36 az 1001-ből

Sikerült a magánkihívásom, vagyis elolvastam az 1001-es listáról 36 könyvet. Ezt a feladatot tavaly év végén (vagy idén év elején?) találtam ki magamnak, és tegnap (végre) teljesítettem.
A havi három könyv* nem tűnt nagy dolognak, nyár végéig úgy nézett ki, hogy több is meglesz, aztán kicsit lelassultam (illetve rákaptam a Molyos kihívásokra), de aztán november közepén megembereltem magam, és végre végeztem.

A könyvek között voltak jobbak-rosszabbak, volt ami nagyon tetszett, és volt, amit legszívesebben kivágtam volna az ablakon. A Tranzitot (Anne Seghers) feladtam, úgyhogy ezt nem is számítottam bele a 36-ba.

A Minden vilángol (Jonathan Safran Foer) jól indult, aztán valahogy elvesztette a varázsát (lásd itt), amit nagyon sajnáltam, mert az eleje tényleg nagyon tetszett. A Napok romjai (Kazuo Ishiguro) és A máltai sólyom (Dashiell Hammett) sem jött be, még akkor sem, ha utóbbi a hozzáértők szerint minden idők legnagyobb és legjobb krimije. Nekem nem jelentett nagy élményt, elolvastam, untam, kész. A legtöbbet talán az Anna Kareninával (Lev Tolsztoj) nyűglődtem, tíz oldalnál többet nem bírtam belőle egyszerre legyűrni. Pedig megfogadtam, hogy úgy olvasom, ahogyan azt egy klasszikus megérdemli, de nem sikerült. Pedig nem is vittem magammal, hogy békávézás közben olvassam, nehogy valami kósza ellenőr megzavarjon, de otthon, teljes nyugalomban sem tudtam úgy lelassulni, hogy élvezzem Tolsztoj aprólékos leírásait vagy hogy beleéljem magam a szereplők helyzetébe.

A darázsgyár (Iain Banks) nagyon beteg, de tulajdonképpen tetszett, kiváncsi voltam, mi sül ki a végére, a Görögdinnye édes levében (Richard Brautigan) pedig olyan fajta könyv, amire mindenki azt mondja, hogy mennyire nagyszerű, én meg totál hülyének érzem magam, mert engem meg csak egyszerűen fáraszt és fogalmam sincs, mitől olyan nagyszerű. Nagy csalódás volt a Harisnyás Pippi (Astrid Lindgren), ami nem lenne olyan meglepő, hiszen nem én vagyok a célközönség, engem mégis meglepett, mert Astrid Lindgren Kalle nevű kis mesterdetektívjét imádom. Nem tetszett a Franny és Zooey (J. D. Salinger) és az Őrült szerelem (Ian McEwan) sem, viszont a Gépnarancs (Anthony Burgess) nem volt annyira rossz, mint amilyennek gondoltam.

Az abszolút kedvencek közé került a Vágy és vezeklés (Ian McEwan), bár a történetet igazán akkor értettem meg, miután megnéztem a filmet is; a Valamikor ember voltam (Indra Sinha), melyről hosszabban is írtam itt, A keresztapa (Mario Puzo), amin meglepődtem, mert a filmet kábé tíz részletben sikerült megnéznem. Szintén meglepetés volt A szolgálólány meséje (Margaret Atwood), mert a jövőben játszódó sztoriknál jobban kedvelem a múltban játszódókat. A legnagyobb csalódást az Interjú a vámpírral (Anne Rice) jelentette, ez volt az a könyv, amit oldalanként letettem, mert idegesített. Amúgy sem érintett meg ez a nagy vámpírláz, de azt hittem, hogy Anne Rice van annyira oldschool, hogy egy igazi hátborzongató rémregénnyel tud szolgálni. Hátborzongás egy szem sem volt, én meg továbbra sem értem, miért a nagy lelkesedés a vérszívók iránt.

Voltak még azért jobbfajta könyvek, például a Szeretetről, sötétségről (Ámosz Oz), bár nem bántam volna, ha Oz egy kicsit kevesebbszer ismétli önmagát, és egy kicsit kevésbé kalandozik el mesélés közben, de a Hódolattal esengve (Amélie Nothomb) is jó választás volt. A feltétel nélküli kapituláció múzeuma (Dubravka Ugrešić) egyrészt tetszett a témája miatt, de a tagolt szerkezet miatt egy szaggatott, meg-megakadó regényként maradt meg az emlékezetemben, nem teljes egészként.

A maradék 18 könyvet elovastam, de nem voltak sem kiemelkedően jók, sem csapnivalóan rosszak, talán a semmi extra címkét tudnám rájuk ragasztani. Mindenesetre azt már most elhatároztam, hogy nem tűzök ki hasonló célokat 2012-re, hanem csak olvasom, ami jólesik.

*mármint ezek közül

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén