Közvetlen járat

Rákaptam az olyan történetekre, melyek - legalábbis részben - a XX. század első felében játszódnak Magyarországon, ezek lehetnek családregények, de az sem baj, ha van bennük bűnügyi szál (lásd Kondor Vilmos Budapest-sorozata, ami zseniális). Mikor Kepes könyve megjelent, egyértelmű volt, hogy szeretném megkaparintani, és ezt a Jézuska tudomására is hoztam, ő meg szerencsére értette a célzást.
Nem nagyon szoktam jegyzetelni olvasás közben, de a Tövispuszta elkezdése előtt elhatároztam, hogy minden fontos dolgot felírok. (Sőt, már az elején elkezdtem rajzolgatni a családfákat is, mert ezek hiányára általában kb. az ötvenedik oldal után szoktam rádöbbeni.) Túl sok jegyzetet végül nem készítettem, valójában annyit írtam csak fel, hogy miért hívnak minden zsidó boltost Samunak, illetve miért rémlik úgy, hogy már több könyvben találkoztam ilyen nevű szatóccsal. Aztán félretettem a tollat meg a füzetkémet és csak olvastam. Arra számítottam, hogy majd hallom Kepest mesélni, de nem hallottam …

Emily Wu: Madártoll a szélben
370 oldalnyi deja vu, végig úgy éreztem, mintha Jung Chang Vadhattyúk című regényét olvastam volna. Gondolom a 60-as, 70-es évek Kínájáról nagyjából hasonló történeteket lehet csak írni: ugyanaz az éhínség, ugyanaz a száz virág, ugyanaz a nagy ugrás. Nincs új a Vörös Nap alatt és nem a Nagy Testvér figyel, hanem az összes szomszéd. Még a hangjuk is rád szól a falakból, főleg mert az írónő családját egy bambuszfalakkal „lakásokra” osztott templomba költöztetik, ahol mindenki remekül nyomon követheti szomszédai minden mozdulatát, vagy akár rendre is utasíthatja őket a saját lakrészéből. Elég nyomasztó regény, a városi jeleneteknél szürke betontömbök jelentek meg lelki szemeim előtt, a falusiaknál szürke kunyhók, színes képeket nem nagyon láttam, kivéve a párttagok által lelkesen lobogtatott Vörös Könyveket. Csillagozni nem tudom, de örülök, hogy elolvastam.
Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Ritka az olyan könyv, amelyet már akkor újra akarok olvasni, amikor mé…

Sue Townsend: Adrian Mole és a tömgpusztító fegyverek
Semmit sem von le az Adrian Mole-történetek élvezeti értékéből, hogy nem időrendi sorrendben olvastam őket, sokkal inkább randomszerűen. 31 és 3/4 évesen is legalább annyira tetszettek ennek a lúzernek a kalandjai, mint kamaszkoromban, bár Pandora politikai pályafutását lohasztóan unalmasnak találtam. Pandorát egyébként is utáltam, Adrian anyját szintén, sőt tulajdonképpen az összes szereplő elég szánalmas. (De Bouncofalván mit is várnánk mást?) Helyesbítek: Mr. Carlton-Hayest egészen megkedveltem. Meglepően normális figura Adrian ismerősei között.
Chika Unigwe: Fekete pillangók
Mielőtt belekezdtem, megfogadtam, hogy megkeményítem a (legtöbbször olvasztott vaj puhaságú) szívemet, és csak akkor fogom sajnálni a fekete pillangókat, ha meggyőznek, hogy tényleg sajnálatra méltóak. Mivel hamar kiderült, hogy mindannyian önszántukból álltak be szexipari munkásnak, az „akkor miről beszélünk?” kérdés fogalmazódott meg bennem. Ám egy tragikus …

Colette Rossant: Sárgabarackok a Níluson
Azt hiszem, ennek a könyvnek az irodalmi értékénél sokkal jelentősebb a gasztronómiai értéke, néha úgy éreztem, mintha a Magyar Konyha* ünnepi kiadása lett volna a kezemben, ahol az ételeken kívül a kis színes sztoriknak is fontos szerepe van. A történetben szereplő recepteket a végén, egyszerre olvastam el, és komolyan mondom, az összes ételre gusztusom támadt, még ha nem is tudtam pontosan, hogy egy-egy hozzávaló hogy néz ki és milyen ízű.
Kicsit ifjúsági regény-feelingje volt a történetnek, ami nagyjából annyi, hogy Colette végigeszi a gyerekkorát, mindenféle finomsággal vigasztalódik a konyhában, miközben valójában legjobban a szeretetre éhezik. Nem ebből a könyvből fogok megtanulni főzni és az Egyiptomról eddig megszerzett tudásomat sem ebből fogom bővíteni, de két délutánon sikerült elfeledtetnie velem, hogy a 20E-n zötyögök hazafelé, ezért már megérte elolvasni.
*Arab Konyha Indra Sinha: Valamikor ember voltam Egyszerre megrendítő és kegyetl…

Irène Némirovsky: Suite française Két háborús, néhány szereplő által lazán összekapcsolódó történet. Az elsőben párizsiak menekülnek délre, összecsomagolják addigi életüket, és elhagyják a fővárost. A másodikban egy vidéki városba vonulnak be a német katonák, akiknek a franciák kénytelenek szállást adni. A menekülésnek és a megszállásnak is vannak áldozatai, ám az írónő nem a véres részletekre helyezi a hangsúlyt, hanem a menekülők és a megszállottak lelkivilágára. Fájdalmas, reményteli, szomorú részek váltakoznak és igen, kicsit hiányzik a befejezés.
Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről Terjedelmes regény Ámosz Klausner (későbbiekben Oz) családjáról és Izrael első éveiről, sok ismétléssel. Tulajdonképpen nem bántam ezeket az állandóan felbukkanó mozzanatokat, de amikor a kis Ámosz lyukasztótankokkal és gemkapocs-katonákkal hatodszorra foglalt el stratégiailag fontos pontokat a Negev-fürdőszobában, na az felbosszantott. A fülszöveg dickensi figurákat említ, túl kevés Dickenst olvastam eddi…

Kertész Erzsébet: Fiút vártak, lány született
Talán elhamarkodott kijelentés egy íróról (írónőről) egyetlen könyve után azt mondani, hogy imádom, de Kertész Erzsébet Fiút vártak, lány született című életrajzi művével bekerült a kedvencek közé. Olvasás közben azon gondolkodtam, lehetséges-e, hogy hetven-nyolcvan évvel ezelőtt sokkal erősebbek voltak a nők, túléltek háborút, kitelepítést, forradalmat, elvesztették a férjüket, a családjukat, mégis talpraálltak. És néhányuknak arra is volt ereje, hogy visszaemlékezzenek a borzalmakra és megírják nekünk az életük történetét.

Lugosi Viktória: Ajvé
Szeretem az olyan könyveket, melyekből előbukkannak gyerekkorom emlékei, a limóportól kezdve a Piros Arannyal pöttyözött, keménytojással megrakott zsúrkenyér-szendvicsig. Bár a történet tíz évvel a születésem előtt játszódik, mégis a magaménak éreztem, mert azért sok minden maradt meg nekem is abból a korból. Jó volt bekukucskálni egy család életébe, egy olyan családéba, amely legalább annyira hasonl…

Neil Gaiman: Sosehol
Pár oldal után már éreztem, hogy én ezt nem fogom szeretni, és nem is szerettem, hamar kiderült, hogy nem az én stílusom. Csak becsületből olvastam végig és London miatt, de az igazat megvallva, nagyon untam az egészet.


Joanne Harris: Bársony és keserű mandula
Ez volt az első Joanne Harris-könyvem, és most azt gondolom, az utolsó is. A Hal és a Kölnivíz tetszett, a Gastronomicon sem volt rossz, ám összességében azt mondom, Joanne Harris világa nem az én világom. Nem jöttem rá, mivel volt bajom, valahogyan nem éreztem rá a novellák ízére. Ha minden könyve ilyen, nem kérek többet, köszönöm.

Az I-betűs könyv kimaradt, mivel felhasználtam a bármelyik betűt helyettesítő W-t.





Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt  Ha ez az év legviccesebb könyve, milyenek lesznek a kevésbé viccesek?

Nagyon nem tetszett, de végigolvastam (kellett már egy J-betű az ABC-olvasós polcra.) Sem a történet, sem a stílus nem jött be, a borító meg úgy borzalmas, ahogy van.…

Kiran Desai: Ribilló a gyümölcsösben
Nagyon szeretem Indiát, szóval ha innen nézzük, gondolkodás nélkül öt csillagot adnék, de ha kicsit mégis gondolkodnék, akkor csak három és felet. Tetszett Kiran Desai stílusa, szereplői ismerősnek tűntek a már eddig olvasott indiai regényekből, de összességében hiányzott az üdítően mulatságos történet, amit a fülszöveg ígért.

Esze Dóra: Bodzagőz
Nem tudtam, miről szól a könyv, valójában az egyik kihíváshoz kerestem egy E-betűs szerzőt. Tetszett a címe, gondoltam, valami kis szirupos történet, jöhet. Hát nem az…
Mielőtt belekezdtem, elolvastam az értékeléseket, és felkészülten, papírral-tollal álltam neki az olvasásnak, ide-oda nyilazgattam a szereplők között, a közepe felé összezavarodtam, a vége előtt pár oldallal pedig feltettem magamnak a kérdést: akkor most X=Y? Majd egyszer csak kisimultak a gubancos szálak, kiderült, hogy X=Y és visszamenőleg világossá vált majdnem minden.
A stílus egyébként Bozai Ágotáéra emlékeztetett, és meglepő módon nem zava…

Tegnap befejeztem az egyik kedvenc Molyos kihívásomat (pontosabban Sivatagirózsa kihívását), aminek az volt a lényege, hogy az ABC betűinek megfelelően kellett választani írókat és elolvasni egy-egy könyvüket. Az elején még könnyen ment, aztán a vége felé már vadászni kellett a J vagy a G betűvel kezdődőeket. Annyira büszke vagyok rá, hogy harmadikként (vagy másodikként?) zöldültem a 183 résztvevő közül, hogy most felrakom ide az összes értékelésemet, amit írtam. Vannak köztük hosszabbak-rövidebbek, a kihívás vége felé kezdtem fáradni, ennek megfelelően csökkent a vélemények terjedelme.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Magam is meglepődtem, hogy tetszett a könyv, jobban szeretem a múltban játszódó könyveket, mint a disztópiákat / utópiákat, de ez jó volt. Félelmetes volt, hogy teljesen elképzelhetőnek tűnt ez a fajta társadalmi berendezkedés, még nekem is, aki a jövőben játszódó dolgokra régebben simán rámondta, hogy baromság (csak egy sokkal csúnyább szóval). Olvasás közben az eg…

Hosszú idő óta először újraolvastam egy könyvet. Régebben ez gyakran előfordult, mert hiába járok ősidők óta rendszeresen könyvtárba, voltak olyan időszakok, amikor csak tanácstalanul álldogálltam a polcok előtt és nem volt ötletem, hogy mit válasszak. Amióta azonban regisztráltam a Molyra (2,5 éve), folyamatosan úgy érzem, mintha rámborult volna egy könyvszekrény, és kb. 70 könyvvel a várólistámon nincs időm újraolvasni a könyveket, inkább újabbakat és újabbakat akarok megismerni.
Nemsokára megyünk Isztambulba, és eszembe jutott, hogy két éve olvastam Elif Şafak Az isztambuli fattyú című regényét. Arra gondoltam, újra elolvasom és majd felkeresem a szerző által említett helyeket, aztán pedig írok egy fotós-idézetes posztot. Kapóra jött az Alexandra 40%-os könyvmaratonja, rendelés után 1 nappal már jött is az sms, hogy mehetek a könyvért. Pár nap alatt elolvastam, ám szomorúan vettem tudomásul, hogy a tervezett poszt nem fog összejönni, ugyanis az írónő összesen 5-6 helyszínt említ.
…