Oldalak

2012. április 21., szombat

Kepes András: Tövispuszta

Rákaptam az olyan történetekre, melyek - legalábbis részben - a XX. század első felében játszódnak Magyarországon, ezek lehetnek családregények, de az sem baj, ha van bennük bűnügyi szál (lásd Kondor Vilmos Budapest-sorozata, ami zseniális). Mikor Kepes könyve megjelent, egyértelmű volt, hogy szeretném megkaparintani, és ezt a Jézuska tudomására is hoztam, ő meg szerencsére értette a célzást.

Nem nagyon szoktam jegyzetelni olvasás közben, de a Tövispuszta elkezdése előtt elhatároztam, hogy minden fontos dolgot felírok. (Sőt, már az elején elkezdtem rajzolgatni a családfákat is, mert ezek hiányára általában kb. az ötvenedik oldal után szoktam rádöbbeni.) Túl sok jegyzetet végül nem készítettem, valójában annyit írtam csak fel, hogy miért hívnak minden zsidó boltost Samunak, illetve miért rémlik úgy, hogy már több könyvben találkoztam ilyen nevű szatóccsal. Aztán félretettem a tollat meg a füzetkémet és csak olvastam. Arra számítottam, hogy majd hallom Kepest mesélni, de nem hallottam semmit, az alattunk lakó kiabálását kivéve. A szerző egyébként teljesen közömbös számomra, néha megnéztem egy-egy műsorát, de különösebben nem érdekelt, viszont a hangját kedvelem, ezért nem bántam volna, ha az ő hangján szólal meg a történet (elnézést a képzavarért).

Kepes stílusa és humora tetszett és a regényt is élvezettel olvastam, még az sem zavart, hogy néhol közhelyesnek éreztem. Szinte az összes eddig olvasott, ebben a korban játszódó regény egy-egy részlete felbukkant az emlékeim között, volt amikor Kőrösi jutott az eszembe, az Amerikába kivándorolt Vince Békés Pál Csikágóját idézte fel bennem (egészen pontosan Sumin Frigyest), a kis falu zsidó boltosa pedig Wass Albertet juttatta eszembe. Ez eleinte nem zavart, aztán egy idő után azt vettem észre, hogy az egész olyan kiszámítható lett és az összes szereplő ismerős volt valahonnan. Mintha Kepes a Nagy Szereplőkatalógusból válogatta volna össze meghatározott életerő-, ügyesség-, és bátorságpontokkal rendelkező hőseit, akiknek már csak nevet kellett adnia. Elhiszem, hogy nehéz más szereplőket felvonultatni, hiszen ezek a társadalmi osztályok éltek egymás mellett és a történelem is adott, de úgy éreztem, egy sokszor olvasott történetet olvasok újra, csak más megfogalmazásban.

A vége felé - ahogy egyre terebélyesedtek a családfák - egyre elnagyoltabb lett a történet, és a vége is összecsapottnak tűnt. Ennek ellenére tetszett, olvasmányos volt, de nem érintett olyan mélyen, mint például Kőrösi regényei vagy novellái szoktak. Nem éltem a szereplők életét, nem tudtam belebújni egyikük bőrébe sem, és nem is szerettem meg egyiküket sem. Kíváncsi vagyok, lesz-e folytatás...


2012. április 16., hétfő

ABC-olvasás 8.

