Felvonulás a Török Kommunista Párttal (meg másokkal)

Kedd reggel korán indulunk, mert a Dolmabahçe palotát szeretnénk megnézni, és azt olvastam valahol, hogy naponta csak 3000 embert engednek be. Villamossal kell menni a végállomásig, Kabataşig, onnan pár perc séta.
Nem sok líránk van, éppen annyi, amennyi a két belépőre kell. Gergő váltani szeretne, de mivel a legközelebbi pénzváltó pont az ellenkező irányban van, mint a villamosmegálló, lebeszélem róla. Itt-tartózkodásunk alatt először ülünk a villamoson, meg is lepődöm, sőt hiányolom a tömeget. Eminönünél a vezető bemond valamit, amiből csak a Kabataş érthető számomra. A végállomáson leszállunk, picit sétálunk és már ott is vagyunk a palota előtt. Megbizonyosodom róla, hogy tényleg 40 líra a belépő fejenként, és be is állunk a sorba, de Gergő mégis először inkább pénzt váltana, hátha szeretnénk bent venni valamit.
Elindulunk Beşiktaş felé, pénzváltó nincs, van viszont rengeteg felvonuló, színes transzparensek, egyikükön a Török Kommunista Párt feliratot fedezem fel. Eszembe jut, hogy május 1. van, gondolom, ezt az útlezárást mondta be az utasoknak a villamosvezető.



Nagyon sokat megyünk, mire végre tudunk lírát váltani, még jó, hogy emiatt keltünk tök korán, már előre utálom az egész palotát a kristánycsillárjával együtt. Átmegyünk a biztonsági kapun, már a szemünk sem rebben, amikor meglájuk a sort. Ez a sor (az eddigiekkel ellentében) nem halad. Azt már korábban eldöntöttük, hogy csak a Selamliket szeretnénk megnézni, a háremet nem, de ahogy ott állunk egy helyben, elmegy a kedvünk az egésztől. Előremegyek a pénztárhoz és a következőket tudom meg: az idegenvezetés több, mint egy óra (nem emlékszem, pontosan mennyi, a lényeg, hogy mi egy órát lőttünk be, hosszabb idegenvezetés valószínűleg untatna). Ha nagyon sok embernek van már jegye, bezárják a pénztárat addig, amíg ez a sok ember nem végez. Ha elérik a napi látogatószámot, szintén bezárják a pénztárat, de akkor aznapra véglegesen. Azt, hogy mikor mehet be egy látogató a palotába, a jegyéről tudja meg (lehet, hogy órákat kell várnia?), illetve itt tudtam meg, hogy Atatürk szobája a háremben található. A legtöbb nevezetességnél egyébként azt tapasztaltuk, hogy a nyitvatartás, a jegyárak és további hasznos információk nem a bejáratnál vannak kitéve, hanem a pénztárnál, tehát csak az látja őket, aki már végigállta a sort.

Egyhangúlag megszavazzunk Gergővel, hogy lelépünk, nincs kedvünk a nap hátralévő részét sorbanállással tölteni. Egy kávéra azért még beülünk a kávézóba, de pincért nem látunk, úgyhogy a kávéról is lemondunk. Felkeressük a mosdót, az első fülkében, ahova benyitok, guggolós WC van, ezzel nem tudok mit kezdeni. Sarkon fordulok, a sorban mögöttem álló nő szintén, és rémülten kérdezi, hogy "mind ilyen?" Mondom neki, hogy remélem, nem, mire nyílik egy másik fülke ajtaja és a kilépő nő előzékenyen mondja, hogy nincs bent papír. Tiszta valóban nincs, a szemetesben viszont tornyosul. A padló tiszta víz. Remélem, hogy víz. Azon meg sem lepődöm, hogy nincs szappan, még jó, hogy van nálam egy kis tubus kézfertőtlenítő zselé. Dolmabahçe, nem szeretünk.

Úgy döntük, hogy elhajózunk Eyüpbe és megnézzük a Pierre Loti kávézót. A kikötőben az összes mólót végignézzük, de az Eyüpbe közlekedő hajót nem találjuk. Egy Boszporosz-kört hirdető férfi megkérdezi, mit keresünk, próbál segíteni. Eligazít, sőt egy új szót is tanít, a köszönöm egy rövidebb változatát, amit nem tudom, hogyan írnak, de kiejtve szaol. A keresett megálló a Galata-híd túloldalán van, a buszpályaudvar mögött. Veszünk zsetont, nem piros, mint a villamosé, hanem aranyszínű, de ugyanúgy 2 líra. Leülünk a váróteremben, egy macska ki-be járkál, aztán megérkezik a hajó és kábé 30-40 perc múlva Eyüpben szállunk le. A Pierre Lotihoz egy felvonóval lehet feljutni, a megálló valahol az Eyüp Camii mögött van, de nem találjuk, ezért elindulunk gyalog. A hangulatos főutcát elhagyva itt is egészen más a kép. A meredekebbnél is meredekebb utcán gyerekek fociznak, néha a labda a parkoló kocsikon pattan párat, akiket nem engedtek ki játszani, az ablak rácsai mögül kiabálnak kifele. Mi csak megyünk, térképünk nincs, Eyüp utcái nem fértek bele az útikönyvünkbe. Egy elágazásnál elbizonytalanodunk: eddig csak egy út volt, de innen most merre? Szerencsére jön egy idősebb férfi, én útbaigazítást szeretnék kérni, Gergő szerint viszont ez hülyeség, mert a bácsi valószínűleg nem tud angolul. Azért elindulok felé, köszönök neki, és anélkül, hogy többet mondanék, megkérdezi, hogy "Pierre Loti?" Bólintok, mire a bácsi elmutogatja, merre kell tovább mennünk. Észreveszünk egy házaspárt, akikkel együtt vártuk a hajót, őket is helybéli kalauzolja, mikor észrevesznek minket, bevárnak. Szívmelengető.

A kávézóban egyetlen szabad asztal sincs. Egy darabig álldogálunk, várunk, hátha felszabadul egy, de senki nem akar távozni. Lemegyünk a kávézó alatti kilátóteraszra, kilátunk és fényképezünk.



Miután továbbra sincs hely a kávézóban, lemegyünk az útikönyv által siklónak nevezett, de szerintem inkább libegőnek nevezendő izé megállójába, majd az eyüpi temető felett lelibegőzünk a dombról. Még szerencse, hogy felfelé menet nem találtuk meg ezt a megállót, mert - szokás szerint - hosszú sor vár, és valószínűleg nem álltunk volna be.

Még van idő a hajó indulásáig, ezért gyorsan eszünk egy yarim tavukot (szerintem ezt ettünk a legtöbbször, de minden helyen kicsit máshogy csinálják, ezért nem volt unalmas). Visszahajózunk Eminönübe és veszünk egy pohár savanyúságot. Egy ideje nézegetjük, mit árulnak műanyag pohárba adagolva, ami messziről úgy néz ki, mint valami kompót, közelebbről viszont uborkákat látunk pirosas lében. Előttünk egy fiatal pár vesz két pohárral, a lányt megkérdezem, mi ez pontosan, nem tudja elmondani angolul, a barátja is csak mosolyog, és annyit mond, hogy "sehr gut". A megfejtés: a pohár alján káposztalevél-darabkák vannak, azonkon pár csík savanyú uborka, a lé pedig a kovászos uborka levére emlékeztet, csak egy kicsit csípős. Finom, bár szokatlan, hogy csak úgy magában tolunk egy pohár savanyúságot.

Visszamegyünk a szállodába, lepakoljuk a felesleges cuccokat, az útikönyvet is, már nem tervezünk semmilyen látnivalót, térkép sem kell, csak vásárolni és sétálni szeretnénk, aztán persze vacsorázni. Az egyik isztambuli fórumon említett Baran 2-be megyünk, és nagyon elégedettek vagyunk az étellel, sőt a török köszönömre az itteni pincér is elmagyarázza, hogy mondják, hogy szívesen. Később még visszamegyünk Eminönöbe, nem tudunk úgy hazamenni a szállodába, hogy ne vessünk még egy pillantást a kivilágított Boszporusz-hídra és a Galata-toronyra.

[folyt. köv.]

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén