Rosta Erzsébet - Rábai Attila: Csalo! Csalo! Autóval a Bengáli-öbölig

"... hiszen India nem a racionális, hanem az intuitív emberek világa. Egy olyan ország esetében, melyről nem lehet semmi olyat állítani, melynek ne lenne az ellenkezője is igaz; melyet közhelyszerűen, sommásan az ellentétek országának neveznek; mely noha rohamosan modernizálódik, sok tekintetben mégis megrekedt a középkornál; melyről elmondható, hogy egyszerre vonzza és taszítja az embert, mely ugyanabban a pillanatban mutatkozik gazdagnak és szegénynek; nem sok értelme van a logikus érvelésnek. India elsősorban érzelmeket ébreszt, hangulatot kelt, éppen ezért csak belülről, spirituálisan közelíthető meg. Nem lehet leírni vagy megmagyarázni, csak sejtetni engedi magát; e földrésznyi hatalmas ország belső lénye a nyugati, racionális elme számára megfejthetetlen rejtély, elérhetetlen, megfoghatatlan talány."

Normális dolog-e egy biztosítás nélküli, szponzor-Subaruval elindulni Indiába? Normális-e a Szerbia-Bulgária-Törökország-Irán-Pakisztán útvonalon haladni, amikor például Szerbiában dúl a háború*? Nem tudom, de tetszik az ötlet, mely Rosta Erzsébet és a férje fejéből pattant ki. A házaspár harmadik indiai útját tervezve döntött úgy, hogy a kényelmes (ám rossz emlékű) repülőt kihagyják, de a vasutat és a hajót is mellőzik és kocsival vágnak neki a cirka 30 ezer kilométeres távnak.

Az útvonaltervezés (lepedőnyi térképek segítségével), a szükséges oltások és a megfelelő jármű beszerzése után, pár jótanáccsal felvértezve útnak indultak. Minden elismerésem a házaspáré, én a könyvben leírt problémák, kellemetlenségek, kényelmetlenségek felétől hülyét kaptam volna. Hősiesen tűrték a vámtisztek akadékoskodását, bolyongtak a bürokrácia eszement útvesztőiben, azonban ha szükség volt rá, a sarkukra álltak és kiharcolták a pecsétes papírokat, az ilyen-olyan engedélyeket. Ahogy magamat ismerem, az első harcias egyenruhás láttán sikítva hazamenekültem volna, na jó nem szépítem a dolgokat, valószínűleg el sem indultam volna, bár az útvonalban felsorolt országok nagyon is kedvemrevalók.

A szerbiai és bulgáriai kalandokat nem részletezik nagyon, örülnek, mikor maguk mögött hagyják a két országot. Törökország azonban elfeledteti velük a kellemetlen élményeket (hát igen, a törökök általában jó fejek, tapasztalataink szerint is szeretik a magyarokat, a 150 éves "együttélést" nem megszállásnak, hanem egy beautiful friendshipnek tekintik). A Törökországban eltöltött napok után Irán következik, természetesen csak miután a pár a határon magára öltötte a szigorú öltözködési szabályoknak megfelelő ruhadarabokat. Nehézkes  a bejutás az országba, bürokrácia mindenek felett, s utazóink egy kísérőt is kapnak maguk mellé, aki inkább hajcsárként viselkedik, és egyébként is kellemetlen társaság. Szerencsére a pakisztáni határon búcsút vehetnek Abditól (az iráni fószer), és már csak egy országnyira vannak Indiától. A pakisztáni út sem kéjutazás: van itt lepusztult szállás, szerpentinek, és olyan út, ahol hegyi rablók támadása is előfordulhat. Szerencsére hőseink nem találkoznak eggyel sem, viszont végre megérkeznek Indiába, az imádott országba, melyről a könyv nagyobb része szól. A szerzőpáros felkeresi Amritszárt, a szikhek szent helyét, meglátogatják Kőrösi Csoma Sándor sírját és a Taj Mahalt. Várost néznek Delhiben, Kalkuttában és Benáreszben. Annyi minden történik velük, hogy nehéz lenne itt röviden összefoglalni. Esznek, barátkoznak, ismerkednek, magukba szívják Indiát. Olyan helyeket mutatnak be az olvasóknak, melyeket valószínűleg csak kevesen ismernek meg és olyan élményeket osztanak meg velük, melyeket csak kevesek élnek át. De nem csak egyéni élményeikről és tapasztalataikról számolnak be, szót ejtenek többek között például a kasztrendszerről, a politikai helyzetről, a felkeresett országok történelméről is.

Számomra ez a könyv egy igazi ínyencfalat, egy csemege volt. Mert bennem valamikor megkattant valami és nem a Maldív-szigetekről álmodozom, nem egy kenyai szafari az álmaim netovábbja, hanem a Közel-Kelet és picit a Balkán is. (Ez utóbbihoz nem kell messze menni, sokszor úgy érzem, egyre közelebb van, sőt talán már el is ért idáig.) India meg ugye a legnagyobb álmom, szóval már megint egy olyan könyvre bukkantam (tök véletlenül), ami teljesen nekem szól. Na jó, a szóhasználaton néha mosolyogtam, az alarm, a moszk szerintem sokkal jobban hangzott volna magyarul, a rosszéletű férfiak (szerintem) inkább rosszarcúak lehettek, az iszlám sört egyszerűen nem tudtam értelmezni, de ez a pár apróság semmiség ahhoz képest, amennyire élveztem az utazást.

*1992-ben járunk

"Egyre értetlenebb vagyok, azon töröm a fejem, vajon melyik az igazi India, a békétleneké vagy a megbékélőké, a nyomortanyákon vagy a luxuspalotában élőké, a szent teheneket imádóké vagy a kecskéket feláldozóké, a fanatikusoké vagy az erőszakmentességet hirdetőké, az írástudatlanoké vagy a magasan képzett világhírű tudósoké, a páriáké vagy a bráhminoké."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.