Emily Wu: Madártoll a szélben

370 oldalnyi deja vu, végig úgy éreztem, mintha Jung Chang Vadhattyúk című regényét olvastam volna. Gondolom a 60-as, 70-es évek Kínájáról nagyjából hasonló történeteket lehet csak írni: ugyanaz az éhínség, ugyanaz a száz virág, ugyanaz a nagy ugrás. Nincs új a Vörös Nap alatt és nem a Nagy Testvér figyel, hanem az összes szomszéd. Még a hangjuk is rád szól a falakból, főleg mert az írónő családját egy bambuszfalakkal „lakásokra” osztott templomba költöztetik, ahol mindenki remekül nyomon követheti szomszédai minden mozdulatát, vagy akár rendre is utasíthatja őket a saját lakrészéből. Elég nyomasztó regény, a városi jeleneteknél szürke betontömbök jelentek meg lelki szemeim előtt, a falusiaknál szürke kunyhók, színes képeket nem nagyon láttam, kivéve a párttagok által lelkesen lobogtatott Vörös Könyveket. Csillagozni nem tudom, de örülök, hogy elolvastam.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Ritka az olyan könyv, amelyet már akkor újra akarok olvasni, amikor még csak a felénél tartok. Akkora meglepetés volt ez a regény, amekkorára egyáltalán nem számítottam, sőt féltem, hogy valamilyen Coelho-s okoskodás lesz. Közhely, de tényleg teljesen magával ragadott, tetszett a hangulata, a bonyolultsága, megkedveltem a szereplőket (bár Danielt eleinte egy koravén kis okostojásnak tartottam), szerettem Barcelonát, mosolyogtam Fermín szövegén és több-kevesebb sikerrel bogozgattam én is a szálakat. Újraolvasós.



2012. április 15., vasárnap

ABC-olvasás 7.

Sue Townsend: Adrian Mole és a tömgpusztító fegyverek

Semmit sem von le az Adrian Mole-történetek élvezeti értékéből, hogy nem időrendi sorrendben olvastam őket, sokkal inkább randomszerűen. 31 és 3/4 évesen is legalább annyira tetszettek ennek a lúzernek a kalandjai, mint kamaszkoromban, bár Pandora politikai pályafutását lohasztóan unalmasnak találtam. Pandorát egyébként is utáltam, Adrian anyját szintén, sőt tulajdonképpen az összes szereplő elég szánalmas. (De Bouncofalván mit is várnánk mást?) Helyesbítek: Mr. Carlton-Hayest egészen megkedveltem. Meglepően normális figura Adrian ismerősei között.

Chika Unigwe: Fekete pillangók

Mielőtt belekezdtem, megfogadtam, hogy megkeményítem a (legtöbbször olvasztott vaj puhaságú) szívemet, és csak akkor fogom sajnálni a fekete pillangókat, ha meggyőznek, hogy tényleg sajnálatra méltóak. Mivel hamar kiderült, hogy mindannyian önszántukból álltak be szexipari munkásnak, az „akkor miről beszélünk?” kérdés fogalmazódott meg bennem. Ám egy tragikus esemény után a lányok elmesélték addig elhallgatott történeteiket, melyekből kiderült, miért hagyták a hátuk mögött Afrikát és miért kezdtek Belgiumban dolgozni. És akkor elkezdtem sajnálni őket. Nem azért, mert éjszaka idegen férfiaknak adták el a testüket, hanem a múltjukért, és azokért az emlékekért, melyek örökre beleégtek a memóriájukba. Sajnáltam őket, mert olyan életük volt, hogy még a prostitúciót is vonzóbbnak tartották, mint azt, amit a hazájuk tudott nyújtani. Az afrikai részek tetszettek, ugyanis Fekete-Afrika számomra terra incognita, erről érdekes volt olvasni, de a könyv úgy összességében nem volt rám nagy hatással.


Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok

Nekem ez annyira nem tetszett, nem mondom, hogy rossz volt, de semmi különlegeset nem találtam benne. Pár oldal után a Varjúdombi mesék jutottak eszembe, amit gyerekkoromban nagyon utáltam, nem tudom miért emlékeztetett erre a sötét rajzfilmre a regény, mindenesetre olvasás alatt nem tudtam kiverni a fejemből.




ABC-olvasás 6.

Colette Rossant: Sárgabarackok a Níluson

Azt hiszem, ennek a könyvnek az irodalmi értékénél sokkal jelentősebb a gasztronómiai értéke, néha úgy éreztem, mintha a Magyar Konyha* ünnepi kiadása lett volna a kezemben, ahol az ételeken kívül a kis színes sztoriknak is fontos szerepe van. A történetben szereplő recepteket a végén, egyszerre olvastam el, és komolyan mondom, az összes ételre gusztusom támadt, még ha nem is tudtam pontosan, hogy egy-egy hozzávaló hogy néz ki és milyen ízű.

Kicsit ifjúsági regény-feelingje volt a történetnek, ami nagyjából annyi, hogy Colette végigeszi a gyerekkorát, mindenféle finomsággal vigasztalódik a konyhában, miközben valójában legjobban a szeretetre éhezik. Nem ebből a könyvből fogok megtanulni főzni és az Egyiptomról eddig megszerzett tudásomat sem ebből fogom bővíteni, de két délutánon sikerült elfeledtetnie velem, hogy a 20E-n zötyögök hazafelé, ezért már megérte elolvasni.

*Arab Konyha
 
 
Indra Sinha: Valamikor ember voltam
 
Egyszerre megrendítő és kegyetlen, humoros és halálosan komoly. Sokkal jobb volt, mint amire a fülszöveg alapján számítottam, és valószínűleg az is sokat nyomott a latban, hogy szeretek Indiáról olvasni. Állatot eleinte nem kedveltem, idegesített a folyamatos trágárkodása, de később kiderült, hogy nemcsak mocskos gondolatai vannak, hanem szíve és jó szövege is. Tetszett, ahogyan az angol szavakat kitekeri, a kedvencemre – dzsemiszpondkodik – lehet, hogy nem jöttem volna rá magamtól. Nem lett kedvenc, vagy újraolvasós, de tetszett, jó kis könyv.

Szabó Magda: Ókút
 
Különös a viszonyom Szabó Magda könyveivel. Egyfajta távolságtartás jellemzi, nem az én oldalamról, hanem a könyvekéről, mintha nem akarnának túl közel engedni magukhoz. Az első 10-20 oldal mintha valami próbatétel lenne: ha azon túljutok, méltó vagyok a történet továbbolvasására. Általában elbukom a próbát.

Ezt a könyvét már elkezdtem pár évvel ezelőtt és nem szerettem az álomvilágban élő házaspárt és az akaratos, beteges kislányt és nem is érdekelt, hogyan élnek. Kerestem az ifjúsági regényekből megismert-megkedvelt stílust és amikor nem találtam, félbehagytam az olvasást. Most újra kezembe került a könyv, és ezúttal sikerrel vettem az akadályt, pár perc olvasás után már a húszas években voltam, örültem a más történetekből megismert szereplők felbukkanásának. Magával ragadtak a hömpölygő mondatok, jókat mosolyogtam a gyermek Szabó Magda világról alkotott elképzelésein, és elégedett voltam, mert úgy tűnik kezdek felnőni az írónő felnőttregényeihez.
 

2012. április 14., szombat

ABC-olvasás 5.

Irène Némirovsky: Suite française
Két háborús, néhány szereplő által lazán összekapcsolódó történet. Az elsőben párizsiak menekülnek délre, összecsomagolják addigi életüket, és elhagyják a fővárost. A másodikban egy vidéki városba vonulnak be a német katonák, akiknek a franciák kénytelenek szállást adni. A menekülésnek és a megszállásnak is vannak áldozatai, ám az írónő nem a véres részletekre helyezi a hangsúlyt, hanem a menekülők és a megszállottak lelkivilágára. Fájdalmas, reményteli, szomorú részek váltakoznak és igen, kicsit hiányzik a befejezés.

Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről
Terjedelmes regény Ámosz Klausner (későbbiekben Oz) családjáról és Izrael első éveiről, sok ismétléssel. Tulajdonképpen nem bántam ezeket az állandóan felbukkanó mozzanatokat, de amikor a kis Ámosz lyukasztótankokkal és gemkapocs-katonákkal hatodszorra foglalt el stratégiailag fontos pontokat a Negev-fürdőszobában, na az felbosszantott. A fülszöveg dickensi figurákat említ, túl kevés Dickenst olvastam eddig ahhoz, hogy tudjam, milyenek ők; nekem inkább burleszk-szereplők jutottak eszembe az örökké jópofáskodó, de humorérzékkel nem rendelkező apáról, a bacilusokkal élet-halál harcot vívó nagymamáról és a nőcsábász nagypapáról.
Kicsit sok volt, néha nem tudtam követni a kacskaringókat, a végére pedig egy bárgyú kérdés fogalmazódott meg bennem: most akkor miért? De egyébként tetszett.
 
 
Pásztor Árpád: New York
 
Az egész regényt áthatja valami lázas gyötrődés és türelmetlenség, ami annyira feszültté tett, hogy egyáltalán nem élveztem az olvasást. Ráadásul a szöveg tele van felkiáltójelekkel és befejezetlen mondatokkal, amelyek egy idő után nagyon zavartak.

A főhős nagy reményekkel megy Amerikába, ám tudomásul kell vennie: Amerikának nem piktúra kell, hanem business. Nem akarja aprópénzre váltani a tehetségét, mégis egyre elkeseredettebben kezdi hajszolni a pénzt, minden gondolata a dollár körül forog.
És annak ellenére, hogy ez nem egy mai regény, egy aránylag friss dal jutott róla az eszembe, ami annyira illik hozzá (és ami most nem akar kimenni a fejemből):

"In New York, conrete jungle where dreams are made, oh
There's nothing you can't do, now you're in New York
These streets will make you feel brand new
Big lights will inspire you…"



2012. április 13., péntek

ABC-olvasás 4.

Kertész Erzsébet: Fiút vártak, lány született

Talán elhamarkodott kijelentés egy íróról (írónőről) egyetlen könyve után azt mondani, hogy imádom, de Kertész Erzsébet Fiút vártak, lány született című életrajzi művével bekerült a kedvencek közé. Olvasás közben azon gondolkodtam, lehetséges-e, hogy hetven-nyolcvan évvel ezelőtt sokkal erősebbek voltak a nők, túléltek háborút, kitelepítést, forradalmat, elvesztették a férjüket, a családjukat, mégis talpraálltak. És néhányuknak arra is volt ereje, hogy visszaemlékezzenek a borzalmakra és megírják nekünk az életük történetét.


Lugosi Viktória: Ajvé

Szeretem az olyan könyveket, melyekből előbukkannak gyerekkorom emlékei, a limóportól kezdve a Piros Arannyal pöttyözött, keménytojással megrakott zsúrkenyér-szendvicsig. Bár a történet tíz évvel a születésem előtt játszódik, mégis a magaménak éreztem, mert azért sok minden maradt meg nekem is abból a korból. Jó volt bekukucskálni egy család életébe, egy olyan családéba, amely legalább annyira hasonlít a sajátomra, mint amennyire különbözik tőle.



Melania G. Mazzucco: Egy tökéletes nap

Egy tökéletes nap, egy majdnem tökéletes könyv. Szerettem, hogy Rómában játszódik, de nem a turisták Rómájában, hanem az ott élőkében. Tetszett az órákra bontott szerkezet, és a az írónő stílusa is. Valószínűleg felületesen olvastam a fülszöveget, mert azt hittem, ez egy könnyed kis regény, még ha nem is kifejezetten vidám, nem gondoltam, hogy ennyire súlyos és tragikus történet.

Nem várom minden könyv végén a happy endet, de most az utolsó oldalig izgultam, még úgy is, hogy az első oldalak után már lehetett tudni, hogy valami történt a Buonocore-lakásban. És csak a vége felé esett le, hogy az a valami velük történt, a kis pingvinnel és a szilíciumszívű röplabdás lánnyal.
 

2012. április 12., csütörtök

ABC-olvasás 3.

Neil Gaiman: Sosehol

Pár oldal után már éreztem, hogy én ezt nem fogom szeretni, és nem is szerettem, hamar kiderült, hogy nem az én stílusom. Csak becsületből olvastam végig és London miatt, de az igazat megvallva, nagyon untam az egészet.



Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Ez volt az első Joanne Harris-könyvem, és most azt gondolom, az utolsó is. A Hal és a Kölnivíz tetszett, a Gastronomicon sem volt rossz, ám összességében azt mondom, Joanne Harris világa nem az én világom. Nem jöttem rá, mivel volt bajom, valahogyan nem éreztem rá a novellák ízére. Ha minden könyve ilyen, nem kérek többet, köszönöm.


Az I-betűs könyv kimaradt, mivel felhasználtam a bármelyik betűt helyettesítő W-t.






Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt
 Ha ez az év legviccesebb könyve, milyenek lesznek a kevésbé viccesek?


Nagyon nem tetszett, de végigolvastam (kellett már egy J-betű az ABC-olvasós polcra.) Sem a történet, sem a stílus nem jött be, a borító meg úgy borzalmas, ahogy van.
 
 

2012. április 11., szerda

ABC-olvasás 2.

Kiran Desai: Ribilló a gyümölcsösben

Nagyon szeretem Indiát, szóval ha innen nézzük, gondolkodás nélkül öt csillagot adnék, de ha kicsit mégis gondolkodnék, akkor csak három és felet. Tetszett Kiran Desai stílusa, szereplői ismerősnek tűntek a már eddig olvasott indiai regényekből, de összességében hiányzott az üdítően mulatságos történet, amit a fülszöveg ígért.


Esze Dóra: Bodzagőz

Nem tudtam, miről szól a könyv, valójában az egyik kihíváshoz kerestem egy E-betűs szerzőt. Tetszett a címe, gondoltam, valami kis szirupos történet, jöhet. Hát nem az…

Mielőtt belekezdtem, elolvastam az értékeléseket, és felkészülten, papírral-tollal álltam neki az olvasásnak, ide-oda nyilazgattam a szereplők között, a közepe felé összezavarodtam, a vége előtt pár oldallal pedig feltettem magamnak a kérdést: akkor most X=Y? Majd egyszer csak kisimultak a gubancos szálak, kiderült, hogy X=Y és visszamenőleg világossá vált majdnem minden.

A stílus egyébként Bozai Ágotáéra emlékeztetett, és meglepő módon nem zavartak a véget nem érő mondatok és a rengeteg szereplő, akik valójában nincsenek is annyian, mint ahogyan elsőre gondolnánk…
 

Fejős Éva: Helló London
 
Miért éppen Hello, London? Miért nem Hello, Moszkva vagy Hello, Dunavarsány?

Szoktam néha csajos (jaj, ez a szó…) könyveket olvasni, és Fejős Éva könyvével sem az volt a bajom, hogy csajos, hanem hogy unalmas. Uncsi. Volt benne D&G cipő és Gucci táska, meg ármány és szerelem, csak az a plusz hiányzott, amitől azt mondom egy könyvre, hogy tetszik. 450 oldalon át próbáltam megbocsátani, hogy tőrbe csalt a címmel, aztán körülbelül 12 mondatot szentelt a brit fővárosnak, de nem sikerült, és a Mazerratti-Mazeratti, Diana Kroll-Diana Krall próbálkozások sem javítottak a helyzeten, sőt. A Hello, London nem kapcsolt ki, nem pörgetett fel, nem csinált semmit, csak elrabolt egy kis időt az életemből. No more Fejős Éva.



2012. április 10., kedd

ABC-olvasás

Tegnap befejeztem az egyik kedvenc Molyos kihívásomat (pontosabban Sivatagirózsa kihívását), aminek az volt a lényege, hogy az ABC betűinek megfelelően kellett választani írókat és elolvasni egy-egy könyvüket. Az elején még könnyen ment, aztán a vége felé már vadászni kellett a J vagy a G betűvel kezdődőeket. Annyira büszke vagyok rá, hogy harmadikként (vagy másodikként?) zöldültem a 183 résztvevő közül, hogy most felrakom ide az összes értékelésemet, amit írtam. Vannak köztük hosszabbak-rövidebbek, a kihívás vége felé kezdtem fáradni, ennek megfelelően csökkent a vélemények terjedelme.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Magam is meglepődtem, hogy tetszett a könyv, jobban szeretem a múltban játszódó könyveket, mint a disztópiákat / utópiákat, de ez jó volt. Félelmetes volt, hogy teljesen elképzelhetőnek tűnt ez a fajta társadalmi berendezkedés, még nekem is, aki a jövőben játszódó dolgokra régebben simán rámondta, hogy baromság (csak egy sokkal csúnyább szóval). Olvasás közben az egyik női ruhabolt mottója ugrott be: „Thank God I'm a Woman”. Fredé, mit gondolsz?

Noël Barber: Tanamera

Nem sikerült összebarátkoznom a könyvvel, volt egy-két érdekesebb fejezet, de összességében nagyon untam. Elég lassan haladtam, a könyv hatalmas mérete miatt ugyanis nem alkalmas a házon kívüli olvasásra (én viszont mostanában buszozás közben olvasok a legtöbbet), meg nem is nagyon éreztem a késztetést, hogy olvassam. A helyszín sem izgatott túlságosan, a Kelet jöhet, de inkább a Közel, mint a Távol. Ennek ellenére Szingapúr még érdekes is lehetett volna, ha nem körülbelül tíz helyszín váltakozik-ismétlődik folyamatosan. A háborús rész izgalmasabb volt, mint a könyv eleje, de csak azért, mert egyébként is érdekel a második világháború. A fentieken kívül sajnos csak olyan közhelyek jutnak eszembe, hogy sok beszédnek sok az alja, a kevesebb néha több, és hogy nem a méret a lényeg…

Agatha Christie: Chimneys titka

Az első AC, amit kis híján félbehagytam. Aztán persze mégsem, és végülis nem volt olyan rossz, de nem vagyok teljesen elégedett. Három dolog, ami nem tetszett: a kitalált balkáni állam (ilyen ország márpedig nincs), a rengeteg szereplő, aki átjáróházzá változtatta a patinás udvarházat, Chimneyst, és a politikai szál.


Természetesen nem jöttem rá, ki a gyilkos…
 
 

2012. április 1., vasárnap

Elif Şafak: Az isztambuli fattyú - másodszor is *****

Hosszú idő óta először újraolvastam egy könyvet. Régebben ez gyakran előfordult, mert hiába járok ősidők óta rendszeresen könyvtárba, voltak olyan időszakok, amikor csak tanácstalanul álldogálltam a polcok előtt és nem volt ötletem, hogy mit válasszak.
Amióta azonban regisztráltam a Molyra (2,5 éve), folyamatosan úgy érzem, mintha rámborult volna egy könyvszekrény, és kb. 70 könyvvel a várólistámon nincs időm újraolvasni a könyveket, inkább újabbakat és újabbakat akarok megismerni.

Nemsokára megyünk Isztambulba, és eszembe jutott, hogy két éve olvastam Elif Şafak Az isztambuli fattyú című regényét. Arra gondoltam, újra elolvasom és majd felkeresem a szerző által említett helyeket, aztán pedig írok egy fotós-idézetes posztot. Kapóra jött az Alexandra 40%-os könyvmaratonja, rendelés után 1 nappal már jött is az sms, hogy mehetek a könyvért. Pár nap alatt elolvastam, ám szomorúan vettem tudomásul, hogy a tervezett poszt nem fog összejönni, ugyanis az írónő összesen 5-6 helyszínt említ.

Viszont a könyv ismét öt csillagot kapott az ötből, mert másodszor is ugyanolyan szórakoztató (egyben elgondolkodtató is) volt, mint először. Sőt, ha jól belegondolok, még jobban is tetszett, mint első alkalommal, mert már nem kellett például a családi kapcsolatok kibogozásával bajlódnom, elég volt néha rápillantani a múltkor megrajzolt családfára, kicsit pontosítani, aztán csak követni a történetet.

Első olvasáskor feltűnt, hogy minden fejezet címe egy fűszer, gyümölcs vagy mag nevét kapta, az viszont csak sztimi53 értékelését olvasva esett le, hogy ezek mind egy török édesség, az asure (egyébként az egyik férfiszereplő, Mustafa kedvence) hozzávalói. Olvasás közben tehát nemcsak a családfát javítgattam, hanem azt is figyeltem, vajon megjelennek-e a fejezetek címeiben szereplő hozzávalók magában a fejezetben. (Megjelentek, egytől egyig.)

Másodszor olvasva feltűntek olyan apróságok is, amelyek elsőre nem szúrtak szemet. Például, hogy egy helyen Dikran bácsi az apját Yervanként említi, holott Yervan a testvére, az apja pedig Ohannesz Istanbuliyan. Ez lehet, hogy fordítási hiba, meg persze az is lehet, hogy én értettem félre valamit, mindenesetre első alkalommal nem vettem észre. Nem kizárt, hogy egyszer még harmadszorra is elolvasom a két család történetét, és Elif Şafak többi művére is kíváncsi vagyok, előtte azonban megnézem, milyen Isztambul, ahol "annyira különböztek egymástól az egyes városrészek, hogy Armanoush már-már arra gondolt, Isztambul egy mozaikváros, és a városon belül több kisebb város létezik."


Aşure (innen)