Oldalak

2011. október 20., csütörtök

Tore Renberg: Szerettem másképp is

Most szólok, hogy a szövegben 1 db spoilert rejtettem el.

Jarle 16 éves norvég fiú, a Mathias Rust Band alapítója, aki egy napon szerelmes lesz szelíd mosolyú iskolatársába, Yngvébe. Nem nagyon ismerem a norvég neveket, ezért sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy Yngve talán nem lány... A szerelem jó, a szerelem fáj énekli Presser és Jarle is pont ezt érzi, emellett rettentő súllyal nyomja a vállát tizenéveinek ezer más problémája is.

Eleinte azt gondoltam, felnőttként nem tudom majd átérezni a kamasz szereplők problémáit, olvasás közben azonban olyan emlékek és érzések jöttek elő, amelyekről nem is sejtettem, hogy (még mindig) bennem élnek.

A cím elsőre nem esett le, és nem is ez a szerelem állt számomra a középpontban, hanem a kamaszkor, minden szépségével és keserűségével együtt. A mérsékelt Jarlét nagyon bírtam, és meglepő módon hosszas eszmefuttatásai sem untattak, sőt: tudni akartam, mit gondol, miért teszi azt, amit tesz. A kommunista (egyértelmű anarchista beütésekkel) Helge nem volt szimpatikus, és bármekkora hülyeség, a Jarle-Helge-Katrine trió valamiért a Harry-Ron-Hermione hármasra emlékeztetett, ahol szintén a középső tagot kedveltem a legkevésbé. Sajnáltam Jarlét az összes kamaszkori nyűgje miatt, ugyanakkor kicsit szánalmasnak is tartottam: ugyan mit tudhat egy tizenhat éves kölyök az élet valódi nehézségeiről? Mégis, mikor visszagondoltam a saját kamaszkori problémáimra, még most is ugyanolyan komolynak éreztem őket, mint tizenöt évvel ezelőtt.

A történet hangulatát nyugtalanítónak és nyomasztónak éreztem, egyrészt a már említett, fel-felbukkanó, nem mindig kellemes emlékek, másrészt a ködös-esős norvég időjárás miatt. Ennek ellenére nagyon tetszett a könyv, jó kis vitákba keveredtem önmagammal, és próbáltam megfejteni, miért hittem én is sziklaszilárdan abban, hogy rajtam és a barátaimon kívül mindenki más hülye, a felnőttek meg pláne. (Ó, bárcsak még egyszer tizenhat lehetnék, kideríteném, becsszó!)

2011. október 2., vasárnap

Fejős Éva: Hello, London

Miért épp Hello, London? Miért nem Hello, Moszkva vagy Hello, Dunavarsány?

Szoktam csajos (broáf) könyveket olvasni, és Fejős Éva könyvével sem az volt a bajom, hogy csajos, hanem hogy unalmas. Uncsi.

Még nem olvastam tőle eddig semmit, erre a könyvére is csak azért voltam kíváncsi, mert Londonban játszódik. Legalábbis azt hittem... Aztán jött a Molyon az Olvassunk Fejős Évát kihívás, én meg gondoltam, itt a remek alkalom, hogy megismerkedjem az írónő könyvével. Sajnos olvasás előtt láttam egy videót egy napjáról, na azt nem kellett volna megnézni...
 
A sztori tele van csavarokkal és klisékkel, van D&G cipő és Gucci táska, van ármány és szerelem, csak az a plusz hiányzik, amitől azt mondom egy könyvre, hogy tetszik. 450 oldalon keresztül próbáltam megfejteni, miért ezt a címet adták a regénynek, és végül arra jutottam, hogy azért, hogy a hozzám hasonló London-rajongók bedőljenek és megvegyék. Rajtam azonban nem fogtak ki, szerencsére tudtam szerezni egy kölcsönpéldányt.
 
A történetet most nem mesélném el, csak annyit, hogy a cselekmény több szálon fut, mindenki ismer mindekit, és a végén kiderül, hogy X valakije ugyanaz a személy, mint Y valakije. Szóval megvan a fülszövegben ígért váratlan csattanó, és úgy tűnt, az apró részletek jól illeszkednek egymáshoz, de én nagyon untam az egészet. Csak akkor élénkültem kicsit fel, mikor a 19. oldalon Mazerrattiként, a 42. oldalon pedig Mazerattiként szerepelt a Maserati, Renáta és Zsombor pedig "Diana Kroll hangjára gyűrték kupacba maguk alatt a lepedőt."
 
Azért ez kevés, hogy igazán élvezni tudjak könyvet, szóval a csajokat, a mexikóit és az epreket meghagyom a hardcore Fejős Éva-rajongóknak, részemről no more F. É.
 
(Direkt nem tettem be a címkék közé Londont...)