La deuxième journée*

*(By Google Fordító)

Péntek reggel nyolc körül kipattan a szemem, és teljesen kipihentnek érzem magam annak ellenére, hogy este elég nehezen tudtam elaludni (nyikorgott a felettünk lévő szoba padlója, olyan volt, mintha a mi szobánkban mászkáltak volna). Gergő még alszik, ezért mindent elkövetek, hogy véletlenül felébresszem. Nem megy, alszik, ezért elkezdem lapozgatni az egyik útikönyvet (három van nálam, egyiket sem találtam előzőleg igazán jónak, hoztam inkább mindhármat), és találok benne valami nagyon érdekeset, amit feltétlenül meg kell néznem, ráadásul ott van a közelben.

Túl vagyunk a reggeli készülődésen, veszünk reggelit a Carrefour-ban, és elindulunk, hogy megkeressük a Trois Fréres utcát, ahol az a bizonyos dolog van, amit mindenképpen meg akarok nézni. Megtaláljuk, ott van a sarkon. Megismeritek?


Talán így még nem, de ha megnézitek a plakátot az oszlopon:


Igen, ez Collignon zöldségese, a képeslapos állvány tele van Amélie-s lapokkal és a bolt egyik kirakatát teljesen elfoglalják a filmről szóló újságkivágások.

Miután halkan elmormolom a "Collignon vadbarom, Collignon leszarom" idézetet, visszamegyünk a metróhoz, hogy az idegenforgalmi bódéban megvegyük a múzeumbérletet. Az úriember kérdezi, spanyolok vagyunk-e, mondom, hogy nem, viszont kérünk két darab kétnapos múzeumkártyát. Már le is tépte őket a tömbről és mondja, hogy csak kártyával lehet fizetni. Óóó, akkor vissza az egész, merci, mert nekünk csak kápénk van (lásd előző poszt). Ezzel a kijelentéssel kisebb sokkot okozok neki, nem akarja elhinni, hogy van még olyan ember a Földön, aki képes bankkártya nélkül létezni. Megkérdezi, Magyarország tagja-e az EU-nak (khm, fasza az országimázsunk egyébként), majd azt is, hogy esetleg 26 év alattiak vagyunk-e. Látszik, hogy nagyon akar segíteni, s mikor a második kérdésre szomorúan csóválom a fejem (EU-tagállamok 26 év alatti polgárainak csomó múzeum ingyenes), megkérdezi, van-e pont annyink, amennyibe a két kártya kerül, mert sajnos visszaadni nem tud. Összemosolygunk Gergővel, leteszem a pénzt a pultra, megkapom a két hőn áhított könyvecskét, és rettentő hálásan elfutunk még tízdarabos metrójegyet venni.

Még pár szó a múzeumkártyáról (hivatalos nevén: Carte Musée et Monuments): nagyon praktikus dolog, mert nemcsak pénzt lehet spórolni vele, hanem időt is, mivel kikerülhetjük a jegypénztárak előtt kígyózó sorokat, és a külön kis bejáraton besétálhatunk a megjelölt múzeumokba és kastélyokba. A programokat is úgy terveztem, hogy a belépős helyek az első két napra kerüljenek, és vasárnapra maradjanak azok a dolgok, ahova nincs belépő, vagy nem használható a kártya (Eiffel-torony például).

Első úticélunk a Notre-Dame (2-es metró Nation felé, Barbés-Rochechouart-nál átszállás a 4-esre és a Porte d'Orleans felé metrózás a Cité megállóig). Nagyon tetszett a metró (nem labirintus, nem alvilág, a 3. rémálom sem vált valóra), és hogy száz év múlva is emlékezzem, mikor merre metróztunk, muszáj ide felírnom őket, bocsánat :)

Mikor feljövünk a metróból, esik az eső. Az időjárás egyébként elég változékony, és nem esik jól levenni a pulóvert (egy idő már felvenni sem esik jól, de nincs másik). Elindulunk az egyik irányba, én kiszúrok egy tornyot, bizonygatom a Gergőnek, hogy ott lesz a Notre-Dame, nem kell térkép. Odaérünk a toronyhoz, de ez a Saint-Jacques-torony, a Notre-Dame pedig éppen az ellenkező irányban van. Nem baj, visszamegyünk a Notre-Dame-hídon és kis séta után (hatalmas virágbolt mellett haladva) eljutunk a katedrálisig.


Csodaszép, körbemegyünk bent, de valójában a toronytúra izgat minket, szeretnénk megmászni a 387 lépcsőfokot és közelről megnézni a vízköpőket. A toronytúra a katedrálison kívül indul, kicsit megszeppenünk a sor láttán, és csalódott is vagyok, mert ott van a zsebünkben a múzeumkártya, az egy VIP-belépő, kérem szépen, és mégis sorba kell állnunk. Azért beállunk a többiek mögé (előkerül az esernyő) és belátom, hogy itt egész egyszerűen nincs másik bejárat, tehát ki kell várnunk a sort. Várunk, ázunk, ujjongunk, mikor ketten-hárman kiállnak, aztán egyszercsak ott vagyunk a bejáratnál és előttünk a csigalépcső. Hatalmas energiával vágunk neki, aztán elnehezedik a lábunk, zihálva szedjük a levegőt, és megkönnyebülve megyünk be az ajándékboltba, kicsit pihenni. Nem veszünk semmi szuvenírt, megyünk tovább. Egyre keskenyebbek a lépcsőfokok, és kezdek kicsit szédülni, de azért sem állok meg. Felérünk az első "szintre" és elénk tárul Párizs.



Lefényképezek egy vízköpőt, később kiderül, valószínűleg ő itt a legnépszerűbb, mert rengeteg képeslapon látom viszont és az útikönyvekben is találkozom vele.


A túrának itt még nincs vége, felmegyünk az egyik torony legtetejére, de előbb megnézzük a harangot. A tetőre érve csak ámuldozom: gyönyörű a kilátás. Körbemegyünk, csinálunk egy rahedli fényképet, aztán indulunk a Saint-Chapelle-be.


A Saint-Chapelle-hez az Igazságügyi Palota fémdetektoros ellenőrzésén keresztül lehet átjutni. úgyhogy itt is sorba kell állni, de a kápolna kapujánál észreveszek egy kis táblát, rajta a múzeumkártyát: jippí, itt mi most soron kívül bemehetünk! A Saint-Chapelle kicsi, kétszintes kápolna, gyönyörű ablakokkal, de elég gyorsan végzünk és irány a Louvre!

Miközben a Louvre-nál azt nézegetjük, melyik kaput hol találjuk, újra esni kezd az eső. Beszaladunk valami fedett részre, de ott nincs bejárat, ezért a szakadó esőben elfutunk az üvegpiramis mellett, nem tudjuk hova, de reméljük, hogy végre találunk valami bejáratot, ha szerencsénk van, akkor a sorkikerülős-kártyásat. Szerencsénk van, a Richelieu-bejárathoz érkeztünk, ahol egy ember van előttünk. Az egyenruhás őr arcába dugom a kártyát, mire ő méltóságteljesen bólint, mi pedig elégedetten betrappolunk. A Louvre gigantikus, hirtelen még az információs pultot sem találjuk, ahonnan térképet szerezhetnénk. Aztán szerzünk, de beletelik egy kis időbe, amíg eldöntjük, merre induljunk. Három szárny van, mi persze a Mona Lisát akarjuk látni, Gergő magára vállalja a térképkezelést. Lépcső fel, lépcső le, hopp a Sziklás Madonna, előtte magyar idegenvezető magyaráz a csoportjának. Beállunk közéjük, kicsit hallgatjuk az előadást, a csoport tagjai ferdén néznek ránk. Továbbmegyünk, a legtöbb képet megszemlélem közelebbről, de valójában a titokzatosan mosolygó hölgyet akarom már látni. És akkor meglátunk egy csoportot, nagyrészt ázsiaikól áll, tülekednek, fényképeznek valami kicsit festményt. A Mona Lisát. 


 Nézelődünk tovább, Gergő magabiztosan irányít a termek között, egy idő után kiderül, hogy azért nem találjuk a Milói Vénuszt, mert az egy szinttel alattunk lévő termeket nézi a térképen. Végezetül felkeressük a mosdót (ekkora múzeumhoz képest kicsi a mosdó, és olyan szag van, mint a vonatok WC-jében, -1 pont levonás a Louvre-nak). Ebéd után elindulunk a Place des Vosges felé a Rue de Rivolin, az eső megint esik, próbálunk az árkádok alatt menni, az úttesten való átszaladások viszont éppen elegek ahhoz, hogy elázzunk. Mire a térre érünk, kisüt a nap. Állítólag ez Párizs legszebb tere, nekem annyira nem tetszik, és kisebbnek is tűnik, mint a fényképeken. Innen már csak pár utcányi a Bastille, illetve csak a tér az oszloppal, ezt is megnézzük, és a jó hír, hogy megint esik az eső. Bemenekülünk a Pompidou-központba (nem volt a listámon, viszont a múzeumkártyával be lehet menni, és az eső már szakad), és megnézzük a modern művészeti alkotásokat. Nem rajongok a modern művészetért, de ez tetszik. Az épület is, meglepő a dizánja, nagyon bejön. Mire végzünk a festményekkel és az installációkkal, kisüt a nap. Lesétálunk a Chatelet - Les Halles metrómegállóig, benézünk a föld alá épült érdekes bevásárlóközpontba, de elég durva arcok járnak-kelnek errefelé, szóval inkább hazametrózunk.

Beülünk a Bip Burgerre egy currys csirkére, majd irány a Montmartre, hogy felfedezzük, ami előző este kimaradt, például a Moulin de la Galette-t, az Au Lapin Agile-t, illetve az utolsó megmaradt montmartre-i kis szőlőskertet.



folytatása következik...

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén