A gasztronauta munkában - Isztambul

Egyszer azt mondtam, hogy gasztroturista szeretnék lenni, vagy csak simán világutazó, akinek mindenhol főznek valami jót. Gergő szerint ennek a leírásnak a legjobban a gasztronauta munkakör felel meg, én pedig kijelenthetem: megtaláltam álmaim hivatását.

Nem vagyok egy konyhatündér, nem értek az ételekhez, csak szeretek enni és ha tehetném, három dolgot csinálnék az életben: olvasnék, utaznék, ennék. Mivel a török konyha közös kedvencünk Gergővel, nem meglepő, hogy Isztambulban komoly hangsúlyt fektettünk az evésre. Szerencsére erre rengeteg lehetőség volt, és sok időt sem vett el a városnézéstől, mert lépten-nyomon büfékbe és önkiszolgáló éttermekbe botlottunk.

A legtöbb fénykép útközben, a tömeg kellős közepén készült, még az első harapás előtt, ezért a minőség sokszor hagy kívánnivalót maga után. A bejegyzést pedig elsősorban Linda figyelmébe ajánlom, aki ugyan nem szeret utazni, de kíválóan lehet neki élménybeszámolni és kajákról áradozni.

Íme, a menü:


Ezt a képet már mutattam, ezt kaptuk ebédre a Turkish Airlinestól. Az előételként felszolgált kis adag salátán több volt a sajt, mint a Sparban kapható, görög salátának nevezett, paradicsomot és más hozzávalót nyomokban tartalmazó uborkakockákon. A paradicsomos szósz simán legyőzte az általam ismert, hol milánóinak, hol bolognainak nevezett paradicsomszószokat, a sütivel csak az volt a baj, hogy túl kicsire szeletelték.



Az első Isztambulban fogyasztott uzsonna, egy csirkés szendvics, azaz yarim tavuk. Ilyet szinte minden büfében árulnak, sültcsirke-darabokat, salátát, paradicsomot, sült krumplit tesznek egy kétszer félbevágott bagettre hasonlító kenyérféleségbe. Nekem kicsit száraz volt, mivel ebben nincsen semmilyen szósz (kicsit hiányoltam is a szokásos "hagyma, csípős mehet?" kérdést.)



Nagy kedvencem a Szerájban kapható sült tejberizs, a sütlaç. A képen látható pudingokat, kompótokat és tejberizseket mégsem kóstoltuk meg, mert -igen, hülye vagyok - egyszerűen nem tudtam választani közülük.



Az első vacsora az Istanbul Dönerben. A távolabbi tányérban csirke şiş van, bulgurral és török kenyérrel, aminek az egyik felét már félretettem valahova, mert nem szeretem. A másik tányéron nem tudom, mi van. Sima gyros-tálnak (bocsánat, kebap-tálnak) látszik, és lehet, hogy az is, de az is lehet, hogy van valami spéci neve, nem tudom. A piros saláta természetesen ezme, kötelező fogás.


Ez nem kakashere, ahogyan Linda tippelte, hanem gomba, amit Gergő viszont babnak nézett. Mellette egy kis borsó és sárgarépa, így utólag sem tudom eldönteni, hogy egy sűrű leves volt-e, vagy egy vega pörkölt. Én hasonló jellegű (állagú) ételt választottam, csak abban szerencsére volt csirke és krumpli is. A rizsen megosztoztunk, a sült tejberizs finom volt. Kínzó kérdés: itthon miért nincs meggyes Cappy?



Idáig azt hittem, hogy ez a Hafiz Mustafa kirakata, most esett csak le, hogy az előtt a bolt előtt nem voltak asztalok. Szóval ez egy édességbolt valószínűleg az Ordu Caddesin, ahol valószínűleg nem ettünk semmit.



A Galata-híd lábánál kapható híres halas szendvics, a balık ekmek. A kiflibe előre be van készítve egy kis zöldség, a halat frissen sütik, majd mindenki ízlés szerint sózza-borsozza-citromozza és a zsírpapírba csomagolt szenyával próbál kikeveredni a halszagból. Találtam pár szálkát a halamban, visszaadtam őket a tengernek.



Csirkés szendvics, ezúttal nem félbagettben, hanem pitába csomagolva és kicsit megsütve. A húst és a zöldségeket durvára őrölt rózsaborssal szórták meg, ez a változat sokkal finomabb volt, mint az első, igaz kicsit drágább is.



Iskender, az abszolút kedvencem. Ezt a Galata-torony közelében ettük, és talán azért is ízlett annyira, mert az afganisztáni pincér nagyon kedves volt. Az iskender nem más, mint marhahús-darabok paradicsomos szószban, a szósz alatt kenyérdarabkákkal, mellé pedig sűrű joghurt. A kistányéron lévő csomag nem ennivaló, hanem narancsos kéztörlőkendő, amit sehol máshol, ennél picit elegánsabb helyen sem kaptunk. Annyira jól esett ez a kis figyelmesség, hogy a teraszról lefelé menet lefejeltem az ajtófélfát.



A képen látható teának nem annyira a gasztronómiai, mint inkább a fűtőértéke volt lényeges számomra, ugyanis a boszporuszi hajókázás alatt annyira átfáztunk, hogy jólesett egy kicsit a meleg poharat szorongatni. Nem szeretem a teát citrom nélkül, de ez még így, csak cukorral is ízlett.



Késő esti finomságok a Hafiz Mustafától. Többször elmentünk az édességbolt mellett, remélve, hogy az ollóját csattogtató árus feltűnik a bolt ajtajában, és ad egy kis kóstolót, mint egyik délután, de mivel nem tudtunk potyalokumot szerezni, kénytelenek voltunk venni. Az az érdekes, hogy engem itthon teljesen hidegen hagy mindenféle baklava meg şekerpare, de Isztambulban teljesen rágerjedtem ezekre a ragadós édességekre. A pisztáciával töltött kis kosárka nagyon érdekelt, a baklavát csak azért vettük mellé, mert a boltban mindenki egy egész doboznyi sütit válogatott össze. Tőlünk még így is megkérdezte az eladó, hogy "csak ennyi?" (Törökországban ezeket egyébként kilóra adják, nem darabra.)



Simit, szezámmagos perecféleség. Lépten-nyomon árulják, a legkényelmesebb sétálós kaja a világon az üres kifli után. Nem potyog, nem csúszik szét, nem zsíros, még én sem tudom összekenni vele magam.



Ezt a furcsaságot többször megnéztük Eminönüben, de sokáig nem nagyon merészkedtünk közel az árus kocsijához. Mindig megriadtunk, mert a messziről kompótnak kinéző cuccban egyszerűen nem tudtuk értelmezni az uborkát. Aztán csak odaoldalogtunk a kis kocsihoz, melynek kirakatában ötliteres üvegben figyeltek különböző savanyúságok, és megkérdeztünk egy fiatal lányt, hogy mi ez. Nem tudta angolul elmondani, a barátja is csak annyit mondott, hogy "nagyon jó", így hát vettünk egy pohárral. A pohár alján káposztadarabkák vannak, rajtuk csemegeuborka, a lé pedig a kovászos uborka levére emlékeztet, csak picit csípős. Fincsi volt, de lehet, hogy ez a csemege nem örvend túl nagy népszerűségnek a törökök között, mert többen elég furcsa arckifejezéssel néztek, miközben ettük.



Az utolsó vacsoránk a Baran 2-ben. A kirakatban elhelyezett ételek közül lehetett válogatni, úgy, hogy a pult mögött álló szakács odahívott maga mellé, és a kívánságunknak megfelelően szedett a tányérra ebből-abból. Nem tudom, hogy az előttünk álló párnak hogyan számlázták a vacsorát, ugyanis a lány mindenből kért egy kicsit. Először jó választásnak tűnt a zöldséges csirketekercs, de pár falat után már száraznak éreztem, és a benne lévő kapornak sem örültem. A rizs finom volt, a paradicsomos padlizsán (ami egyébként is nagy kedvenc) pedig kiváló.

Ezeket ettük Isztambulban, minden ízlett, a szállodában felszolgált reggeli is finom volt, én főleg a sajtokkal voltam elfoglalva. A sült kukorica volt az egyetlen, ami nem volt olyan jó, mint ahogyan a kinézete alapján gondoltam, meg vagyok győződve róla, hogy nem csemegekukoricát sütögettek a srácok, hanem takarmánykukoricát. Nem kóstoltuk meg az utcán árult fekete kagylót, nem vettünk sült gesztenyét, sem sózott uborkát, de azt hiszem, gasztronautaként azért jól megfeleltünk.


Megjegyzések

  1. Ezt az uborkás lötyit szívesen megkóstolnám :D Imádom az ilyen agyament kombinációkat:) A halas szendvics is nagyon szexi, azt a teát meg szívesen meginnám itt a májusi fagyok közepette. Mindjárt főzök is egyet!

    VálaszTörlés
  2. A savanyúság tényleg jó volt, és tudom ám, hogy a halas szendvics nem túl bizalomgerjesztő képen, én is valami dizájnosabb dolgot vártam, de amúgy finom volt :) Almateát főzz, ha már az Isztambult olvasod :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén