Az utolsó nap

Eljön az utolsó nap, reggel sürgetem Gergőt, induljunk már, vár az Eiffel-torony! A kettes metróval elmegyünk az Étolie térig, majd onnan az ötössel a Trocadero-ig. Süt a nap ezerrel, a Palais de Chaillot-nál hot-dogot és kávét reggelizünk, aztán csak ülünk, és nézzük az Öreg Hölgyet. És vigyorgunk.


Kaja után nekiállunk fényképezni: egyet messziről, egyet közelről, egyet a lenti szökőkutakról, egyet középről. Megpróbáljuk magunkat is megörökíteni háttérben a toronnyal, hát komolyan, nagyon bénák vagyunk. Egy napszemüveges fickó elunja a szerencsétlenkedésünket, kiveszi a kezünkből a gépet és csinál két képet. Mikor úgy érezzük, elég fotót csináltunk (másokat úgysem érdekel annyira, csak minket), lemegyünk a szökőkutakhoz, majd átsétálunk a Pont d'Iénán, és már ott is vagyunk a torony alatt. Leesik az állunk: kuuuurva nagy.


Gépfegyveres katonák sétafikálnak fel-alá, láttam már a társaikat a Champs-Elysées-en és a reptéren. Próbáljuk megtalálni a három vagy négy egymásba gabalyodó sor végét, illetve azokat az embereket keressük, akik arra várnak, hogy gyalog felmehessenek az első szintre, állítólag ennél a bejáratnál vannak a legkevesebben. Kevesen, haha, itt sehol nincsenek kevesen! Hosszas töprengés után lemondunk az Eiffel-toronyról, nincs kedvünk az utolsó nap értékes perceit sorbanállással tölteni, Párizst meg már úgyis láttuk felülről, többször is. Azért nehezen szakadunk el tőle, egymást kérdezgetjük, hogy "de biztos nem akartál volna felmenni?" Megkeményítjük a szívünket és elindulunk a Mars-mezőn, az Ecole Militaire felé. Természetesen a Mars-mező felől is csinálunk egy-két képet a toronyról (ketten összesen 33 fényképpel rendelkezünk róla), majd végigmegyünk egy szép árnyas utcán, át a Pont des Invalidesen, és a rakparton elsétálunk a Pont de la Concorde-ig. A Szajnán helyes kis hajók horgonyoznak, és kicsit bánjuk, hogy nem vettük jegyet a hop on - hop off városnéző hajóra, de most már késő. A túlparton megismerem az Assemblée Nationalt és kicsit messzebb látom az Orsay Múzeum üvegtetejét is. Megérkezünk a Concorde térre, ez is jó nagy (nem láttam kis dolgokat Párizsban egy-két montmartre-i bisztrón kívül), a Champs-Elysées végén látjuk a Diadalívet. A tér nem nyűgöz le, a közepén egy aranycsúcsú obeliszk található, vannak szökőkutak, illetve olyan híres-neves épületek, mint a Hôtel de la Marine és a Hôtel de Crillon. Mi a Tuileriák kertjébe tartunk, jó lenne egy kicsit leülni, itt pedig van jó sok szék a szökőkutak körül, meg elszórva itt-ott. Bár a park nagy, én még nagyobbnak képzeltem, viszont hangulat terén elsőosztályú. A Jeu de Paume-ot és az Orangerie-t kihagyjuk, nem vágyunk múzeumra, Párizst akarjuk látni. A pihenőt végülis a Louvre-hoz érkezve ejtjük meg, szemben az üvegpiramissal. A Vendôme tér a következő (egyben utolsó) a tervezett látnivalók listáján, úgyhogy a Rue de Rivolin el is indulunk felé. A tér közepén egy oszlop áll, körben pedig üzletek: Dior, Louis Vuitton, emberek viszont nem nagyon sétálnak erre. Innentől kezdve nem figyeljük a térképet, csak megyünk, amerre a lábunk visz. Látjuk az Operaházat, és azt hiszem, a Rue du 4. Septembre-n haladunk, mert meglátjuk a Bibliothéque Nationale-t. Alig vannak az utcán, a boltok sincsenek nyitva, mi pedig már nagyon szeretnénk valami zsúfoltabb helyre kilyukadni, enni valamit és egy kicsit megint leülni (igen, harmadik napja egyfolytában megyünk). Az egyik utcába benézve embereket látunk, akik egy étterem teraszán ebédelnek ráérősen, s ahogy bemegyünk az utcába, kiderül, hogy telis-tele van pizzériával, bisztróval és mindenféle vendéglátóipari egységgel. Mindenhol sokan vannak, ezért továbbmegyünk, s végre rájövünk, hol vagyunk: a Les Halles-nál, ahonnan már csak pár lépés a Pompidou-központ. Itt találunk egy szimpatikus helyet, ahol ebédelhetünk. Gergő merenguezt rendel (vékony sült kolbász), én pedig egy maison-salátát, mert valahogy nem kívánom a meleg kaját. Ebéd után a Pompidou-központ előtti performanszot figyeljük, ami se nem pantomim, se nem bohóctréfa (sikítok a bohócoktól), hanem inkább a kettő keveréke, zenével és tánccal. Egy kalapos-nadrágtartós középkorú férfi gyerekeket hív magához, bevonja őket a műsorba, a gyerekek partnerek a hülyéskedésben, bár a legkisebbnél eltörik a mécses és visszaszalad az anyukájához. Előkerülnek a lufik és egyre nagyobb tömeg figyeli az utcaművészt. Az előadás végén felmutat egy régimódi koffert, és arra kéri a publikumot, hogy pénzzel fejezzék ki tetszésüket. Leteszi a bőröndöt a földre, hátrébb lép, az emberek pedig megindulnak, és hullik a pénz a táskába. Mire mi odaérünk, az alját már beborítja az apró, sőt van néhány bankjegy is. Sok helyen láttunk "fellépni" különböző művészeket az utcán, de amikor arra került sor, hogy kalappal a kezükben elindultak a nézők felé, azok eloldalogtak, vagy csak mosolyogtak, de pénzt nem adtak. Itt viszont szinte rohantak, hogy díjazzák a műsort. Egy gyors Pompidou-látogatás (khm, a mosdó...), megnézzük a Miró-szobrokat a lecsapolt szökőkútban, és lefényképezzük a graffitiseket, akiknek felállványozták az épületet,  aztán irány a Marais, a zsidó negyed, ahol már voltunk egyszer, de csak a Place des Vosges környékén.




Most a Rue de Roisiers-t keressük, meg is van, ez a rész tényleg nagyon hangulatos, az úttestek le vannak zárva a forgalom elől. Itt szinte minden palacsintázónál, falafelesnél hosszú sorok állnak, ennél várakoznak a legtöbben (a helyet a Berlitzes Párizs útikönyv is megemlíti).


A zsidónegyedből kisétálunk a Szajnához, végre látom a bukinisztek zöld kis bódéit, és megint nagyon sajnálom, hogy nem tudok franciául, azért a könyveket megnézegetem és magamban ujjongok, amikor egyiknek-másiknak megismerem a címét.


Átmegyünk a Szt-Lajos szigetre, ahol az útikönyvek szerint világhírű Berthillon-cukrászda előtt tényleg nagyon sokan állnak sorban, hogy egyenek a csodafagyiból (ha jól emlékszem, három Berthillont is láttam, de kettőt mindenképpen). Megyünk egy kört, majd átmegyünk a Notre-Dame-hoz, próbálom megkeresni Franciaország 0 kilométerkövét (ez a múltkor kimaradt), de mivel valójában nem tudom, mit keresek, elég hamar feladom. Bemegyünk a Latin-negyedbe, ismét kajáldák egymás hegyén-hátán, szuvenírboltok és sok-sok ember, nagyon tetszik. Csöpögni kezd az eső, de amikor elindulunk, hogy megkeressük a Rue de Mouffetardot, már alig esik. Rájövünk, hogy már jártunk erre is, csak nem ebből az irányból jöttünk. A Mouffetard utcát egy fénykép miatt szeretném látni (http://kozvetlenjarat.blogspot.com/2011/04/dimitri-verhulst-problemszki-szalloda.html), borosüvegekkel sétáló kisfiúk nincsenek, palacsintázók viszont igen, úgyhogy eszünk palacsintát, én egy szerény cukros-citromosat (jóféle), Gergő pedig egy Nutellás-banánosat. Az utca végén régiségpiacba botlunk, páran már pakolnak, de azért még látunk érdekes dolgokat (pl. régi egyenruhákat, katonai zubbonyokat). A Cardinal Lemoine-nál (-nél?) metróra szállunk, majd egy hatalmas kört megtéve a Stalingradnál átszállunk a kettesre, és már otthon is vagyunk. Szokás szerint irány a Montmartre, még nem vettünk semmi ajándékot, bár nem is akarunk, csak pár hűtőmágnest, és egy bögrét magunknak. Az eső megint esik, mi pedig úgy döntünk, utolsó este kihagyjuk a Bip Burgert és igazi étteremben vacsorázunk. Na jó, pizzériában. Bort iszunk, én kicsit szomorúan eszem a lasagnét, Gergő meg a montreali nagydíj összefoglalóját figyelgeti a TV-ben.

Végzünk a vacsorával, Gergő pedig mindenáron inni akar még valahol valamit, ezért felmegyünk a Le Consulatba, ahol az előző este is jártunk. Senki nem ül rajtunk kívül a teraszon, most a rozéhoz kapunk egy kis tálka sósmogyorót is. Nézzük az embereket, akik esernyővel, esőkabátban sétálgatnak, aztán arról kezdünk beszélni, milyen jól éreztük magunkat. Annyira romantikus minden (haha, én és a romantika), hogy Gergő hosszas előkészítés után megkéri a kezem :))) Már nem tudom pontosan visszaidézni, miket mond, de arra a mondatára emlékszem, hogy "letérdelnék, de piszkos a kő" (haha, ő és a romantika), de a lényeg, hogy a Le Consulatból menyasszonyként jövök el. Még mindig esik, az utcák kiürültek, de a Montmartre így is gyönyörű, de sajnos hétfő reggel indulunk haza, úgyhogy el kell búcsúznunk tőle.


Au revoir, remélem, látunk még.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén