Sóvári Mónika: Szerelmem, Sanghaj

Picit csalódtam, mind a méretet, mind a tartalmat illetően. Tulajdonképpen tetszett, de mikor befejeztem az olvasást, hiányérzetem volt, és pont a lényeg, Sanghaj hiányzott.

Tudom milyen szerelmesnek lenni egy városba, én London iránt érzek ugyanígy, ezért amikor először hallottam a könyvről, már tettem is a kívánságlistára. Karácsonykor Linda meg is lepett vele, így a karácsonyi vacsora és az ajándékkönyvek végigsimogatása után el is kezdtem.

Gyorsan elolvastam, 170 oldallal általában hamar végzek, és azt éreztem, hogy jó volt, jó volt, DE (és itt jöttek azok a dolgok, amik nem tetszettek).

Soknak találtam a nosztalgiázást, még akkor is, ha az írónő szabadszájú édesapja megfontolásra érdemes, bölcs dolgokat mondott a lányának. Én Sanghajra voltam kíváncsi. Túl sok volt a lelkizés is, én meg csak vártam, amit  fülszöveg ígért: "... megismerhetjük a kínai emberek és egy közel 20 milliós kínai nagyváros mindennapi életét." Van az a rossz szokásom, hogy elhiszem, amit a könyv ismertetője ír, és ha szerintem nem teljesen helytálló, akkor csalódott leszek. És most az voltam. Ugyanis arra készültem, hogy rengeteg kis színes információt kapok egy számomra teljesen ismeretlen világról, de a könyv felén túljutva még mindig csak azt tudtam, hogy a kínaiak köpködnek, zsebkendőt nem használnak és van egy francia negyed, ahol végre európai lehet az európai.  Nem derült, hogyan teltek a család mindennapjai, mit ettek, hol vásároltak, milyen furcsaságokkal találkoztak Kínában. Néhány hétköznap-töredéket kaptam csak, beszámolót az őszi holdünnepről, a rémisztően elhízott kisgyerekekről, a masszázsról és az elfoglalt fiaiknak feleséget kereső anyákról.

Az a pár kínai ember, akivel Sóvári Mónika megismertetett, az a pár élethelyzet, amit bemutatott, annyira kevés volt és annyira soknak tűnt mellette a múlt történetein való rágódás, hogy megnéztem a könyv hivatalos weboldalát is, hátha választ kapok arra a kérdésemre, hogy miért szeretett bele az írónő a nyüzsgő nagyvárosba. A honlap nagyon szép, kellemes (?) kínai zene is szól, csak éppen a blogra vezető menüponton kívül egy sem működik. (Több böngészővel is megnéztem, hátha.)

Azt sajnáltam a legjobban, hogy nem kedveltem meg Sanghajt, mert szinte semmit nem "láttam" belőle. Kevés volt, na. De legalább a borító szép.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.