Tasnádi-Sáhy Péter: Hidd el, ez Delhi!

Remek olvasmány ez olyan India-rajongóknak, akik időről időre elhatározzák, hogy egyszer tényleg elmennek Indiába, de aztán mindig megfutamodnak, mondván, hogy messzire kell utazni és biztos nagyon meleg van, vagy nagyon monszun. Én pont ilyen India-rajongó vagyok, leragadtam a tervezés szintjén és ugyanannyira félek belevágni egy ekkora utazásba, mint amennyire vágyom ebbe a kontinensnyi országba.
Tasnádi-Sáhy Péter (továbbiakban TSP) egy kicsivel céltudatosabban és merészebben közelítette meg a dolgot, és a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány önkénteseként majdnem egy évet töltött Indiában, angoltanárként.

Egy Sangam Viharban (Dél-Delhi) lévő iskolában tanított hátrányos helyzetű gyerekeket, szállása pedig a sulitól 17 km-re található Faridabadban volt. Ez lényeges, hiszen ezt a távolságot naponta többször megtéve elég sok tapasztalatot szerzett például a tömegközlekedésről.

Élményeit és tapasztalait naplójában rögzítette, majd könyvben osztotta meg a hozzám hasonló, kalandra kiéhezett olvasókkal. Méghozzá jó könyvben.

Tetszett, hogy TSP józanul és elfogulatlanul mutatta be Indiát, bár többször is említette, hogy szerelmes az országba, ezért sok mindent elnéz és megbocsát neki. Én innen hatezer kilométer távolságból mindig úgy gondolok Indiára, hogy a levegőben szantálfa és különböző fűszerek illata száll, mindenki mosolyog és a szegénység meg a rengeteg nyomornegyed (melyekről eddig olvastam), már a múlté. Finomabbnál finomabb falatok várják az indiai konyha szerelmeseit és különben is: minden varázslatos. Persze ezeknek a dolgoknak eddig csak az ellenkezőjéről olvastam, mégis valamiért azt hittem, ma már jobb a helyzet. De sajnos TSP nem nyugtatott meg. A ház, ahol társával laktak, elég szerény fürdőszobával rendelkezett, az internetkapcsolatot is sufnituninggal oldották meg, ráadásul a házinéni sem kápráztatta el őket konyhaművészetével. A tömegközlekedés szó szerint tömeg, a monszun meg valóban nagyon vizes. Volt a könyvben néhány élménybeszámoló pár kirándulásról is: TSP ellátogatott a Taj Mahalhoz, ahol képzett idegenvezetők (aki látta a Slumdog Millionaire-t, tudja miről beszélek), támadják le a gyanútlan turistákat, Benáreszben pedig nem túl bizalomgerjesztő sikátorok jelentik az utcákat. Ismerősei között egyébként Rohinton Mistry, Arundhati Roy és Indra Sinha szereplőit véltem felfedezni, naiv, simlis, gyerekes, sokszor bugyuta, de nagyon-nagyon szerethető emberkéket.

Felváltva irigyeltem és sajnáltam szegény önkéntest. Irigyeltem, hogy ott van Indiában, az ezer csoda országában, miközban sajnáltam, hogy ott van Indiában, távol minden kényelemtől. Irigyeltem a türelmét is, amellyel elviselte a zökkenőmentesnek nem mondható ügyintézést és sajnáltam, hogy többször is kapcsolatba került ilyen-olyan orvosokkal. Kicsit óvatosságra is intett a könyv: álmodozhatok Indiáról kedvező fényviszonyok között készített, csodás fotókat nézegetve, de ha egyszer tényleg eljutok oda, nem szabad meglepődnöm, ha a csodálatos kompozícióba belesétál egy csontsovány tehén.

Faltam a könyvet, sóhajtoztam, szörnyülködtem, elborzadtam, de közben fel-felugráltam. hogy megnézzem a neten, mennyi egy repülőjegy, és mennyiért lehet tisztességes szállást foglalni. Mert India nekem is nagy szerelmem, de ez a szerelem sajnos egyelőre egyoldalú.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén