Bazár, mecset, Boszporusz

A hétfőt a Nagybazárban kezdjük, és mivel két megállónyira van a hoteltől, gyalog megyünk. Ma is olyan fura az idő, a nap erősen süt (dzseki le), de ha bemegyünk az árnyékba, egészen hideg lesz (dzseki fel).

A bazár egyik kapuja előtt megcsodálunk egy szemeteskocsit, amely éppen az utcai szemetest üríti. Nemcsak mi bámuljuk, több turista is megáll és nézi, amint a daruskocsi felemeli a földről a kb. egy méter magas kukát, amiről ekkor kiderül, hogy van egy kb. két méteres föld alatti tartálya. Valószínűleg az isztambuliak már ezerszer láttak ilyet, nekünk különlegesség.
A bazár nincs nagy hatással rám. Tudom, hogy nem fogjuk bejárni minden utcáját, nem akarunk venni semmit (azt olvastam az útikönyvekben, hogy minden drágább itt, mint máshol, az alkudozásban meg nem vagyok jó). Érdekes, de körülbelül csak annyira, mint amennyire pár éve a chaniai piac volt. Egyébként van itt minden, aminek egy bazárban lennie kell: bőrkabátok, szőnyegek, mozaiklámpák, édességek, pólók, ékszerek, sőt az egyik (külső) utcában csak olyan kirakatokat látunk, amelyek nagy zacskókba csomagolt fémgombokkal vannak tele.


Mondanom sem kell, hogy rengetegen vannak, az árusok oda-odaszólnak, de nem erőszakosak. Az egyik büfében egy fiatal srác készíti éppen a sist, a szájában lóg a cigi, ez a kép valahogy annyira illik a bazár hangulatához.

Mikor megunjuk a nézelődést, elindulunk a Süleymaniye Camii-hoz. Ez az egyetlen hely eddig, ami előtt nem állnak sorban az emberek. Gyorsan lekapjuk a cipőt, felteszem a fejemre a sálamat és bemegyünk. Ugyanúgy süpped a szőnyeg, mint a Kék Mecsetben, itt éppen porszívóznak, ez a kép is odakerül a fejemben a sis-t készítő fiú képe mellé. Csinálunk pár fotót, körbejárunk, aztán kimegyünk a biztonsági őr mellett, aki természetesen szintén cipő nélkül topog az ajtóban.  


A mecset egyik kapujánál észreveszek egy teaárust, szeretném lefényképezni, az sem számít, hogy valószínűleg pénzt fog kérni a fotóért. Odaérünk hozzá, beleegyezik a fotóba, és bár mondjuk neki, hogy nem kérünk teát, már önti is a kis papírpohárba a hátán lévő gigatermoszból. Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, mondja, hogy cseresznye, aztán azt is, hogy nem is tud több magyar szót. Nyújtjuk neki a pénzt, de legyint és arrébb megy egy picit. Isszuk a teát, finom hideg és tényleg cseresznye. Mikor megisszuk, visszajön, barátságosan megütögeti Gergő vállát, és mondja neki, hogy olyan arca van, mint egy töröknek. Kicsit még beszélgetünk, aztán csak elfogadja a pénzt, én meg annyira örülök ennek a kis közjátéknak, hogy az sem zavar, hogy a Fűszerbazár felé menet valami gáz környékre keveredünk. Két út vezet a dzsámitól a bazár felé, az egyik nem néz ki olyan rosszul, a másik szélén valami építési törmelék magasodik és senki nem megy arra. Minket kivéve, mert Gergő szerint mindegy merre megyünk. Pár lépés után kibelezett épületek, lehúzott redőnyű boltok mellett haladunk el, jobbra egy teljesen leomlott tetejű ház lépcsőjén egy kendős nő ül, aztán felbukkan néhány férfi. Nem tudjuk, hol vagyunk, egy biztos, a tenger felé tartunk, és ez jó. Ahogy megyünk lefelé, egyre több a bolt, persze nem olyanok, mint például az Ordu Caddesin, hanem sokkal szegényesebbek, de az emberek ügyet sem vetnek ránk. Leérünk a tengerpartra, és itt pár méter után vissza is kanyarodunk a Fűszerbazár felé. A bazár előtti utcában főleg háztartási cuccokat árulnak, műanyag vödröket, vállfákat, evőeszközöket, de persze itt is vannak édességboltok is.

Bent veszek anyukámnak ajándékba egy pestemalt, vagyis egy olyan tradicionális törölközőt, amilyet a hamamban használnak. Nagyon kedves az árus, idősebb, barátságos férfi, mikor megkérem, mutassa meg a törölköző méretét, mosolyogva teríti ki elém. Nincs alkudozás, viszont megvan az egyik ajándék.

A Fűszerbazár melletti dzsáminál (Yeni Camii?) az utca egy része le van zárva, a James Bond századik részét forgatják, amit állítólag ősztől játszanak majd a mozikban. Ezt egy német turistától tudjuk meg, nekem elsőre fel sem tűnik, hogy filmforgatás van, csak a sok rendőrt veszem észre.

Átmegyünk a Galata-hídon és mivel ebédidő van, engedünk egy pincér rábeszélésének és felmegyünk a világ egyik legkeskenyebb lépcsőjén Isztambul kb. kétszázezer Istanbul Döner nevű éttermének egyikének a teraszára. Mindketten iskendert eszünk, a Jackie Chanre emlékeztető pincér arca felderül, mikor törökül köszönöm meg az ételt. Mikor tisztázzuk, hogy nem beszélek törököl, megkérdezi, honnan jöttünk, majd közli, hogy ő Afganisztánból. Az iskender finom, a pincér aranyos, elégedettek vagyunk.

Következő célunk az Istiklal Caddesi, és most már biztos, hogy nem vagyunk normálisak, mert ahelyett, hogy villamosra szállnánk, gyalog megyünk el Tophane megállóig. Gergő képben van, ki nem adja a térképet a kezéből, aztán ha nem talál valami utcát rajta (az Útitárs Top 10 Isztambul elég tré), a megérzéseire hagyatkozva indul el valamerre. Most is jó irányba megyünk, a környék is tetszik, az utcák meredekségével van csak bajom.


Az Istiklal Caddesi nem tetszik, a Taksim tér meg egyenesen elborzaszt. Viszont van itt valami pláza, aminek teszteltjük a mosdóját. Ötöst kap, minden mozgásérzékelővel működik. A Taksim téren nem időzünk sokat, hanem elindulunk lefelé a Siraselviler Caddesin (ez a környék kicsit Párizsra emlékeztet), és innen villamosozunk vissza Eminönübe, mert az az ötletem támadt, hogy mehetnénk egy kört a Boszporuszon.
Itthon már kinéztem a TurYol hajótársaság 90 perces hajókázását, meg is találjuk a hajót, kábé fél óra múlva indul. Elhelyezkedünk a felső szint félig fedett részén, nézzük a vízben a medúzákat (először azt hisszük, nejlonzacskók), aztán irány a Boszporusz. A hajó csak Üsküdarban áll meg, hogy felvegyen néhány utast, de egyébként non-stop a járat, az európai oldalon megy, majd az ázsiai oldalon jön vissza.



Túl sok dolgot nem ismerek meg, a hangosbemondó mondja ugyan a nevezetességeket, de nem nagyon hallani. Azért a Dolmabahçe-palotát, Boszporusz-hidat, az erődöket és a Leandrosz-tornyot felismerem. A szél elég erősen fúj, fázunk, úgyhogy iszunk egy teát és kicsit beljebb ülünk. Egy magyar pár ül mellettünk, rajtuk kívül nem nagyon találkozunk magyarokkal, egyszer halljuk, amint egy középkorú nő a kikötőben hangosan magyarázza egy török matróznak, hogy Ortaköybe szeretne menni.

Az estét természetesen Eminönüben és Sultanahmetben töltjük, egyszerűen nem tudjuk megunni ezeket az utcákat. Az éttermek előtt álló alkalmazottak fáradhatatlanul hívogatnak be minket, az egyikük beveti a "zsebemben sok kicsi alma van" mondatot, a másik pedig (akit Aladdinnak hívnak), azt mondja, nem számol fel semmit, amivel nem vagyunk megelégedve. Csak menet közben pillantunk rá az étlapok jobb oldalára és inkább megint csirkés szendvicset eszünk. Később a Hafiz Mustafa nevű cukrászdában veszünk egy kis baklavát, elég drága, de előző délután itt kaptunk kóstolót, ezért jófejségből visszatérünk.

Az Arasta bazár mellett lévő teázóban kicsit nézzük a dervist, sajnos nincs hely, pedig szívesen leülnénk inni egy teát. Még egy kicsit sétálunk a macsaköveken, aztán eltesszük magunkat holnapra.

[folyt. köv.]

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén