókat, Gergő ezt tanulmányozza, figyelemeztetem, hogy vigyázzon a kis lépcsőkkel, azután majdnem leesek egyről. Fényképezek, mint egy őrült, figyelem a forgalmat, felülről kicsit kaotikusnak tűnik.



 Az Invalidusok arany kupolája és a Montparnasse-torony
 
A háttérben a Montmartre a Sacre Coeur-rel

A Champs-Elysées

A La Défense épületei

A csodálatos panoráma és a kellő intenzitású ámuldozás után újra a kis téren vagyunk, egy kőpadon ülünk tanácstalanul, ugyanis teljesítettük a napi tervet és nem nagyon van ötletünk, hogy merre induljunk és mit csináljunk. Végül - bár vasárnapra terveztük - elindulunk a Champs-Elysées-en. A sugárúton alig lehet haladni, nagyon sokan sétálnak, nézik a kirakatokat, én a Swarovski kristályokkal kirakott lépcsőjét nézem, Gergő viszont behúz magával egy Peugeot-szalonba, ahol gyerekek rohangálnak a kiállított kocsik között, tapizzák őket, a felnőttek pedig komoly arccal vizsgálgatják a műszerfalat. A biztonsági őrök nyugodtan sétálnak körbe, és ugyanez megy egy kicsit odébb, egy Mercedes-szalonban is, ahova itthon valószínűleg be sem tenném a lábam. A Champs-Elysées egy kicsit csalódás: sokkal elegánsabbnak képzeltem, azt hittem, kosztümös hölgyek sétálgatnak ráérősen, szolidan.  Ehhez képest nagy a hangzavar, és nagy a tömeg.

A Rond Pondnál elkanyarodunk, abban a reményben, hogy találunk valami helyet, ahol ehetünk, de csak bezárt boltok mellett sétálunk el. Errefelé (talán a Rue du Faubourg Saint-Honoré) nincsenek turisták, úgyhogy visszakanyarodunk a Champs-Elysées felé, és egy lakókocsiból szerzünk két hot-dogot. Miután jóllakunk, megnézzük a Petit Palais-t és a Grand Palais-t, de nem megyünk be, mert közeledik a záróra.
A Clémenceau megállóban metróra ülünk, majd a harmadik Bip Burgeres vacsora után irány a Montmartre, hiába, nem tudjuk megunni. Gergő addig nyaggat, míg beülük egy pohár borra a Le Consulatba, finom a rozé, és tényleg nagyon kellemes dolog így ücsörögni és nézni az utcát. Elég sokat üldögélünk, már kezd sötétedni, amikor elindulunk lefelé. Az egyik kanyarban kisebb tömeg gyűlt össze, és nagyon fényképeznek valamit. Amikor közelebb érünk, már látjuk is, minek örülnek annyira.


Mi is csinálunk pár életlen fényképet, aztán lassan hazasétálunk. Vége a szombatnak is, már csak egy napunk van, vagyis ha úgy vesszük, még előttünk van egy egész nap!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén