Oldalak

2012. december 25., kedd

Ságodi Zsolt: NONSTOP A lábnak és az észnek

Néha olyan kincsekre bukkanok a könyvtárban, hogy magam is elcsodálkozom. Ilyen kincs volt az év elején olvasott Csalo! Csalo!, néhány hete pedig Ságodi Zsolt könyvét fedeztem fel az útikönyvek polcánál téblábolva.

A szerző 14 és fél hónapig utazott, én már akkor rosszul voltam az irigységtől, amikor végigkövettem az útvonalat a könyv elején található térképen. Voltak persze olyan helyek, amelyek nem szerepelnek az utazási kívánságlistámon, de ezekről is olyan érdekes történeteket olvastam, hogy szinte kedvet kaptam hozzájuk.

Egy százezer kilométeres utazás történetét nem tudom értékelni, maximum többféleképpen el tudnám mondani, mennyire tetszett. Még ilyen könyveket nekem!

2012. december 24., hétfő

Boldog karácsonyt!


(Az idei fánk elég csúnyácska, de roppant hálás, mert egy csomó gyönyörű díszt akasztottam rá. A háláját úgy mutatja ki, hogy máris teleszórta a padlót a tűleveleivel.)

Boldog karácsonyt mindenkinek!

2012. december 9., vasárnap

Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek



"Mártinak egy közvetlen könyv, járat, barátsággal..."

Írtam már, hogy KZ a kedvenc magyar íróm?

2012. december 5., szerda

Cipősdoboz 2012

Hétfőn reggel, miután kilenc körül megittam a kávémat (szabadság, ó igen), arra gondoltam, hogy idén én is összeállítok egy cipősdobozt. Ezt a napot úgyis ajándékvásárlásra szántam, szóval a listámra felírtam még néhány apróságot egy ismeretlen kisfiúnak / kislánynak, akit el is neveztem Randomkisgyereknek.

Vettem pár képeskönyvet és színezőt, zsírkrétát, pici plüssállatot, csokit, gyerekfogkrémet, gyerekfogkefét, és kis szekrény- és cipőrendezés után kerítettem egy üres cipősdobozt is. Amikor anyukámnak említettem a dolgot,  előásott a szekrényből egy kisautót, amit még egy ismerős kisgyereknek vett egyszer, csak valamiért nem adta oda neki. Linda is felajánlott pár játékot, és ma reggel egy matchboxokkal és mesekönyvekkel megrakott cipősdobozzal jött dolgozni. Az autókat a kisfia, Levi küldte, akire itt is nagyon büszke vagyok. Annyi minden gyűlt össze, hogy a játékok egy-két aprósággal kiegészítve egészen szépen megtöltöttek két dobozt is.


Már csak annyi dolgunk van, hogy becsomagoljuk és eljuttassuk a dobozokat a gyűjtőpontok egyikére és reménykedjünk, hogy valahol két kisfiúnak kicsivel szebb lesz a karácsonya.



2012. november 26., hétfő

X-mas

Emlékeztek még erre a fess kis testőrre?


Nos, idén karácsonykor nemcsak ő lesz a London-feeling felelős, hanem ez a csodálatosan giccses telefonfülke is:


2012. október 25., csütörtök

Török András: Budapest könyv

Avagy Simplicissimus szerint a világ

Kábé fél órával ezelőtt kezdtem el olvasni, de máris határozott véleményem van róla: kurvajó.

Ezt lehet, hogy később még bővebben kifejtem.

2012. október 5., péntek

Belényi Dániel: Útikalauz modern nomádoknak

Egy ideje, ha könyvet akarok venni, mindig az Utazás kategóriánál kezdem a nézelődést az on-line könyvesboltokban (és a valódiakban is). Nem kifejezetten útikönyveket keresek ilyenkor, inkább útleírásokat Ázsiáról (újabban Afrikáról), színes kis történeteket egy-egy utazó kalandjairól. Nem meglepő tehát, hogy amikor először megláttam ezt a könyvet, tudtam, hogy kell. KELL.

Sajnos olvasás közben nem jegyzeteltem, pedig annyi dolog eszembe jutott, néha azt vettem észre, hogy jól elvitatkozgatok a szerzővel, sőt kérdéseket teszek fel neki, természetesen csak úgy magamban. Sokszor arra gondoltam, milyen király lenne, ha maga Belényi Dániel olvasná fel nekem a könyvét, és akkor rögtön reagálhatnék a mondanivalójára. Mert tényleg majdnem minden mondatához volt hozzáfűznivalóm :) Olyannyira, hogy ennek a bejegyzésnek az előzménye kb. kétmondatonként kivesézte a könyvet, hozzáfűzve az én bölcs gondolataimat a csomagolásról, a társasutakról és a megfelelő repülőjegy kiválasztásáról. Szerencsére még időben megálljt parancsoltam magamnak és hosszú részeket töröltem.

Aztán észrevettem, hogy a könyv meglepően hasonlít Peter Moore A vécébe szarni tilos című művére, de ezen nagyvonalúan túlléptem, biztos vagyok benne, hogy bárminemű egyezés kizárólag a véletlen műve lehet. Nem beszélve arról, hogy a modern nomádkönyv jobban tetszett, három dolog miatt: a stílus nem pökhendi és lekezelő, mint Peter Mooré (mondjuk néha elég nagy arca van a srácnak), vannak benne fényképek (mondjuk nem túl sok), és nagyon részletes. A lényeg, hogy BD egészen szórakoztató volt, PM meg egyszerűen csak idegesítő.

Az útikalauz felépítése szimpatikus, szépen sorban végigveszi az utazás minden pontját a tervezéstől kezdve az út során felmerülő dolgokig (saját tapasztalatokkal megtűzdelve, ójeee, ezek azok a kis sztorik, amiket annyira szeretek), és minden fejezet végén összefoglalja a legfontosabbakat. Tényleg jól össze van szedve minden, bár az elején található kérdezz-felelek szerintem felesleges. Ilyen kérdéseket csak az tesz fel, aki még soha nem hagyta el a lakóhelyének 30 km-es körzetét, viszont ő valószínűleg nem fogja megvenni ezt a könyvet. Aki viszont a könyvben sűrűn emlegetett afrikai vagy ázsiai országokba készül, szerintem nem ebből a könyvből fog tájékozódni, úgyhogy a könyv inkább a magamfajtáknak való: olyanoknak, akik elbóklászgatnak Európában, de a távolabbi úticélokról egyelőre csak álmodoznak. A válaszok amúgy rengeteg hasznos információt tartalmaznak, de a kérdések komolytalanná tették ezt a részt.

Nagyon fontos dolog, hogy olvasás közben nem szabad figyelmen kívül hagyni a nomádoknak szót a címben. Én elég sokszor így tettem, ezért gyakran motyogtam félhangosan, hogy "jóvan, hagyjá' má' ezzel a szöveggel", mert nem pont olyan   tanácsokra vágytam, hogy "induljál el, stoppolj (ha szerencséd van, ad enni, aki felvesz), aztán haverkodj össze helyiekkel, ha szerencséd van, adnak szállást, állj be a kocsmába a pult mögé, ott szedj össze egy kis pénzt, máris meg tudod venni a vízumot a következő országban, sőt, ha szerencséd van, marad még egy kis lóvé a buszjegyre is, ami mondjuk kis kerülőt tesz, és így tíz óra a menetidő, de sebaj, mert legalább újabb jó arcokat ismersz meg, akikkel lehet inni". Ilyenkor mindig emlékeztettem magam, hogy "nomád, érted", és akkor már rendben volt a dolog. Ráadásul kiderült számomra, hogy nem vagyok modern nomád (sajnos), nem mernék útnak indulni megfelelő jegyek és előre lefoglalt szállás nélkül.


"A repülőjegy áránál szeszélyesebb dolga kevés van a világnak. Látszólag ellentmond minden logikának, és az árszépítő szempontok is alaposan megkeverik az utazni vágyót." Ezzel egyetértek, mert ... (saját tapasztalatok).




"Az utazás nem a pénzről szól. Az utazás nem csak a pénzról szól. Maga az utazás nem kerül semmibe, csak az igényeink és körülményeink tesznek rá némi extra költséget." Ezzel nem értek egyet, mert ... (saját vélemény)



"Ne költs felesleges dolgokra!
Vásárolj szegényektől!" Ezzel egyetértek, én is így szoktam.



Nagyjából így nézett ki az első posztkezdemény, de még időben leállítottam magam.



Minden szőrszálhasogatásom ellenére tetszett a könyv, annyira, hogy megkerestem Belényi Dániel blogját is, és nem minden irigységtől mentesen jól elolvastam azt is.

P.s. Az rendben van, hogy a könyv címének kimondásakor a Dolly Roll Modern románc dallama kúszik a fülembe? Nem örülök neki amúgy.

2012. szeptember 8., szombat

Kisvar Deszáj: Tanú az éjszaka

Újabb könyv, amiért felesleges volt pénzt adni, elég lett volna kikölcsönözni a könyvtárból (épp tegnap láttam a könyvújdonságok polcán). Igazából azért érdekelt, mert India, de most már tudom, hogy nagy hiba volt ezt kérni a névnapomra.
Mikor belelapoztam, majdnem sírva fakadtam: akkora betűtípussal nyomtatták, mint egy elsős olvasókönyvet. Értem én, hogy így lesz jó vastag és minél vastagabb, annál jobban mutat a polcon (?), de akkor is ******!!!

Mondjuk erről nem az író tehet, ő csak írt egy számomra közepesen érdekes történetet egy súlyos problémáról, felejthető szereplőkkel, többféle betűtípussal, mert Jodi Picoult óta tudjuk, hogy az nagyon jól ki tudja fejezni, hogy mit melyik figura mond vagy gondol. Nem tudom, mi volt pontosan a bajom a könyvvel, talán az, hogy egyáltalán nem volt olyan (a fülszöveg szerint lebilincselően) izgalmas, mint amilyennek szerintem a szerző szánta, és nagyon sokszor merült fel bennem, hogy vagy én vagyok hülye, vagy az hülyeség, amit olvasok. 

A történet a kislány, Durgá titokzatos jegyzeteiből, a lázadó szociális munkás, Szimrán Szingh gondolataiból, illetve a kislány sógornőjével folytatott levelezéséből áll össze. Meg rengeteg idegen szóból, amelyeket egy picike lábjegyzet sem magyaráz meg, és ez nagyon zavart. Sokszor ugyanis nem tudtam egészen pontosan, hogy miről beszélnek, pedig elég sokat olvastam már Indiáról, nagyjából ismerem a különböző ételek, viseletek, tárgyak neveit, de most találkoztam pár új dologgal, amiről azért szerettem volna tudni, hogy micsoda.

 Itt például szinte minden világos volt: " Brinda szerény mosollyal az arcán, félig a kamera felé fordulva ült, élénk rózsaszín és arany dupattája a földig ért. Mindkét kezén látszott a finom mintázatú mehndi az ezüstkalírák és a piros csúda között." De amikor elértem ehhez a részhez, hogy "Arra nevelték, hogy elmenjen egy barattal érkező dulhával. Nagy ünnepséget terveztek, olyat, amilyen a szomszéd lány esküvőjekor volt. Szangíttal és mehndivel és vatnával és lavanh fírrel..." kicsit elbizonytalanodtam. Arra gondoltam, hogy minden ismeretlen szóra rákérdezek Google barátomnál, de aztán nem tettem. Nem dacból, hanem mert sokszor olyan helyen olvastam, ahol nem volt erre lehetőségem.

Volt más érdekesség is: "Olyasfajta érdeklődéssel figyelte, ahogy a botanikus a gombostű végén tehetetlenül vergődő rovart." Szerintem egy botanikust nem túlságosan érdekel egy rovar, hacsak nem etnomológus is egyben. De azt is megtudtam, hogy a dzsalandári állomáson szuahéliül hangzanak el az információk. Ezen gondolkodtam, vajon poén-e vagy félrefordítás, vagy mi, mert az említett nyelvet inkább Kelet-Afrikában beszélik, nem Indiában.

Egy szó, mint száz, olvassa el mindenki, akinek ez a vágya, nekem nagyon nem jött be, egy dologra lennék még kíváncsi: ki lehet-e emelni a földből egy kis csontvázkezet úgy, hogy aztán úgy tűnjön, hogy  a szétterpesztett kis ujjak beszélnek hozzánk?

2012. augusztus 7., kedd

2 x 11

Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a blogomat, de hóvirág nem feledkezett meg rólam, és meghívott abba a játékba, amelyet az alábbi szabályok szerint játszanak.

Kell mondanom magamról 11 dolgot, majd válaszolnom kell a jelölő kérdéseire. Ez eddig menni fog, de a játék további része (miszerint nekem is 11 kérdést kell feltennem újabb 11 bloggernek) sajnos nem. Mostanában nem nagyon követtem a könyves blogokat (lám, a sajátommal sem foglalkoztam túl sokat), úgyhogy nem tudom kihez nem  jutottak el a kérdések, de szerintem már elég sokan megkapták őket.

Szóval a 11 dolog magamról:

1. Imádom Indiát, szeretnék egyszer eljutni oda, ugyanakkor félek, hogy sohasem lesz bátorságom nekivágni egy ekkora útnak.

2. Ha kertes házban élnék, kihoznék két keverék kiskutyát egy menhelyről, az egyikük koromfekete lenne, és őt természetesen Negrónak hívnám.

3. Inkább fekete, mint fehér; inkább sós, mint édes.
4. Szeretem a térképeket, sok időt el tudok tölteni a nézegetésükkel, sőt egy ilyet szeretnék a nappalinkba: http://www.play.com/Gadgets/Gadgets/4-/14397671/-/Product.html

5. Nem tudom megunni az Amélie csodálatos élete című filmet, amikor Párizsban jártunk, még Collignon zöldségesét is megkerestük.


6. Jobbkezes vagyok, jobb kézzel írok, de egy csomó dolog bal kézzel jobban megy: jobban tudok dobni, és bal kézzel tudom lecsavarni a kupakot az üvegről.

7. Szeretem a török és az indiai ételeket, mindent szívesen megkóstolok, de a tökfőzeléket, a paradicsomos káposztát és a sárgadinnyét nem vagyok hajlandó megenni.

8. Imádok gyalogolni, egyszer elhatároztam, hogy bejárom egész Budapestet. Amerre jártam, színessel jelöltem egy utcatérképen (hopp, megint a térkép!), aztán abbamaradt a projekt, de készülök rá, hogy hamarosan folytatom.

9. Jó a név- és arcmemóriám, általában mindenkire emlékszem, akivel egyszer találkoztam. Amúgy is jó az emlékezőtehetségem, olyan hülyeségeket képes vagyok megjegyezni, hogy melyik könyvet hol olvastam, vagy hogy milyen ruha volt rajtam, amikor először mentem Londonba.

10. Nem szeretek telefonálni, otthon csak nagyon ritkán veszem fel a vonalas telefont.

11. Nincs se piercingem, se tetoválásom, de nyolc fülbevalót hordok.


És akkor a válaszok hóvirág kérdéseire (köszönöm őket):

1. Ha bárhová elutazhatnál, hová mennél? (Időszakos útra gondolok, nem olyanra, amivel végleg elhagyod az országot... :D) - Indiába, de igazából bárhová a világon, kivéve Dél-Amerikát. Ez az egyetlen kontinens, ami egyáltalán nem érdekel.

2. Mi a kedvenc virágod? - Frézia.

3. Mi volt a jeled az oviban? :D - Kocka.

4. Melyik magyar város áll legközelebb a szívedhez, és miért? - Talán Budapest, bár néha nagyon utálom. De itt születtem, sosem éltem máshol, ezért ezt a várost ismerem a legjobban.

5. Kedvenc fagyid? (igen, becsúszott néhány debil kérdés, sorry) - Nem vagyok nagy fagyirajongó, nincs kedvenc fagyim.

6. Beszélsz-e valamilyen idegen nyelvet, ha igen, mit/miket? - Angolból és olaszból középfokú nyelvvizsgám van, és tanultam kb. egy évet spanyolul. Sajnos az olaszt egyáltalán nem használom, ezért totál elfelejtettem, viszont nagyon sok nyelven tudom mondani, hogy "köszönöm" :)

7. Szoktál-e sorozatokat nézni? Ha igen, melyik ragadott meg mostanában és miért? - A Született feleségeket szoktam nézni, régebben szerettem a Helyszínelőket is, de a legnagyobb kedvenc a Szex és New York.

8. Melyik a kedvenc ünneped? (bármi lehet) - Az összes ünnep a kedvencem, ami munkaszüneti nap.

9. Van-e kedvenc komolyzenei szerződ, ha igen, ki? - Nincs.

10. Tudnál-e ajánlani valami jó filmet a közelmúltból? (ideit vagy tavalyit, mert kicsit el vagyok maradva ezen a téren... :D) - Teljesen le vagyok maradva filmek terén, úgyhogy ezt a kérdést passzolom :)

11. Melyik a kedvenc klasszikus könyved? :) - Egri csillagok for ever!

2012. augusztus 5., vasárnap

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Tavaly karácsonyra kaptam a könyvet, de a borító annyira nem tetszett, hogy egyre csak halogattam az olvasását.  Nem értem, miért kell majdnem minden Iránban, Afganisztánban, Pakisztánban játszódó könyv elejére csadoros, nikábos, hidzsábos, burkás nők arcát tenni. Annyira unalmas és elcsépelt, hogy sokszor elveszi a kedvem egy-egy könyvtől. Ez esetben viszont a nőnél is sokkal jobban zavart a kéknek az a borzalmas árnyalata, ami a hátsó borítón gyakorlatilag lehetetlenné tette a fülszöveg olvasását (mivel foltokban eltakarta azt).

A fenti kis mérgelődésem azonban ne riasszon el senkit, aki szeret Iránról olvasni, a könyv ugyanis jó. Azadeh Moaveni a Rúzsfoltos Dzsihád cimű könyvével mutatkozott be a magyar olvasóknak 2008-ban, és első könyve is sokkal jobb volt annál, mint amit a borító (és a cím) alapján vártam.

A Mézeshetek Teheránban sem egy szokásos muszlim asszonyos történet, hanem remek összefoglalója a 2005-ös elnökválasztásnak és az irániak reakciójának, melyet Ahmedinezsád hatalomra kerülése váltott ki. Az írónő személyes élményeit követve egy kicsit részeseivé válhatunk az iráni mindennapoknak, megtudhatjuk, milyen helyet foglalnak el a nők a társadalomban, milyen szabályoknak kell megfelelniük az öltözködés és a viselkedés terén, milyen tiltások nehezítik meg az életüket. Ezektől a dolgokról természetesen már számos regényben olvashattunk, ebben az esetben azonban nekem kicsit közelebbinek tűntek a problémák, hiszen Moaveni a saját életéről számolt be olvasóinak. A sokáig Libanonban, előtte pedig az Egyesült Államokban élő újságírónő teheráni látogatásakor megismerkedik egy iráni származású, Németországban nevelkedett férfival, s Iránban kezdenek közös életet. Moaveninek nemcsak a nyugati emberek számára sokszor nehezen elfogadható szabályoknak kell megfelelnie, hanem - hivatásának köszönhetően - a titkosszolgálat is figyelemmel követi tevékenységét. Rendszeresen be kell számolnia munkájáról összekötőjének, ezek a  találkozások általában megviselik, de rendkívül tökös csaj, mert nem adja fel hivatását, sőt gyakran provokálja is a titokzatos Mr. X.-et. 

Megjelenik a könyvben Shirin Ebadi is, a Mrs. Irán című könyv szerzője, Nobel-békedíjas* ügyvéd, aki Moavenivel együtt dolgozik a memoárján. Rajta kívül is rengeteg az utalás az iráni politika és közélet szereplőire, vallási vezetőire. A szerző újra és újra felidézi a múlt eseményeit, és bemutatja azok hatásait az iráni jelenre. Ennek ellenére volt pár rész, ahol azt éreztem, még egy kicsit több háttérinformációra lenne szükségem, de végül nem olvastam utána a dolgoknak.

Néhányszor találkoztam olyan mozzanatokkal, amelyek számomra lényegtelennek tűntek, és lelassították a tempót.  Persze ezek a részek is szükségesek voltak ahhoz, hogy megértsük Irán lényegét, de engem sokszor untattak. Egyébként annyit olvastam már Iránról, hogy sok új információt nem szereztem a könyvből, mégis megérte elolvasni, mert  érdekel az ország és bármit képes vagyok róla elolvasni, legfeljebb a gyengébb könyvek után nyavalygok egy sort.

* Az iráni hatóságok 2009-ben elvették Ebadi Nobel-békedíját.

2012. július 10., kedd

Let's Rukk!

Az, hogy mostanában nem nagyon írok, nem azt jelenti, hogy nem is olvasok. Igaz nem pont azt, amit szeretnék, hanem azt, amit találok, ugyanis a könyvtár még mindig zárva, én pedig igyekszem tartani magam az újévi "Könyvet nem veszek, csak ha muszáj*" fogadalmamhoz.

Ma viszont egy olyan oldalt találtam, aminek segítségével talán megszerezhetem a régóta várólistás könyveket és nem kell a Boltkóros-sorozattal elütnöm az időt, nem kell a napokat számolni a könyvtár megnyitásáig, hanem csak rukkolni kell, aztán meg happolni.

http://rukkola.hu

* vagy ha nagyon szeretném,
* vagy ha szinten ingyen van,
* vagy ha már régóta keresem és végre megtaláltam,
* vagy...

2012. június 9., szombat

Richard C. Morais: Madame Mallory és kis indiai konyhafőnöke

Ismét egy olyan könyv, amelyben együtt van sok minden, amiről szeretek olvasni: India, népes (zajos) muszlim család, London, Párizs, ételek. Picit olyan, mintha a Kelet az Kelet című film szereplői elköltöztek volna napsütötte Toszkánába.

Az indiai konyha közel áll a szívemhez, bár szerintem az eddig általam kóstolt indiai ételek az autentikus ételek európai gyomorhoz lebutított formái voltak. De ez most lényegtelen, szeretem az indiainak mondott konyhát, akármilyen is legyen a valódi. Eleinte tetszett is a könyv, de mondom, engem könnyű ezekkel a dolgokkal megvenni, ezért egészen sokáig azt hittem, hogy akár ötcsillagos is lehet.

Onnantól kezdve azonban, hogy Hasszán ***SPOILER*** Mallory asszonyhoz költözik, ***SPOILER VÉGE*** elég unalmassá vált. Hasszán elindul a professzionális séffé válás útján, a történet pedig ellaposodik. Ha eddig egy kadaiban fortyogó, vadítóan fűszeres és színes rogan josh volt a sztori, akkor a Le Saule Pleureur-ben játszódó fejezetek egy vajban párolt articsókára emlékeztetnek, ami nem tudom, milyen ízű, de bizonyára elég színtelen.

Igazából nem akarom értékelni a könyvet, illusztrálni szerettem volna a történetben szereplő indiai és francia ételek, hagyományos indiai ruhák és főzőeszközök képeivel, aztán elvetettem az ötletet, mert rengeteg fotót kellett volna feltölteni, hogy minden számomra lényeges dolgot bemutassak.  Azért egy idézetet mégiscsak kimásolok, mert örülök, hogy a szerző említette a londoni részben Camdent, és ehhez a pár sorhoz van néhány saját fényképem is.

Három dolgot azért megjegyeznék előtte: a szikhet magyarul is h-val a végén írjuk, ugyanúgy, mint angolul ("Az eladó körülnézett, hogy merre lehet a főnöke, de a szik kint volt elöl..."), a főzőedény wok, nem pedig vok, a harmadik pedig az, hogy egy ennyi idegen (főképp francia) szót és kifejezést felvonultató könyvnél nem ártana egy szószedet. (A lap alján, ha kérhetem.) És még egy kérdés: milyen édesség a galum dzsámun? Mert a gulab dzsamun rózsavizes szirupba áztatott golyócskákat takar, de galum dzsámunról még nem hallottam.

"Nagyon hosszú és kényelmetlen utazás volt, de amikor az Északi Vonal zegzugos alagútjaiból kijutottunk Camden utcáira, a tömegbe, az olyan volt, mintha újjászületnénk.
Az épületek élénk rózsaszínűek és kékek voltak, a belógó ponyvájú előtetők alatt tetováló és testékszer-szalonok, Dr. Martens bakancsboltok, kézműves hippi ékszerüzletek követték egymást, egy-egy dohos lyukból pedig üvöltve szólt a Clash vagy a Eurythmics zenéje. Ahogy mentünk végig a High Streeten, megint kicsit peckesebben lépkedtünk, zsíros hajú vevőfogó pasasok próbáltak becsalogatni minket az üzletekbe, hogy vegyünk használt cédét, aromaterápiás olajat, műbőr miniszoknyát, gördeszkát, batikolt trikót. És a járdán ácsorgó, tömörülő furcsa fazonok - a szegecses-gyűrűs gótok, fekete bőrben, fejükön zöld taréjjal, a menő csajok  a hampsteadi magániskolákból, akik lejöttek kicsit alámerülni, a szemétládától a következő kocsmáig tántorgó alkoholisták - ettől a nagy embertengertől visszatért a hitem, hogy bármilyen idegennek érzem is magam, mindig vannak a világban olyanok, akik még nálam is jobban kilógnak a sorból.
Ezen a bizonyos napon Umarral kicsit túlmentünk a csatornán, és befordultunk balra, a fedett piac felé, hogy együnk valamit. A téglából épült egykori raktárakban, a zsilipek, a bokszok, a kövezett utcák mentén egymást érték a mindenféle nemzetiségű, olcsó büfék. Vastag szemüveges, papírkalapos ázsiai lányok kiabáltak oda nekünk - ide gyertek, fiúk, ide gyertek! -, invitáltak  a tofura, a zöldbabra, a thai csirke satayra, hívtak a vokokhoz, ahol egy mogorva arcú séf újabb és újabb adag gőzölgő édes-savanyú disznóhúst öntött a rizsre. Lenyűgözve jöttünk-mentünk, mint az állatkertben, be-bekukucskáltunk az iráni sülteket, brazil halragut, karibi főzőbanános kecskét, vastag  olasz pizzaszeleteket kínáló boltokba."




2012. május 16., szerda

A gasztronauta munkában - Isztambul

Egyszer azt mondtam, hogy gasztroturista szeretnék lenni, vagy csak simán világutazó, akinek mindenhol főznek valami jót. Gergő szerint ennek a leírásnak a legjobban a gasztronauta munkakör felel meg, én pedig kijelenthetem: megtaláltam álmaim hivatását.

Nem vagyok egy konyhatündér, nem értek az ételekhez, csak szeretek enni és ha tehetném, három dolgot csinálnék az életben: olvasnék, utaznék, ennék. Mivel a török konyha közös kedvencünk Gergővel, nem meglepő, hogy Isztambulban komoly hangsúlyt fektettünk az evésre. Szerencsére erre rengeteg lehetőség volt, és sok időt sem vett el a városnézéstől, mert lépten-nyomon büfékbe és önkiszolgáló éttermekbe botlottunk.

A legtöbb fénykép útközben, a tömeg kellős közepén készült, még az első harapás előtt, ezért a minőség sokszor hagy kívánnivalót maga után. A bejegyzést pedig elsősorban Linda figyelmébe ajánlom, aki ugyan nem szeret utazni, de kíválóan lehet neki élménybeszámolni és kajákról áradozni.

Íme, a menü:


Ezt a képet már mutattam, ezt kaptuk ebédre a Turkish Airlinestól. Az előételként felszolgált kis adag salátán több volt a sajt, mint a Sparban kapható, görög salátának nevezett, paradicsomot és más hozzávalót nyomokban tartalmazó uborkakockákon. A paradicsomos szósz simán legyőzte az általam ismert, hol milánóinak, hol bolognainak nevezett paradicsomszószokat, a sütivel csak az volt a baj, hogy túl kicsire szeletelték.



Az első Isztambulban fogyasztott uzsonna, egy csirkés szendvics, azaz yarim tavuk. Ilyet szinte minden büfében árulnak, sültcsirke-darabokat, salátát, paradicsomot, sült krumplit tesznek egy kétszer félbevágott bagettre hasonlító kenyérféleségbe. Nekem kicsit száraz volt, mivel ebben nincsen semmilyen szósz (kicsit hiányoltam is a szokásos "hagyma, csípős mehet?" kérdést.)



Nagy kedvencem a Szerájban kapható sült tejberizs, a sütlaç. A képen látható pudingokat, kompótokat és tejberizseket mégsem kóstoltuk meg, mert -igen, hülye vagyok - egyszerűen nem tudtam választani közülük.



Az első vacsora az Istanbul Dönerben. A távolabbi tányérban csirke şiş van, bulgurral és török kenyérrel, aminek az egyik felét már félretettem valahova, mert nem szeretem. A másik tányéron nem tudom, mi van. Sima gyros-tálnak (bocsánat, kebap-tálnak) látszik, és lehet, hogy az is, de az is lehet, hogy van valami spéci neve, nem tudom. A piros saláta természetesen ezme, kötelező fogás.


Ez nem kakashere, ahogyan Linda tippelte, hanem gomba, amit Gergő viszont babnak nézett. Mellette egy kis borsó és sárgarépa, így utólag sem tudom eldönteni, hogy egy sűrű leves volt-e, vagy egy vega pörkölt. Én hasonló jellegű (állagú) ételt választottam, csak abban szerencsére volt csirke és krumpli is. A rizsen megosztoztunk, a sült tejberizs finom volt. Kínzó kérdés: itthon miért nincs meggyes Cappy?



Idáig azt hittem, hogy ez a Hafiz Mustafa kirakata, most esett csak le, hogy az előtt a bolt előtt nem voltak asztalok. Szóval ez egy édességbolt valószínűleg az Ordu Caddesin, ahol valószínűleg nem ettünk semmit.



A Galata-híd lábánál kapható híres halas szendvics, a balık ekmek. A kiflibe előre be van készítve egy kis zöldség, a halat frissen sütik, majd mindenki ízlés szerint sózza-borsozza-citromozza és a zsírpapírba csomagolt szenyával próbál kikeveredni a halszagból. Találtam pár szálkát a halamban, visszaadtam őket a tengernek.



Csirkés szendvics, ezúttal nem félbagettben, hanem pitába csomagolva és kicsit megsütve. A húst és a zöldségeket durvára őrölt rózsaborssal szórták meg, ez a változat sokkal finomabb volt, mint az első, igaz kicsit drágább is.



Iskender, az abszolút kedvencem. Ezt a Galata-torony közelében ettük, és talán azért is ízlett annyira, mert az afganisztáni pincér nagyon kedves volt. Az iskender nem más, mint marhahús-darabok paradicsomos szószban, a szósz alatt kenyérdarabkákkal, mellé pedig sűrű joghurt. A kistányéron lévő csomag nem ennivaló, hanem narancsos kéztörlőkendő, amit sehol máshol, ennél picit elegánsabb helyen sem kaptunk. Annyira jól esett ez a kis figyelmesség, hogy a teraszról lefelé menet lefejeltem az ajtófélfát.



A képen látható teának nem annyira a gasztronómiai, mint inkább a fűtőértéke volt lényeges számomra, ugyanis a boszporuszi hajókázás alatt annyira átfáztunk, hogy jólesett egy kicsit a meleg poharat szorongatni. Nem szeretem a teát citrom nélkül, de ez még így, csak cukorral is ízlett.



Késő esti finomságok a Hafiz Mustafától. Többször elmentünk az édességbolt mellett, remélve, hogy az ollóját csattogtató árus feltűnik a bolt ajtajában, és ad egy kis kóstolót, mint egyik délután, de mivel nem tudtunk potyalokumot szerezni, kénytelenek voltunk venni. Az az érdekes, hogy engem itthon teljesen hidegen hagy mindenféle baklava meg şekerpare, de Isztambulban teljesen rágerjedtem ezekre a ragadós édességekre. A pisztáciával töltött kis kosárka nagyon érdekelt, a baklavát csak azért vettük mellé, mert a boltban mindenki egy egész doboznyi sütit válogatott össze. Tőlünk még így is megkérdezte az eladó, hogy "csak ennyi?" (Törökországban ezeket egyébként kilóra adják, nem darabra.)



Simit, szezámmagos perecféleség. Lépten-nyomon árulják, a legkényelmesebb sétálós kaja a világon az üres kifli után. Nem potyog, nem csúszik szét, nem zsíros, még én sem tudom összekenni vele magam.



Ezt a furcsaságot többször megnéztük Eminönüben, de sokáig nem nagyon merészkedtünk közel az árus kocsijához. Mindig megriadtunk, mert a messziről kompótnak kinéző cuccban egyszerűen nem tudtuk értelmezni az uborkát. Aztán csak odaoldalogtunk a kis kocsihoz, melynek kirakatában ötliteres üvegben figyeltek különböző savanyúságok, és megkérdeztünk egy fiatal lányt, hogy mi ez. Nem tudta angolul elmondani, a barátja is csak annyit mondott, hogy "nagyon jó", így hát vettünk egy pohárral. A pohár alján káposztadarabkák vannak, rajtuk csemegeuborka, a lé pedig a kovászos uborka levére emlékeztet, csak picit csípős. Fincsi volt, de lehet, hogy ez a csemege nem örvend túl nagy népszerűségnek a törökök között, mert többen elég furcsa arckifejezéssel néztek, miközben ettük.



Az utolsó vacsoránk a Baran 2-ben. A kirakatban elhelyezett ételek közül lehetett válogatni, úgy, hogy a pult mögött álló szakács odahívott maga mellé, és a kívánságunknak megfelelően szedett a tányérra ebből-abból. Nem tudom, hogy az előttünk álló párnak hogyan számlázták a vacsorát, ugyanis a lány mindenből kért egy kicsit. Először jó választásnak tűnt a zöldséges csirketekercs, de pár falat után már száraznak éreztem, és a benne lévő kapornak sem örültem. A rizs finom volt, a paradicsomos padlizsán (ami egyébként is nagy kedvenc) pedig kiváló.

Ezeket ettük Isztambulban, minden ízlett, a szállodában felszolgált reggeli is finom volt, én főleg a sajtokkal voltam elfoglalva. A sült kukorica volt az egyetlen, ami nem volt olyan jó, mint ahogyan a kinézete alapján gondoltam, meg vagyok győződve róla, hogy nem csemegekukoricát sütögettek a srácok, hanem takarmánykukoricát. Nem kóstoltuk meg az utcán árult fekete kagylót, nem vettünk sült gesztenyét, sem sózott uborkát, de azt hiszem, gasztronautaként azért jól megfeleltünk.


2012. május 13., vasárnap

Hoşça kalın

Az utolsó isztambuli napunkon rosszkedvűen pakolászok reggel, nem vettünk sok mindent, mégsem egyszerű becsomagolni a bőröndöt. Délig kell kijelentkezni a szállodából, úgyhogy a csomagot fent hagyjuk a szobában, és elindulunk, hogy még utoljára sétáljunk egy kicsit. Nem nagyon akarom elhinni, hogy este már itthon leszünk, általában nem szeretek hazajönni sehonnan.

Most aztán össze-vissza kolbászolunk a kacskaringós utcákon és kicsit sajnálom, hogy minden esténket Sultanahmetben töltöttük, pedig a szálloda környékén is vannak hangulatos utcák. Délre visszamegyünk a szállodába, integetek a szobának, majd kijelentkezünk. A bőröndöt otthagyhatjuk a recepción, van még három óránk, és mit is csinálnák mást, mint lemegyünk Eminönübe. Ez a séta sajnos már nem olyan felszabadult, mint az eddigiek, picit szomorú vagyok és nem az érdekel, hogy még ott vagyunk, hanem az, hogy már nem sokáig. A tervezettnél hamarabb érünk vissza a hotelbe, átvesszük a táskánkat, aztán irány a metró és az Atatürk repülőtér.

Itt már nem történik semmi érdekes azt leszámítva, hogy hosszában bejárjuk a tranzitvárót, mert az eredetileg kiírt kapuhoz képest a váró másik felénél lévő kaputól indul a gép, kb. 40 perces késéssel.

A kaja megint jó, bár a stewardessek kicsit szétszórtak, és nem a megfelelő utasoknak adják a speciális menüket, de nem esnek kétségbe, simán visszakérik a már félig kibontott tálcákat. Humusz és ezme az előétel, majd grillezett lazacot kapunk grillezett zöldségekkel, desszertnek pedig nugátkrémet, amire először csak húzom a szám, aztán legszívesebben kérnék még egy dobozkával.

A Turkish Airlines ételei kiállták a próbát, Isztambul felkerült a kedvenc városok listájára. Most Pamukot olvasok és török nyelvtanfolyamot keresek...

spreadshirt.de

2012. május 12., szombat

Felvonulás a Török Kommunista Párttal (meg másokkal)

Kedd reggel korán indulunk, mert a Dolmabahçe palotát szeretnénk megnézni, és azt olvastam valahol, hogy naponta csak 3000 embert engednek be. Villamossal kell menni a végállomásig, Kabataşig, onnan pár perc séta.
Nem sok líránk van, éppen annyi, amennyi a két belépőre kell. Gergő váltani szeretne, de mivel a legközelebbi pénzváltó pont az ellenkező irányban van, mint a villamosmegálló, lebeszélem róla. Itt-tartózkodásunk alatt először ülünk a villamoson, meg is lepődöm, sőt hiányolom a tömeget. Eminönünél a vezető bemond valamit, amiből csak a Kabataş érthető számomra. A végállomáson leszállunk, picit sétálunk és már ott is vagyunk a palota előtt. Megbizonyosodom róla, hogy tényleg 40 líra a belépő fejenként, és be is állunk a sorba, de Gergő mégis először inkább pénzt váltana, hátha szeretnénk bent venni valamit.
Elindulunk Beşiktaş felé, pénzváltó nincs, van viszont rengeteg felvonuló, színes transzparensek, egyikükön a Török Kommunista Párt feliratot fedezem fel. Eszembe jut, hogy május 1. van, gondolom, ezt az útlezárást mondta be az utasoknak a villamosvezető.



Nagyon sokat megyünk, mire végre tudunk lírát váltani, még jó, hogy emiatt keltünk tök korán, már előre utálom az egész palotát a kristánycsillárjával együtt. Átmegyünk a biztonsági kapun, már a szemünk sem rebben, amikor meglájuk a sort. Ez a sor (az eddigiekkel ellentében) nem halad. Azt már korábban eldöntöttük, hogy csak a Selamliket szeretnénk megnézni, a háremet nem, de ahogy ott állunk egy helyben, elmegy a kedvünk az egésztől. Előremegyek a pénztárhoz és a következőket tudom meg: az idegenvezetés több, mint egy óra (nem emlékszem, pontosan mennyi, a lényeg, hogy mi egy órát lőttünk be, hosszabb idegenvezetés valószínűleg untatna). Ha nagyon sok embernek van már jegye, bezárják a pénztárat addig, amíg ez a sok ember nem végez. Ha elérik a napi látogatószámot, szintén bezárják a pénztárat, de akkor aznapra véglegesen. Azt, hogy mikor mehet be egy látogató a palotába, a jegyéről tudja meg (lehet, hogy órákat kell várnia?), illetve itt tudtam meg, hogy Atatürk szobája a háremben található. A legtöbb nevezetességnél egyébként azt tapasztaltuk, hogy a nyitvatartás, a jegyárak és további hasznos információk nem a bejáratnál vannak kitéve, hanem a pénztárnál, tehát csak az látja őket, aki már végigállta a sort.

Egyhangúlag megszavazzunk Gergővel, hogy lelépünk, nincs kedvünk a nap hátralévő részét sorbanállással tölteni. Egy kávéra azért még beülünk a kávézóba, de pincért nem látunk, úgyhogy a kávéról is lemondunk. Felkeressük a mosdót, az első fülkében, ahova benyitok, guggolós WC van, ezzel nem tudok mit kezdeni. Sarkon fordulok, a sorban mögöttem álló nő szintén, és rémülten kérdezi, hogy "mind ilyen?" Mondom neki, hogy remélem, nem, mire nyílik egy másik fülke ajtaja és a kilépő nő előzékenyen mondja, hogy nincs bent papír. Tiszta valóban nincs, a szemetesben viszont tornyosul. A padló tiszta víz. Remélem, hogy víz. Azon meg sem lepődöm, hogy nincs szappan, még jó, hogy van nálam egy kis tubus kézfertőtlenítő zselé. Dolmabahçe, nem szeretünk.

Úgy döntük, hogy elhajózunk Eyüpbe és megnézzük a Pierre Loti kávézót. A kikötőben az összes mólót végignézzük, de az Eyüpbe közlekedő hajót nem találjuk. Egy Boszporosz-kört hirdető férfi megkérdezi, mit keresünk, próbál segíteni. Eligazít, sőt egy új szót is tanít, a köszönöm egy rövidebb változatát, amit nem tudom, hogyan írnak, de kiejtve szaol. A keresett megálló a Galata-híd túloldalán van, a buszpályaudvar mögött. Veszünk zsetont, nem piros, mint a villamosé, hanem aranyszínű, de ugyanúgy 2 líra. Leülünk a váróteremben, egy macska ki-be járkál, aztán megérkezik a hajó és kábé 30-40 perc múlva Eyüpben szállunk le. A Pierre Lotihoz egy felvonóval lehet feljutni, a megálló valahol az Eyüp Camii mögött van, de nem találjuk, ezért elindulunk gyalog. A hangulatos főutcát elhagyva itt is egészen más a kép. A meredekebbnél is meredekebb utcán gyerekek fociznak, néha a labda a parkoló kocsikon pattan párat, akiket nem engedtek ki játszani, az ablak rácsai mögül kiabálnak kifele. Mi csak megyünk, térképünk nincs, Eyüp utcái nem fértek bele az útikönyvünkbe. Egy elágazásnál elbizonytalanodunk: eddig csak egy út volt, de innen most merre? Szerencsére jön egy idősebb férfi, én útbaigazítást szeretnék kérni, Gergő szerint viszont ez hülyeség, mert a bácsi valószínűleg nem tud angolul. Azért elindulok felé, köszönök neki, és anélkül, hogy többet mondanék, megkérdezi, hogy "Pierre Loti?" Bólintok, mire a bácsi elmutogatja, merre kell tovább mennünk. Észreveszünk egy házaspárt, akikkel együtt vártuk a hajót, őket is helybéli kalauzolja, mikor észrevesznek minket, bevárnak. Szívmelengető.

A kávézóban egyetlen szabad asztal sincs. Egy darabig álldogálunk, várunk, hátha felszabadul egy, de senki nem akar távozni. Lemegyünk a kávézó alatti kilátóteraszra, kilátunk és fényképezünk.



Miután továbbra sincs hely a kávézóban, lemegyünk az útikönyv által siklónak nevezett, de szerintem inkább libegőnek nevezendő izé megállójába, majd az eyüpi temető felett lelibegőzünk a dombról. Még szerencse, hogy felfelé menet nem találtuk meg ezt a megállót, mert - szokás szerint - hosszú sor vár, és valószínűleg nem álltunk volna be.

Még van idő a hajó indulásáig, ezért gyorsan eszünk egy yarim tavukot (szerintem ezt ettünk a legtöbbször, de minden helyen kicsit máshogy csinálják, ezért nem volt unalmas). Visszahajózunk Eminönübe és veszünk egy pohár savanyúságot. Egy ideje nézegetjük, mit árulnak műanyag pohárba adagolva, ami messziről úgy néz ki, mint valami kompót, közelebbről viszont uborkákat látunk pirosas lében. Előttünk egy fiatal pár vesz két pohárral, a lányt megkérdezem, mi ez pontosan, nem tudja elmondani angolul, a barátja is csak mosolyog, és annyit mond, hogy "sehr gut". A megfejtés: a pohár alján káposztalevél-darabkák vannak, azonkon pár csík savanyú uborka, a lé pedig a kovászos uborka levére emlékeztet, csak egy kicsit csípős. Finom, bár szokatlan, hogy csak úgy magában tolunk egy pohár savanyúságot.

Visszamegyünk a szállodába, lepakoljuk a felesleges cuccokat, az útikönyvet is, már nem tervezünk semmilyen látnivalót, térkép sem kell, csak vásárolni és sétálni szeretnénk, aztán persze vacsorázni. Az egyik isztambuli fórumon említett Baran 2-be megyünk, és nagyon elégedettek vagyunk az étellel, sőt a török köszönömre az itteni pincér is elmagyarázza, hogy mondják, hogy szívesen. Később még visszamegyünk Eminönöbe, nem tudunk úgy hazamenni a szállodába, hogy ne vessünk még egy pillantást a kivilágított Boszporusz-hídra és a Galata-toronyra.

[folyt. köv.]

2012. május 11., péntek

Bazár, mecset, Boszporusz

A hétfőt a Nagybazárban kezdjük, és mivel két megállónyira van a hoteltől, gyalog megyünk. Ma is olyan fura az idő, a nap erősen süt (dzseki le), de ha bemegyünk az árnyékba, egészen hideg lesz (dzseki fel).

A bazár egyik kapuja előtt megcsodálunk egy szemeteskocsit, amely éppen az utcai szemetest üríti. Nemcsak mi bámuljuk, több turista is megáll és nézi, amint a daruskocsi felemeli a földről a kb. egy méter magas kukát, amiről ekkor kiderül, hogy van egy kb. két méteres föld alatti tartálya. Valószínűleg az isztambuliak már ezerszer láttak ilyet, nekünk különlegesség.
A bazár nincs nagy hatással rám. Tudom, hogy nem fogjuk bejárni minden utcáját, nem akarunk venni semmit (azt olvastam az útikönyvekben, hogy minden drágább itt, mint máshol, az alkudozásban meg nem vagyok jó). Érdekes, de körülbelül csak annyira, mint amennyire pár éve a chaniai piac volt. Egyébként van itt minden, aminek egy bazárban lennie kell: bőrkabátok, szőnyegek, mozaiklámpák, édességek, pólók, ékszerek, sőt az egyik (külső) utcában csak olyan kirakatokat látunk, amelyek nagy zacskókba csomagolt fémgombokkal vannak tele.


Mondanom sem kell, hogy rengetegen vannak, az árusok oda-odaszólnak, de nem erőszakosak. Az egyik büfében egy fiatal srác készíti éppen a sist, a szájában lóg a cigi, ez a kép valahogy annyira illik a bazár hangulatához.

Mikor megunjuk a nézelődést, elindulunk a Süleymaniye Camii-hoz. Ez az egyetlen hely eddig, ami előtt nem állnak sorban az emberek. Gyorsan lekapjuk a cipőt, felteszem a fejemre a sálamat és bemegyünk. Ugyanúgy süpped a szőnyeg, mint a Kék Mecsetben, itt éppen porszívóznak, ez a kép is odakerül a fejemben a sis-t készítő fiú képe mellé. Csinálunk pár fotót, körbejárunk, aztán kimegyünk a biztonsági őr mellett, aki természetesen szintén cipő nélkül topog az ajtóban.  


A mecset egyik kapujánál észreveszek egy teaárust, szeretném lefényképezni, az sem számít, hogy valószínűleg pénzt fog kérni a fotóért. Odaérünk hozzá, beleegyezik a fotóba, és bár mondjuk neki, hogy nem kérünk teát, már önti is a kis papírpohárba a hátán lévő gigatermoszból. Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, mondja, hogy cseresznye, aztán azt is, hogy nem is tud több magyar szót. Nyújtjuk neki a pénzt, de legyint és arrébb megy egy picit. Isszuk a teát, finom hideg és tényleg cseresznye. Mikor megisszuk, visszajön, barátságosan megütögeti Gergő vállát, és mondja neki, hogy olyan arca van, mint egy töröknek. Kicsit még beszélgetünk, aztán csak elfogadja a pénzt, én meg annyira örülök ennek a kis közjátéknak, hogy az sem zavar, hogy a Fűszerbazár felé menet valami gáz környékre keveredünk. Két út vezet a dzsámitól a bazár felé, az egyik nem néz ki olyan rosszul, a másik szélén valami építési törmelék magasodik és senki nem megy arra. Minket kivéve, mert Gergő szerint mindegy merre megyünk. Pár lépés után kibelezett épületek, lehúzott redőnyű boltok mellett haladunk el, jobbra egy teljesen leomlott tetejű ház lépcsőjén egy kendős nő ül, aztán felbukkan néhány férfi. Nem tudjuk, hol vagyunk, egy biztos, a tenger felé tartunk, és ez jó. Ahogy megyünk lefelé, egyre több a bolt, persze nem olyanok, mint például az Ordu Caddesin, hanem sokkal szegényesebbek, de az emberek ügyet sem vetnek ránk. Leérünk a tengerpartra, és itt pár méter után vissza is kanyarodunk a Fűszerbazár felé. A bazár előtti utcában főleg háztartási cuccokat árulnak, műanyag vödröket, vállfákat, evőeszközöket, de persze itt is vannak édességboltok is.

Bent veszek anyukámnak ajándékba egy pestemalt, vagyis egy olyan tradicionális törölközőt, amilyet a hamamban használnak. Nagyon kedves az árus, idősebb, barátságos férfi, mikor megkérem, mutassa meg a törölköző méretét, mosolyogva teríti ki elém. Nincs alkudozás, viszont megvan az egyik ajándék.

A Fűszerbazár melletti dzsáminál (Yeni Camii?) az utca egy része le van zárva, a James Bond századik részét forgatják, amit állítólag ősztől játszanak majd a mozikban. Ezt egy német turistától tudjuk meg, nekem elsőre fel sem tűnik, hogy filmforgatás van, csak a sok rendőrt veszem észre.

Átmegyünk a Galata-hídon és mivel ebédidő van, engedünk egy pincér rábeszélésének és felmegyünk a világ egyik legkeskenyebb lépcsőjén Isztambul kb. kétszázezer Istanbul Döner nevű éttermének egyikének a teraszára. Mindketten iskendert eszünk, a Jackie Chanre emlékeztető pincér arca felderül, mikor törökül köszönöm meg az ételt. Mikor tisztázzuk, hogy nem beszélek törököl, megkérdezi, honnan jöttünk, majd közli, hogy ő Afganisztánból. Az iskender finom, a pincér aranyos, elégedettek vagyunk.

Következő célunk az Istiklal Caddesi, és most már biztos, hogy nem vagyunk normálisak, mert ahelyett, hogy villamosra szállnánk, gyalog megyünk el Tophane megállóig. Gergő képben van, ki nem adja a térképet a kezéből, aztán ha nem talál valami utcát rajta (az Útitárs Top 10 Isztambul elég tré), a megérzéseire hagyatkozva indul el valamerre. Most is jó irányba megyünk, a környék is tetszik, az utcák meredekségével van csak bajom.


Az Istiklal Caddesi nem tetszik, a Taksim tér meg egyenesen elborzaszt. Viszont van itt valami pláza, aminek teszteltjük a mosdóját. Ötöst kap, minden mozgásérzékelővel működik. A Taksim téren nem időzünk sokat, hanem elindulunk lefelé a Siraselviler Caddesin (ez a környék kicsit Párizsra emlékeztet), és innen villamosozunk vissza Eminönübe, mert az az ötletem támadt, hogy mehetnénk egy kört a Boszporuszon.
Itthon már kinéztem a TurYol hajótársaság 90 perces hajókázását, meg is találjuk a hajót, kábé fél óra múlva indul. Elhelyezkedünk a felső szint félig fedett részén, nézzük a vízben a medúzákat (először azt hisszük, nejlonzacskók), aztán irány a Boszporusz. A hajó csak Üsküdarban áll meg, hogy felvegyen néhány utast, de egyébként non-stop a járat, az európai oldalon megy, majd az ázsiai oldalon jön vissza.



Túl sok dolgot nem ismerek meg, a hangosbemondó mondja ugyan a nevezetességeket, de nem nagyon hallani. Azért a Dolmabahçe-palotát, Boszporusz-hidat, az erődöket és a Leandrosz-tornyot felismerem. A szél elég erősen fúj, fázunk, úgyhogy iszunk egy teát és kicsit beljebb ülünk. Egy magyar pár ül mellettünk, rajtuk kívül nem nagyon találkozunk magyarokkal, egyszer halljuk, amint egy középkorú nő a kikötőben hangosan magyarázza egy török matróznak, hogy Ortaköybe szeretne menni.

Az estét természetesen Eminönüben és Sultanahmetben töltjük, egyszerűen nem tudjuk megunni ezeket az utcákat. Az éttermek előtt álló alkalmazottak fáradhatatlanul hívogatnak be minket, az egyikük beveti a "zsebemben sok kicsi alma van" mondatot, a másik pedig (akit Aladdinnak hívnak), azt mondja, nem számol fel semmit, amivel nem vagyunk megelégedve. Csak menet közben pillantunk rá az étlapok jobb oldalára és inkább megint csirkés szendvicset eszünk. Később a Hafiz Mustafa nevű cukrászdában veszünk egy kis baklavát, elég drága, de előző délután itt kaptunk kóstolót, ezért jófejségből visszatérünk.

Az Arasta bazár mellett lévő teázóban kicsit nézzük a dervist, sajnos nincs hely, pedig szívesen leülnénk inni egy teát. Még egy kicsit sétálunk a macsaköveken, aztán eltesszük magunkat holnapra.

[folyt. köv.]

2012. május 10., csütörtök

Vasárnap Sultanahmetben

Vasárnap reggel úgy kelek, mint akit agyonvertek. Az ágy kicsit rövid, a két szuperpufi párnán pedig lehetetlen aludni, ha leteszem őket, akkor sem jobb. Hat körül a müezzin hangjára felébredek, aztán még egy kicsit alszom.

Miután nyolc körül sikerül felébreszteni magunkat, lemegyünk reggelizni. Gergő mindent végigkóstol, felvágottakat, süteményeket, lekvárokat, én a sajtokat nézem ki magamnak, mindegyik nagyon finom. Evés után elindulunk a  Topkapı Sarayı felé, kicsit be van borulva és a szél is fúj, szóval pulóver és dzseki is van rajtam, meg még egy sál is, kell majd később a mecsetbe. Veszünk két zsetont, aztán beállunk a villamosmegállóba. Az előző villamos előttünk ment el, de nem bánjuk, mert tele volt, és hamarosan úgyis jön a következő. A következő szintén tele van, meg sem próbálunk felszállni rá, inkább várunk még egy kicsit. A harmadik is tele van, de belátjuk, hogy valószínűleg a negyediken sem lesznek kevesebben, ezért erre feltolakodunk.

Csak pár megállót megyünk, Gülhane megállóig. Itt már egészen más az utca, keskenyebb és csendesebb, mint Aksaray felé. Kis emelkedőn indulunk a palota felé, a Régészeti Múzeum előtt elég sokan állnak, én ennek kifejezetten örülök, ennyivel is kevesebben lesznek a  Topkapınál. Kis séta után odaérünk a palota bejáratához és elcsodálkozunk, mert azért mégis sokan vannak.


Nekik már megvan a jegyük, sokkal többen vannak viszont azok, akik még jegyért állnak sorba.


Mi is beállunk, várakozás közben a füvön sétálgató macskákat nézegetjük, Gergő a palota felett repkedő helikoptert fényképezi, és csak a fejét csóválja, amikor egy dealer 100 líráért kínálja neki az egyébként 25 lírás belépőt. A sor egészen gyorsan halad, kábé negyven perc múlva már a biztonsági ellenőrzőkapun megyünk át. A hárembe nem vettünk jegyet, utólag nem tudom, milyen megfontolásból, talán mert ódzkodunk a csoportos-idegenvezetős látogatásoktól. A háremen kívül mindent becsülettel megnézünk, bár a palotán belüli épületekhez is sorba kell állni, a vitrinekben elhelyezett kincsekhez, ruhákhoz, miegymásokhoz meg elég nehéz odaférni, akkora a tömeg. A hadizsákmányok termének egyik vitrinében észreveszünk három gigászi kardot, ezekhez odafurakszunk és meglepődve olvassuk, hogy Magyarországról származnak. A mellettünk álló idősebb úriember mosolyogva mutogatja, hogy "hű, hát ez jó nagy", mire mondom neki, hogy "ja, mi meg magyarok vagyunk", de ez az információ nem foglalkoztatja, kizárólag a fegyverek mérete érdekli. A kincsek csodálatosak, szépen csillognak, kivéve a kínaiak, mert azok porcelánból, elefántcsontból és jádéből készültek.
A különböző termek után kimegyünk a negyedik udvarba, ahonnan gyönyörű a kilátás a tengerre, a Boszporusz-híd is látszódik, kis hajók kerülgetik a nagy hajókat, mindenki fényképez, és mindenki szerepel véletlenül mások fényképén is. Végezetül megnézzük még a nyári lakosztályokat, az egyikben megtetszik egy hatalmas kanapé, talán ez a Birodalmi pamlag, ebben nem vagyok biztos.


A Topkapı  után a Soğukçeşme Sokaği következik, egy olyan utcácska, melynek házait az 1980-as években egy restaurációs program keretében felújították. Az utca a Topkapı  külső fala és az Aya Sofya között húzódik, útba esne a múzeum (mármint az Aya Sofya), ám itt is hosszú sor kígyózik, ezért inkább kihagyjuk és a Yerebatan Sarnıcı felé indulunk. Itt is sor van (egyébként mindenhol), de beállunk, mert kíváncsiak vagyunk a bizánci korból maradt víztározóra. Érdekes. Csúszós lépcsőkön megyünk le a föld alá, ahol a boltíves oszlopokat narancsos színű fényekkel világítják meg, egyes helyeken pedig csöpög a plafonról a víz.
Olyan, mintha négyzetrácsos alakban elhelyezett hidakon sétálgatnák egy tó felett, több helyen halak úszkálnak a vízben. Az épület végében található egy medúza-szobor, igazából nincs túl sok látnivaló itt lent, maga a helyszín egyedülálló.




A víztározó után megéhezünk, ezért bemegyünk egy Szeráj-szerű önkiszolgáló étterembe, mert Gergő meglát a kaják között valami babos ételt, ami tetszik neki. Szegénykém nagyot csalódik, mert amikor megkapja a tányért, látja, hogy babról szó nincs, valami gombás-borsós-répás raguszerűséget választott, mellé egy tál rizst. Én jobban járok a csirkés-krumplis-zöldséges egytálételemmel és a tejberizzsel. Sajnos nem tudom, pontosan mit is eszünk, mert az ételek neve nincs kiírva, csak ráböktünk arra, amit kértünk. 

Ebéd után cipő le, sál a fejre, irány a Kék Mecset. Ja nem, először a sorba állunk be, ugyanis a látogatóknak külön bejárata van, és ahol a turisták, ott a sor. A bejáratnál ki van írva, hogyan kell viselkedni, ez nagyon szimpatikus, mert számomra azt jelenti, hogy a törökök tisztában vannak vele, hogy a mecset meglehetősen idegen és ismeretlen hely sok látogató számára. A cipőknek nejlonzacskókat lehet tépni, sőt, ha jól láttam, kölcsönkendők is vannak egy ládaszerűségben. 

A mecset meglepetés, belülről valahogy kisebb, mint ahogyan azt előzőleg, kívülről nézve képzeltem. A szőnyeg süpped az ember zoknija alatt és úgy néz ki, mintha éppen akkor tisztították volna egy kis Vanish-sel. Nem is tudok mit írni, a mecset teljesen elvarázsol, csak bámulom a mennyezetet, a lámpákat, a szőnyegeket, az embereket, aztán megint a szőnyeget és újra a csempéket.  Gergő azt próbálja megfejteni, hány darabból rakták össze a szőnyeget, mert alig látszanak az illesztések.  

A mecset után megnézzük az egészen pici, egy utcából álló Arasta-bazárt, ahol szőnyeg-, ékszer-, csempe-, és ajándékboltok várják a turistákat, a tulajdonosok pedig üzleteik előtt isszák az elmaradhatatlan teát.

Meleg van, fáradt vagyok, a táskámban cipelem a két pulóvert, ami a nap folyamán lekerült rólunk, fáj a lábam meg a fejem. Megszavazunk egy kis pihenőt, ami azt jelenti, hogy visszavillamosozunk a szállodába, kicsit levesszük a cipőt, Gergő pedig engedélyez egy tízperces alvást (gyorsalvásban jó vagyok). A kis szünet jót tesz, gyorsan megiszom még egy Nescafét, aztán újra nekivágunk a városnak. Ugyanarra megyünk, mint reggel, csak most gyalog, és tovább, a villamos útvonala mentén  a tenger felé, Eminönübe. Itt még nagyobb a zsivaj, mint eddig, emberek sietnek a hajókhoz, vagy éppen esznek valamit, mi a Galata-híd felé igyekszünk, hogy megkóstoljuk a híres-neves halas szendvicset. Tetszik a Galata-híd, alul vannak az éttermek, felülről pedig horgászok lógatják a vízbe a damilt. Kifizetjük a szenyát, várjuk, hogy megsüljön a halunk, amikor észrevesszük, hogy a halat sütögető morcos férfinak cafatokban lóg a gumikesztyű az ujjairól. Összenézünk Gergővel, de aztán megvonjuk a vállunkat, pár pillanat múlva pedig már ott van a kezünben a zsírpapírba csomagolt ekmek balık. Megborsozzuk, megsózzuk, locsolunk rá egy kis citromlevet, aztán elindulunk a hídon.


A cél a Galata-torony, ezúttal nem kell sorba állni, veszünk két jegyet és már megyünk is fel a lifttel. Nem, ez kamu. Természetesen itt is hosszú sor áll, de az eddigi tapasztalatok szerint a sorok Isztambulban egészen gyorsan haladnak, szóval beállunk. A várakozókat popcorn-árusok kerülgetik, aztán megjelenik egy másik árus, kocsiján mogyoróval, mandulával és pisztáciával, veszek tőle egy kis zacskó mogyorót, a boltot pedig kizárólag törökül bonyolítjuk (jó estét - rámutatok egy kétlírás csomagra - köszönöm). Mosolyog, én meg megkedvelem.

A Galata-híd kilátóján dugó alakul ki. A korlát és a fal között ugyanis olyan kevés a hely, hogy két ember is nehezen fér el egymás mellett. Egy tábla arra kéri a látogatókat, hogy jobbra induljanak el, és így menjenek körbe, viszont ez a tábla nem látszik, amikor kilépünk a toronyból. Szóval mindenki csak áll, senkinek nem jut eszébe, hogy mindenkinek el kéne indulni az egyik irányba, fényképezni nem nagyon lehet, mert mindig belelóg valaki a képekbe. Azért a kilátás szép.


Visszasétálunk a Galata-hídon, lassan megy le a nap, de a horgászok még mindig kint vannak. Az Alemdar Caddesin veszünk egy párnahuzatot, a boltban ki van írva, hogy az árak fix árak, alkudozás nincs. Ez tetszik. Kicsit később már az Ordu Caddesin sétálunk, vacsoraidő van, azt nézegetjük, mit együnk. Végül egy újabb csirkés szendvics mellett döntünk, és felfedezünk egy teakertet, aminek valamiért nagyon tetszik a bejárata. Megesszük a szendvicset, majd belépünk a tea garden kapuján. Nem kicsit döbbenünk meg, amikor leesik, hogy egy temetőben vagyunk, és itt rendeztek be egy teázót. Lehet, hogy a teázó már a temetőn kívül van, mindenesetre át kell menni a sírok között. Meglepő, de nem ijesztő.

Később még lemegyünk a Kék Mecsethez és nem akaródzik hazamenni, pedig fáradtak vagyunk, egész nap mentünk. Aztán végül hazamegyünk.

[folyt. köv.]

2012. május 9., szerda

Isztambul

A legutóbbi hosszú hétvégét Isztambulban töltöttük, pontosabban gyalogoltuk végig. Régóta szerettem volna eljutni ide, mondjuk ez kábé minden városra igaz, de Isztambul hosszú ideje a lista elején szerepelt.  

Szombaton mentünk és mivel eddig mindenhol azt hallottam, hogy a Turkish Airlines cateringje verhetetlen, alig vártam, hogy megkapjuk a kaját. Előtte persze átestünk a becsekkoláson, szerencsére a nő a pult mögött megbocsátotta, hogy a business class sorba álltunk és csak a mögöttünk állókat küldte át a turistaosztály pultjához. Azt nem díjaztam, hogy átvizsgáláskor levetették velem a magasszárú Conversemet, általában nem feltételezik rólam, hogy valami rosszban sántikálok, de megértettem, fő a biztonság. Egyébként Ferihegyet tavaly nyár óta átalakították, kicsit jobban hasonlít egy európai reptérre, de azért még nem teljesen olyan.

[És innentől kezdve jelen idő, mert így egyszerűbb.]
A repcsin, miután mindenki leül az üléseken elhelyezett menükártyákra, a stewardessek kis zacskó mogyorókat osztogatnak, az enyémet félre is teszem a rosszabb napokra, semmi nasi, mindjárt elkezdik felszolgálni az ebédet. A menün nem lepődöm meg, pontról pontról egyezik az étlapon írtakkal (a cetliket ekkora már mindenki kihúzogatta maga alól), de a fém evőeszközön kicsit csodálkozom.


Sült padlizsán paradicsommal és fehér sajttal; rigatoni sült padlizsánnal és paradicsommal, parmezánnal; csokitorta; a kis kék dobozban víz van, a fehérben pedig egy csomag Korpovit-szerű keksz, mellé vaj és sajtkrém. A rigatonit elég kényelmetlen enni, Gergő épp csak egy picit próbál a tálka fölé hajolni, de ez épp elég, hogy lefejelje az előtte lévő ülést. Annyit pakolgatjuk ide-oda a tálcán a kis edényeket, hogy észre sem vesszük, milyen gyorsan repül az idő, és már meg is kezdjük a leszállást.

Vízum, útlevélvizsgálat, csomagmegszerzés, pénzváltás, zsetonvásárlás a Jetonmatikból és már megyünk is a metróhoz, ami majdnem egészen a szállodáig visz minket. A metró egy kicsivel modernebb, mint Pesten, nem állnak a bejáratnál kekeckedő őrök, be kell dobni a zsetont és szabad az út. Tömeg van, de most annyira nem izgat, mivel végállomástól végállomásig megyünk, így nem kell a bőrönddel felnyomakodni, majd lekászálódni. Amikor feljövünk a föld alól, sokkot kapok. Kulturálisat. Ott állunk egy vadidegen helyen, iszonyú hangzavar és elég nagy tömeg közepén, és én ekkor jövök rá, hogy az az Aksaray megálló, amitől pár lépés a szálloda, nem a metró Aksaray megállója, hanem a villamosé. Azon gondolkodom, merre induljunk, aztán azon, hogy mi van, ha Isztambul minden kerületében van egy Aksaray Caddesi, de ekkor meglátjuk a villamost (ami csak egy vonalon jár, legalábbis a modern fajta), így elindulunk ebbe az irányba. Nem vagyok azonban még teljesen nyugodt, ugyanis előző nap Gergő kapott egy e-mailt a booking.com-tól, hogy vegyük fel a kapcsolatot a szállodával, mert valami nem stimmelt a kártyájával, amivel a foglalást intézte. Kiderült, hogy nem tudták levenni az első éjszaka árát, de rövid levelezés után megnyugtattak, hogy hatig tartják a szobát.

Kis keresgélés után megtaláljuk a hotelt (az überfasza és a csúcsszuper keveréke), elintézzük az intéznivalókat, lecuccolunk, aztán elindulunk Sultanahmet felé az Ordu Caddesin. Ezen az utcán jár a villamos, meg még körülbelül százezer ember, végig boltok és különböző kategóriájú éttermek-büfék váltogatják egymást, rengeteg a sárga taxi, és mindenki dudál. A kocsik nem állnak meg a gyalogosok előtt, a gyalogosok nem állnak meg a kocsik előtt (ekkor még nem sejtjük, hogy pár óra múlva mi is így fogunk közlekedni).

Gergő éhes, ezért az egyik büfészerűségben veszünk két yarim tavukot, vagyis csirkés szendvicset és megyünk tovább. Akármerre nézünk, mindehol árulnak valamit: táskákat, parfümöt, órákat, de főleg kaját. Simitet (szezámmagos kerek perecféleség), gesztenyét, sült kukoricát kis kocsikról, vizet, de lehet venni frissen facsart narancs- vagy gránátalmalevet is. Az ételekről külön posztot tervezek, szeretjük a török kajákat, ezért azon vagyunk, hogy sok mindent megkóstoljunk.

A legtöbb táskaárus a Gucci, Adidas, Prada mellett valami olyasmit üvöltözik hogy "tellerá, tellerá". Nagy sokára esik csak le, hogy a táskák árát tudatják így a járókelőkkel, vagyis azt, hogy ten líra. Látunk az utcán néhány koldust, a legtöbbjük papírzsepit árul, vagy kitesz maga elé egy mérleget, amin - gondolom - pár líra ellenében bárki megmérheti a súlyát.


Az első délutánra egyébként azt terveztem, hogy áthajózunk Ázsiába, de úgy döntünk, hogy inkább Sultanahmetben mászkálunk. A villamos vonalán elég sok nevezetesség van, itt található szépen sorban egymás után a Nagybazár egyik bejárata, a Çemberlitaş Hamamı, és egyszer csak egy kis park mögött megpillantjuk a Kék Mecsetet, aminek a becsületes neve Sultanahmet Camii. Csinálunk pár képet, én nem tudok betelni a látvánnyal, főleg, hogy az ellenkező irányba fordulva meglátom az Aya Sofyát. A térképen persze láttam, hogyan helyezkednek el az épületek, de most olyan furcsa őket élőben látni. Egyébként imádom ezt az érzést, amikor a térképen és a fotókon látott helyek megelevenednek, megtelnek élettel, a látványhoz hangok és szagok társulnak (Sultanahmetben faszén és sült gesztenye illata). Itt a parkban és a mögötte lévő téren (Hippodrom) lebzselünk egy kicsit, azt nézem, milyen sok fiatal nő hord kendőt, sőt sokan vannak fekete csadorban is.


Visszafelé a szállodához, az egyik kisebb utca végén meglátjuk a tengert, és természetesen elindulunk arra, de alig megyünk pár métert, mikor teljesen megváltozik az utcakép. A boltok helyett lepusztult épületek vannak, eltűnt a tömeg, a turisták főleg, macskák túrnak a szemétben, nem annyira ijesztő, mint inkább szomorú a látvány. Nem nagyon merek fényképezni, mert van pár ember az utcán, akik látszólag tudomást sem vesznek rólunk,  de nem akarom kihúzni a gyufát. Egyet képet azért menet közben csinálok.


Nagy nehezen visszakeveredünk az Ordu Caddesire, nem olyan egyszerű, mert az utcák össze-vissza kanyarognak. Kirakatokat nézegetünk, magunkba szívjuk Isztambult, és bemegyünk valami kapun, valami fedett épületbe. Bent esik le, hogy a Fedett Bazárban vagyunk, de ez egy másik nap programja, úgyhogy kis nézelődés után inkább lemegyünk Kumkapıba. Valami szimpatikus helyet keresünk, ahol ennénk valamit, de errefelé inkább haléttermek vannak, ezért visszamegyünk az Ordura, ahol az egyik pincérfiúnak megadjuk magunkat és felmegyünk a teraszra. Isztambulban egyébként nem kerthelységek vagy kiülős éttermek vannak, itt a tetőterasz a menő, gondolom az utcán nem férnének el az asztalok és a székek.

Miközben eszünk, lassan elkezd besötétedni és megszólal a müezzin. Vacsora után még egy kicsit sétálunk, aztán visszamegyünk a hotelbe. Megállapítjuk, hogy tetszik nekünk Isztambul, és jó, hogy eljöttünk.

[folyt. köv.]