Párizs

Végre csütörtök, egykor már fent ülünk a narancssárga fapados légitársaság gépén, az egyik steward kiköpött Colin Firth, a másikat Julien-nek hívják. Mellettem nagyon kedves ősz hajú néni ül, sajnos nem találja a cukorkáját, pedig kéne neki, kicsit köhög, mert kiszáradt a torka. Kisegítem egy rágóval, majd leszállás előtt egy picivel lelkesen mondom neki, hogy látom az Eiffel-tornyot, bár nem is biztos, hogy az. (Az.)

Az Orly nem túl nagy, viszont rengetegen vannak, sok a fekete, a csomagszállító szalag mellett pedig ott várakozik egy komplett portugál focicsapat. Hamar megjön a bőröndünk, éljen, nincs szükség a kézipoggyászba csomagolt váltás ruhára.
A RATP útvonaltervezője alapján tudom, hogy egy busszal el kell jutnunk a RER C-hez (olyasmi, mint nálunk a HÉV), a Pont de Rungis-ig. A buszmegállót megtaláljuk, de a jegyautomával elszórakozunk egy darabig, mert nem világos, melyik jegy kell erre a bizonyos buszra. A megállóban egy idősebb pár várakozik, én pedig kierőltetem életem első Bonjour-ját, majd angolul megkérdezem, hol lehet jegyet venni. A hölgy (a franciák nem nagyon néniznek, ha jól tudom) szintén angolul válaszol, hogy a buszon. Megdőlt az első előítélet: a franciák hajlandóak angolul beszélni. Jön a busz, megvesszük a jegyeket a sofőrnél, majd kábé 5 perc múlva meg is érkezünk a Pont de Rungis-hez. Itt is álldogálunk kicsit a térkép előtt, egyelőre elég kaotikusnak tűnik, nem ehhez vagyunk szokva a 2,5 metróvonalunkkal. A pénztárban szélesen mosolygó mademoisellet szintén angolul kérdezem, hogy a napijegy valóban jó-e innentől kezdve minden járműre, kedvesen válaszol, útbaigazít, ad két kis metrótérképet meg egy füzetkét a jegyekről. Ő a második francia, aki nem eszik embert, sőt kimondottan kedves és segítőkész.

Lemegyünk a RER C-hez, egy szerelvény bent áll és egy kijelző mutatja, hogy mi, merre, mikor indul. Amikor az előbb azt írtam, hogy a RER a HÉV-hez hasonlít, nem a külsejére értettem. Ugyanis azon a szinten, ahol az utasok beszállnak, nincsen semmi, még folyosó sem, hanem felfelé vagy lefelé kell menni az ülésekkel teli részhez. Leülünk, előkapjuk a metrótérképet, majd csak bámultunk kifelé az ablakon, egészen a Saint-Michel-Notre-Dame-ig. Itt át kell szállnunk a RER B-re (szuper, a jeggyel nem kell foglalkozni), és el kell rerezni a Gare du Nordig. Ez a rész teljesen kiesett, onnantól vannak újra emlékeim, hogy a pályaudvaron szorongatom a táskámat és ballagunk a Chapelle metrómegállóhoz, majd felszállunk a 2-es metróra. Ez a metró nemcsak hogy a föld felett megy, hanem jóval felette, egy felüljárón, és tömve van, szerencsére csak kettő megállót megyünk a tömény izzadságszagban. Az ajtó feletti metrótérképen kicsi égők jelzik a megállókat, amelyik megállót már elhagyta a metró, annak kialszik a lámpája. Több vonalon azt hiszem nem láttam ilyet, és nem is voltak ennyien. (Lehet, hogy ez a sok ember csak a lámpácskák miatt utazik ezen a vonalon.) Az Anvers-nél végre feljövünk a felszínre és jól körülnézünk. Megszámolom a sávokat: járda - úttest - járdasziget - úttest - bicajosút - széles gyalogos járda (ez alatt megy a metró) - bicajos út - úttest - járdasziget - úttest - járda.  


Ez már amúgy a mi utcánk, a Boulevard Rochechouart, már csak a papírokat kell előásni, hogy megnézzem a házszámot. Gergő közben nézelődik, majd odamutat egy átlósan lévő kis hotelre: nem az az? De.


Bejelentkezünk, kifizetjük a számlát (de jó, erre a pénzre sem kell már vigyázni*). A hotel pinduri, de van lift és csigalépcső is. A szoba egyszerű és tiszta, a fürdő is, a falon TV és van wifi. Lecuccolunk, pulóver elő, meglepően hideg van (és ami gáz, hogy csak egy pulóvert hoztunk, elvégre nyár van), aztán indulás, helló Párizs.
A hotel honlapja szerint vannak szobáik, melyek a Sacre Coeur-re néznek. Gergő az utcán megint forgolódik, azt keresi, melyik szobából lehet látni azt a valamit, és egyáltalán hol van, mire megkopogtatom a vállát és előremutatok. Ott.


Éhesek vagyunk, ezért először betérünk egy Bip Burger nevű helyre és a hamburger felett azon lelkendezünk, hogy akkor mi most tényleg Párizsban vagyunk.
Jóllakottan elindulunk egy ajándékboltokkal szegélyezett keskeny utcán felfelé, két saroknyira ott magasodik előttünk egy lépcsősor, a tetején pedig a Sacre Coeur, ami egyes útikönyvek szerint attól olyan fehér, hogy a mészkő a levegő széndioxidjától kifakul, mások szerint pedig a csapadék hatására kioldódó kalcittól lesz egyre fehérebb.

A lenti téren kivilágított körhinta, rengeteg ember és még több fekete, akik vagy hamis táskákat és olcsó Eiffel-tornyokat árulnak, vagy színes madzagokat akarnak az ember csuklójára kötni. Erről olvastam a fórumon, állítólag nem szabad hagyni, hogy rákössék, mert utána pénzt kérnek érte, és ha az ember azt mondja, hogy akkor nem kell, erőszakosabban kérik azt a pénzt. Némelyikük mellett csöndben elmegyek, némelyikre rámordulok, visszaszólnak, nem érdekel, úgysem értem, mit mondanak.
Természetesen az Amélie csodálatos élete jut eszembe, és meglepődöm, hogy ez a tér egy ilyen pici utcából nyílik, a filmben valahogy nagyobbnak tűnt. Elindulunk felfelé a lépcsőn, én már szárnyalok (lélekben csak, egyébként lihegek), és örülök, és vigyorgok. Bemegyünk a Sacré Coeur-be, éppen mise van, picit hallgatjuk és még az én kereszteletlen karom is csupa libabőr, olyan szépséges az egész.




Egy darabig még mászkálunk erre-arra a kanyargós macskaköves utcákon, megcsodáljuk a lépcsőket, a kávéházakat, majd elindulunk a két megmaradt eredeti Hector Guimard által tervezett metrómegálló egyike, az Abbesses felé (Amélie itt megy le a metróhoz az egyik jelenetben). Továbbmegyünk a Rue de Abbessesen (lépten-nyomon bisztrók, pékségek, kávézók), majd balra fordulva rátérünk arra az utcára (Rue Caulaincourt), mely a Montmartre temető felett halad el, mintegy kettévágva azt. Ismét balra fordulva már a Boulevard de Clichy-n vagyunk, ahol hömpölyög a tömeg, és természetesen a legtöbben a híres-hírhedt Moulin Rouge-t fotózzák. Az útikönyvek meglehetősen lekezelően írnak erről a környékről, szerintem nem gáz, bár elég sok a tizennyolc éven felülieknek való látványosság. A Place Pigalle (mely üres Csepregi Éva nélkül) elég jellegtelen, úgyhogy továbbmegyünk a mi metrómegállónkig.



Valamelyik útikönyv azt írta, hogy erre található az izgalmas és nyüzsgő arab negyed, a Goutte d'Or, szóval elindulunk a Barbés-Rochechouart felé (erről jöttünk délután), de a járdát teljes szélességében elfoglaló, egymással üvöltve beszélgető, minket mérgető emberek láttán visszafordulunk. Nem szimpik és nem azért, mert arabok, hanem mert a környezet is barátságtalan az előzőekhez képest. Veszünk egy chipset és egy narancslevet,és visszamegyünk a Sacre Coeur-höz, ám ezúttal siklóval, hiszen ott lapul a zsebünkben a mindenre jó Mobilis napijegy.


A lépcsőn egy hihetetlenül mély hangú nő énekel francia sanzonokat, a társa szintetizátoron kíséri, sörrel a kezükben nézik-hallgatják az emberek (a lépcsőkön ülve vagy fekve), a lépcsősor végén rendőrök állnak és a rendetlenkedőket helyreteszik. Egy padon ülve várjuk, hogy besötétedjen, és megnézhessük az alattunk elterülő, kivilágított Párizst, de nem akar sötétedni. Felcihelődünk, lemászunk a sörtől csúszos lépcsőkön, és visszamegyünk a hotelba, hogy kipihenjük a nap fáradalmait.

*Az a helyzet, hogy nem szeretem a bankkártyát, itthon se nagyon használom, külföldön meg pláne nem. Elég maradi hozzáállás, de mit csináljak, leragadtam a szakócánál.

folytatása következik...

Megjegyzések

  1. Nagyon hangulatos leírás, és ami ritka, a képek is szépek. Köszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszi (azért a képeken még dolgozhattam volna egy kicsit...)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.