Kepes András: Tövispuszta

Rákaptam az olyan történetekre, melyek - legalábbis részben - a XX. század első felében játszódnak Magyarországon, ezek lehetnek családregények, de az sem baj, ha van bennük bűnügyi szál (lásd Kondor Vilmos Budapest-sorozata, ami zseniális). Mikor Kepes könyve megjelent, egyértelmű volt, hogy szeretném megkaparintani, és ezt a Jézuska tudomására is hoztam, ő meg szerencsére értette a célzást.

Nem nagyon szoktam jegyzetelni olvasás közben, de a Tövispuszta elkezdése előtt elhatároztam, hogy minden fontos dolgot felírok. (Sőt, már az elején elkezdtem rajzolgatni a családfákat is, mert ezek hiányára általában kb. az ötvenedik oldal után szoktam rádöbbeni.) Túl sok jegyzetet végül nem készítettem, valójában annyit írtam csak fel, hogy miért hívnak minden zsidó boltost Samunak, illetve miért rémlik úgy, hogy már több könyvben találkoztam ilyen nevű szatóccsal. Aztán félretettem a tollat meg a füzetkémet és csak olvastam. Arra számítottam, hogy majd hallom Kepest mesélni, de nem hallottam semmit, az alattunk lakó kiabálását kivéve. A szerző egyébként teljesen közömbös számomra, néha megnéztem egy-egy műsorát, de különösebben nem érdekelt, viszont a hangját kedvelem, ezért nem bántam volna, ha az ő hangján szólal meg a történet (elnézést a képzavarért).

Kepes stílusa és humora tetszett és a regényt is élvezettel olvastam, még az sem zavart, hogy néhol közhelyesnek éreztem. Szinte az összes eddig olvasott, ebben a korban játszódó regény egy-egy részlete felbukkant az emlékeim között, volt amikor Kőrösi jutott az eszembe, az Amerikába kivándorolt Vince Békés Pál Csikágóját idézte fel bennem (egészen pontosan Sumin Frigyest), a kis falu zsidó boltosa pedig Wass Albertet juttatta eszembe. Ez eleinte nem zavart, aztán egy idő után azt vettem észre, hogy az egész olyan kiszámítható lett és az összes szereplő ismerős volt valahonnan. Mintha Kepes a Nagy Szereplőkatalógusból válogatta volna össze meghatározott életerő-, ügyesség-, és bátorságpontokkal rendelkező hőseit, akiknek már csak nevet kellett adnia. Elhiszem, hogy nehéz más szereplőket felvonultatni, hiszen ezek a társadalmi osztályok éltek egymás mellett és a történelem is adott, de úgy éreztem, egy sokszor olvasott történetet olvasok újra, csak más megfogalmazásban.

A vége felé - ahogy egyre terebélyesedtek a családfák - egyre elnagyoltabb lett a történet, és a vége is összecsapottnak tűnt. Ennek ellenére tetszett, olvasmányos volt, de nem érintett olyan mélyen, mint például Kőrösi regényei vagy novellái szoktak. Nem éltem a szereplők életét, nem tudtam belebújni egyikük bőrébe sem, és nem is szerettem meg egyiküket sem. Kíváncsi vagyok, lesz-e folytatás...


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén