Oldalak

2011. december 31., szombat

Évem


(négyet nem fejeztem be, ha jól emlékszem)

2011. december 29., csütörtök

Sóvári Mónika: Szerelmem, Sanghaj

Picit csalódtam, mind a méretet, mind a tartalmat illetően. Tulajdonképpen tetszett, de mikor befejeztem az olvasást, hiányérzetem volt, és pont a lényeg, Sanghaj hiányzott.

Tudom milyen szerelmesnek lenni egy városba, én London iránt érzek ugyanígy, ezért amikor először hallottam a könyvről, már tettem is a kívánságlistára. Karácsonykor Linda meg is lepett vele, így a karácsonyi vacsora és az ajándékkönyvek végigsimogatása után el is kezdtem.

Gyorsan elolvastam, 170 oldallal általában hamar végzek, és azt éreztem, hogy jó volt, jó volt, DE (és itt jöttek azok a dolgok, amik nem tetszettek).

Soknak találtam a nosztalgiázást, még akkor is, ha az írónő szabadszájú édesapja megfontolásra érdemes, bölcs dolgokat mondott a lányának. Én Sanghajra voltam kíváncsi. Túl sok volt a lelkizés is, én meg csak vártam, amit  fülszöveg ígért: "... megismerhetjük a kínai emberek és egy közel 20 milliós kínai nagyváros mindennapi életét." Van az a rossz szokásom, hogy elhiszem, amit a könyv ismertetője ír, és ha szerintem nem teljesen helytálló, akkor csalódott leszek. És most az voltam. Ugyanis arra készültem, hogy rengeteg kis színes információt kapok egy számomra teljesen ismeretlen világról, de a könyv felén túljutva még mindig csak azt tudtam, hogy a kínaiak köpködnek, zsebkendőt nem használnak és van egy francia negyed, ahol végre európai lehet az európai.  Nem derült, hogyan teltek a család mindennapjai, mit ettek, hol vásároltak, milyen furcsaságokkal találkoztak Kínában. Néhány hétköznap-töredéket kaptam csak, beszámolót az őszi holdünnepről, a rémisztően elhízott kisgyerekekről, a masszázsról és az elfoglalt fiaiknak feleséget kereső anyákról.

Az a pár kínai ember, akivel Sóvári Mónika megismertetett, az a pár élethelyzet, amit bemutatott, annyira kevés volt és annyira soknak tűnt mellette a múlt történetein való rágódás, hogy megnéztem a könyv hivatalos weboldalát is, hátha választ kapok arra a kérdésemre, hogy miért szeretett bele az írónő a nyüzsgő nagyvárosba. A honlap nagyon szép, kellemes (?) kínai zene is szól, csak éppen a blogra vezető menüponton kívül egy sem működik. (Több böngészővel is megnéztem, hátha.)

Azt sajnáltam a legjobban, hogy nem kedveltem meg Sanghajt, mert szinte semmit nem "láttam" belőle. Kevés volt, na. De legalább a borító szép.

2011. december 24., szombat

Karácsony 2011

Nekem az idei karácsony akkor kezdődött, amikor megérkezett dlány ajándéka, Az alibi (lásd előző bejegyzés). Aztán csütörtökön megkaptam Lindától a régóta kívánságlistás Kőrösi-regényt és a Szerelmem, Sanghajt, Jutka pedig meglepett egy übercuki Vintage Garden könyvecskével.


Csütörtök este vaníliás kiflit sütöttem, pénteken pedig még összedobtam egy fahéjas kekszet, amit egy mexikói szakácskönyvben találtam, és úgy gondoltam, karácsonyra épp jó lesz.


Este szétdobáltam a nappaliban a celluxot, a szalagokat és a csomagolópapírokat arra hivatkozva, hogy csomagolok, ám Gergő mindebből csak annyit érzékelt, hogy sehova nem tud leülni tévét nézni.


Miután meggyőztem, hogy mindannyian jobban járunk, ha az ajándékok becsomagolva töltik az éjszakát, ő elfoglalta az ebédlőasztalt, és elvette a celluxot. Részemről a csomagolás véget ért.

Szombat reggel elmentem a CBA-ba, ahol szinte semmit nem lehet kapni, ezért nem is lepődtem meg, hogy kenyér sem volt. Mérgemben vettem két zacskó forrócsokiport meg egy csomag szeletelt sajtot, de tudtam, hogy a kenyér-dolgot ezzel még nem oldottam meg. Mire hazaértem, Gergő az erkélyen faragta, gyalulta, flexelte a fenyőfa törzsét, miközben az eső szelíden szitált rá. Megint azt tapasztaltuk, mint tavaly, vagyis hogy a mi erkélyünkön a kivágott fenyőfák egy éjszaka alatt kábé fél métert nőnek. Na mindegy, Gergő kitartó volt, és nemsokára már a könyvespolc mellett állt a vizes fenyőfa, én pedig addigra felkampóztam 14 darab szaloncukrot. Mivel a vizes fára nem nagyon akartam izzókat tekergetni és mivel úgyis indulnunk kellett a karácsonyi ebédre (+ előtte kenyeret szerezni), betettem a fa alá a többi szaloncukrot és Az alibit, mi pedig lecuccoltunk és egészen hat óráig a Gergő, majd az én anyukámnál ettünk és ajándékoztuk egymást felváltva.

Este gyorsan feldíszítettem a fát, Gergő becsomagolta az én ajándékaimat, és a fát fényképezte, ami így ajándékok nélkül, bekapcsolt izzókkal egy rémfára emlékeztetett.


Kis időhúzás után végre kibontottuk az ajándékokat, majd felbontottunk egy üveg bort, de igazán csak azért, hogy az új Butlerses dugómmal bedughassuk. 


Miután az összes csomagot kibontottuk, behordtuk a fa alá a délután kapott ajándékokat, és vacsora után nekiálltunk a Kindlét nyomkodni. Elleszünk vele egy darabig, nekem egyelőre nagyon szokatlan, de remélem, ugyanolyan jó lesz, mint a hagyományos könyvek.


Remélem, a Ti napotok is jól telt, nekem valószínűleg lesz még egy adag szülinapi ajándékkönyv pár nap múlva - bízom benne, hogy köztük lesz Rohinton Mistry új regénye - addig meg elleszek a fentiekkel.

Boldog karácsonyt!

2011. december 21., szerda

Molyangyalka


Megkaptam az első karácsonyi ajándékkönyvet a Molyangyalkámtól, dlanytól. A borítékban találtam a képen látható csini keresztszemes könyvjelzőt is, a hátán olyan kedves jókívánságokkal, hogy egészen meghatódtam.
A karácsonyi csomagolást természetesen rögtön kibontottam (nem kínzom magam azzal, hogy szombatig várjak, kínoznak engem eleget mások év közben), és nagyon örültem, mert Agatha Christie Az alibi című regényét kaptam meg, mellyel így 36 tagúra bővült az AC-gyűjteményem.

2011. december 18., vasárnap

36 az 1001-ből

Sikerült a magánkihívásom, vagyis elolvastam az 1001-es listáról 36 könyvet. Ezt a feladatot tavaly év végén (vagy idén év elején?) találtam ki magamnak, és tegnap (végre) teljesítettem.
A havi három könyv* nem tűnt nagy dolognak, nyár végéig úgy nézett ki, hogy több is meglesz, aztán kicsit lelassultam (illetve rákaptam a Molyos kihívásokra), de aztán november közepén megembereltem magam, és végre végeztem.

A könyvek között voltak jobbak-rosszabbak, volt ami nagyon tetszett, és volt, amit legszívesebben kivágtam volna az ablakon. A Tranzitot (Anne Seghers) feladtam, úgyhogy ezt nem is számítottam bele a 36-ba.

A Minden vilángol (Jonathan Safran Foer) jól indult, aztán valahogy elvesztette a varázsát (lásd itt), amit nagyon sajnáltam, mert az eleje tényleg nagyon tetszett. A Napok romjai (Kazuo Ishiguro) és A máltai sólyom (Dashiell Hammett) sem jött be, még akkor sem, ha utóbbi a hozzáértők szerint minden idők legnagyobb és legjobb krimije. Nekem nem jelentett nagy élményt, elolvastam, untam, kész. A legtöbbet talán az Anna Kareninával (Lev Tolsztoj) nyűglődtem, tíz oldalnál többet nem bírtam belőle egyszerre legyűrni. Pedig megfogadtam, hogy úgy olvasom, ahogyan azt egy klasszikus megérdemli, de nem sikerült. Pedig nem is vittem magammal, hogy békávézás közben olvassam, nehogy valami kósza ellenőr megzavarjon, de otthon, teljes nyugalomban sem tudtam úgy lelassulni, hogy élvezzem Tolsztoj aprólékos leírásait vagy hogy beleéljem magam a szereplők helyzetébe.

A darázsgyár (Iain Banks) nagyon beteg, de tulajdonképpen tetszett, kiváncsi voltam, mi sül ki a végére, a Görögdinnye édes levében (Richard Brautigan) pedig olyan fajta könyv, amire mindenki azt mondja, hogy mennyire nagyszerű, én meg totál hülyének érzem magam, mert engem meg csak egyszerűen fáraszt és fogalmam sincs, mitől olyan nagyszerű. Nagy csalódás volt a Harisnyás Pippi (Astrid Lindgren), ami nem lenne olyan meglepő, hiszen nem én vagyok a célközönség, engem mégis meglepett, mert Astrid Lindgren Kalle nevű kis mesterdetektívjét imádom. Nem tetszett a Franny és Zooey (J. D. Salinger) és az Őrült szerelem (Ian McEwan) sem, viszont a Gépnarancs (Anthony Burgess) nem volt annyira rossz, mint amilyennek gondoltam.

Az abszolút kedvencek közé került a Vágy és vezeklés (Ian McEwan), bár a történetet igazán akkor értettem meg, miután megnéztem a filmet is; a Valamikor ember voltam (Indra Sinha), melyről hosszabban is írtam itt, A keresztapa (Mario Puzo), amin meglepődtem, mert a filmet kábé tíz részletben sikerült megnéznem. Szintén meglepetés volt A szolgálólány meséje (Margaret Atwood), mert a jövőben játszódó sztoriknál jobban kedvelem a múltban játszódókat. A legnagyobb csalódást az Interjú a vámpírral (Anne Rice) jelentette, ez volt az a könyv, amit oldalanként letettem, mert idegesített. Amúgy sem érintett meg ez a nagy vámpírláz, de azt hittem, hogy Anne Rice van annyira oldschool, hogy egy igazi hátborzongató rémregénnyel tud szolgálni. Hátborzongás egy szem sem volt, én meg továbbra sem értem, miért a nagy lelkesedés a vérszívók iránt.

Voltak még azért jobbfajta könyvek, például a Szeretetről, sötétségről (Ámosz Oz), bár nem bántam volna, ha Oz egy kicsit kevesebbszer ismétli önmagát, és egy kicsit kevésbé kalandozik el mesélés közben, de a Hódolattal esengve (Amélie Nothomb) is jó választás volt. A feltétel nélküli kapituláció múzeuma (Dubravka Ugrešić) egyrészt tetszett a témája miatt, de a tagolt szerkezet miatt egy szaggatott, meg-megakadó regényként maradt meg az emlékezetemben, nem teljes egészként.

A maradék 18 könyvet elovastam, de nem voltak sem kiemelkedően jók, sem csapnivalóan rosszak, talán a semmi extra címkét tudnám rájuk ragasztani. Mindenesetre azt már most elhatároztam, hogy nem tűzök ki hasonló célokat 2012-re, hanem csak olvasom, ami jólesik.

*mármint ezek közül