Hoşça kalın

Az utolsó isztambuli napunkon rosszkedvűen pakolászok reggel, nem vettünk sok mindent, mégsem egyszerű becsomagolni a bőröndöt. Délig kell kijelentkezni a szállodából, úgyhogy a csomagot fent hagyjuk a szobában, és elindulunk, hogy még utoljára sétáljunk egy kicsit. Nem nagyon akarom elhinni, hogy este már itthon leszünk, általában nem szeretek hazajönni sehonnan.

Most aztán össze-vissza kolbászolunk a kacskaringós utcákon és kicsit sajnálom, hogy minden esténket Sultanahmetben töltöttük, pedig a szálloda környékén is vannak hangulatos utcák. Délre visszamegyünk a szállodába, integetek a szobának, majd kijelentkezünk. A bőröndöt otthagyhatjuk a recepción, van még három óránk, és mit is csinálnák mást, mint lemegyünk Eminönübe. Ez a séta sajnos már nem olyan felszabadult, mint az eddigiek, picit szomorú vagyok és nem az érdekel, hogy még ott vagyunk, hanem az, hogy már nem sokáig. A tervezettnél hamarabb érünk vissza a hotelbe, átvesszük a táskánkat, aztán irány a metró és az Atatürk repülőtér.

Itt már nem történik semmi érdekes azt leszámítva, hogy hosszában bejárjuk a tranzitvárót, mert az eredetileg kiírt kapuhoz képest a váró másik felénél lévő kaputól indul a gép, kb. 40 perces késéssel.

A kaja megint jó, bár a stewardessek kicsit szétszórtak, és nem a megfelelő utasoknak adják a speciális menüket, de nem esnek kétségbe, simán visszakérik a már félig kibontott tálcákat. Humusz és ezme az előétel, majd grillezett lazacot kapunk grillezett zöldségekkel, desszertnek pedig nugátkrémet, amire először csak húzom a szám, aztán legszívesebben kérnék még egy dobozkával.

A Turkish Airlines ételei kiállták a próbát, Isztambul felkerült a kedvenc városok listájára. Most Pamukot olvasok és török nyelvtanfolyamot keresek...

spreadshirt.de

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén