Isztambul

A legutóbbi hosszú hétvégét Isztambulban töltöttük, pontosabban gyalogoltuk végig. Régóta szerettem volna eljutni ide, mondjuk ez kábé minden városra igaz, de Isztambul hosszú ideje a lista elején szerepelt.  

Szombaton mentünk és mivel eddig mindenhol azt hallottam, hogy a Turkish Airlines cateringje verhetetlen, alig vártam, hogy megkapjuk a kaját. Előtte persze átestünk a becsekkoláson, szerencsére a nő a pult mögött megbocsátotta, hogy a business class sorba álltunk és csak a mögöttünk állókat küldte át a turistaosztály pultjához. Azt nem díjaztam, hogy átvizsgáláskor levetették velem a magasszárú Conversemet, általában nem feltételezik rólam, hogy valami rosszban sántikálok, de megértettem, fő a biztonság. Egyébként Ferihegyet tavaly nyár óta átalakították, kicsit jobban hasonlít egy európai reptérre, de azért még nem teljesen olyan.

[És innentől kezdve jelen idő, mert így egyszerűbb.]
A repcsin, miután mindenki leül az üléseken elhelyezett menükártyákra, a stewardessek kis zacskó mogyorókat osztogatnak, az enyémet félre is teszem a rosszabb napokra, semmi nasi, mindjárt elkezdik felszolgálni az ebédet. A menün nem lepődöm meg, pontról pontról egyezik az étlapon írtakkal (a cetliket ekkora már mindenki kihúzogatta maga alól), de a fém evőeszközön kicsit csodálkozom.


Sült padlizsán paradicsommal és fehér sajttal; rigatoni sült padlizsánnal és paradicsommal, parmezánnal; csokitorta; a kis kék dobozban víz van, a fehérben pedig egy csomag Korpovit-szerű keksz, mellé vaj és sajtkrém. A rigatonit elég kényelmetlen enni, Gergő épp csak egy picit próbál a tálka fölé hajolni, de ez épp elég, hogy lefejelje az előtte lévő ülést. Annyit pakolgatjuk ide-oda a tálcán a kis edényeket, hogy észre sem vesszük, milyen gyorsan repül az idő, és már meg is kezdjük a leszállást.

Vízum, útlevélvizsgálat, csomagmegszerzés, pénzváltás, zsetonvásárlás a Jetonmatikból és már megyünk is a metróhoz, ami majdnem egészen a szállodáig visz minket. A metró egy kicsivel modernebb, mint Pesten, nem állnak a bejáratnál kekeckedő őrök, be kell dobni a zsetont és szabad az út. Tömeg van, de most annyira nem izgat, mivel végállomástól végállomásig megyünk, így nem kell a bőrönddel felnyomakodni, majd lekászálódni. Amikor feljövünk a föld alól, sokkot kapok. Kulturálisat. Ott állunk egy vadidegen helyen, iszonyú hangzavar és elég nagy tömeg közepén, és én ekkor jövök rá, hogy az az Aksaray megálló, amitől pár lépés a szálloda, nem a metró Aksaray megállója, hanem a villamosé. Azon gondolkodom, merre induljunk, aztán azon, hogy mi van, ha Isztambul minden kerületében van egy Aksaray Caddesi, de ekkor meglátjuk a villamost (ami csak egy vonalon jár, legalábbis a modern fajta), így elindulunk ebbe az irányba. Nem vagyok azonban még teljesen nyugodt, ugyanis előző nap Gergő kapott egy e-mailt a booking.com-tól, hogy vegyük fel a kapcsolatot a szállodával, mert valami nem stimmelt a kártyájával, amivel a foglalást intézte. Kiderült, hogy nem tudták levenni az első éjszaka árát, de rövid levelezés után megnyugtattak, hogy hatig tartják a szobát.

Kis keresgélés után megtaláljuk a hotelt (az überfasza és a csúcsszuper keveréke), elintézzük az intéznivalókat, lecuccolunk, aztán elindulunk Sultanahmet felé az Ordu Caddesin. Ezen az utcán jár a villamos, meg még körülbelül százezer ember, végig boltok és különböző kategóriájú éttermek-büfék váltogatják egymást, rengeteg a sárga taxi, és mindenki dudál. A kocsik nem állnak meg a gyalogosok előtt, a gyalogosok nem állnak meg a kocsik előtt (ekkor még nem sejtjük, hogy pár óra múlva mi is így fogunk közlekedni).

Gergő éhes, ezért az egyik büfészerűségben veszünk két yarim tavukot, vagyis csirkés szendvicset és megyünk tovább. Akármerre nézünk, mindehol árulnak valamit: táskákat, parfümöt, órákat, de főleg kaját. Simitet (szezámmagos kerek perecféleség), gesztenyét, sült kukoricát kis kocsikról, vizet, de lehet venni frissen facsart narancs- vagy gránátalmalevet is. Az ételekről külön posztot tervezek, szeretjük a török kajákat, ezért azon vagyunk, hogy sok mindent megkóstoljunk.

A legtöbb táskaárus a Gucci, Adidas, Prada mellett valami olyasmit üvöltözik hogy "tellerá, tellerá". Nagy sokára esik csak le, hogy a táskák árát tudatják így a járókelőkkel, vagyis azt, hogy ten líra. Látunk az utcán néhány koldust, a legtöbbjük papírzsepit árul, vagy kitesz maga elé egy mérleget, amin - gondolom - pár líra ellenében bárki megmérheti a súlyát.


Az első délutánra egyébként azt terveztem, hogy áthajózunk Ázsiába, de úgy döntünk, hogy inkább Sultanahmetben mászkálunk. A villamos vonalán elég sok nevezetesség van, itt található szépen sorban egymás után a Nagybazár egyik bejárata, a Çemberlitaş Hamamı, és egyszer csak egy kis park mögött megpillantjuk a Kék Mecsetet, aminek a becsületes neve Sultanahmet Camii. Csinálunk pár képet, én nem tudok betelni a látvánnyal, főleg, hogy az ellenkező irányba fordulva meglátom az Aya Sofyát. A térképen persze láttam, hogyan helyezkednek el az épületek, de most olyan furcsa őket élőben látni. Egyébként imádom ezt az érzést, amikor a térképen és a fotókon látott helyek megelevenednek, megtelnek élettel, a látványhoz hangok és szagok társulnak (Sultanahmetben faszén és sült gesztenye illata). Itt a parkban és a mögötte lévő téren (Hippodrom) lebzselünk egy kicsit, azt nézem, milyen sok fiatal nő hord kendőt, sőt sokan vannak fekete csadorban is.


Visszafelé a szállodához, az egyik kisebb utca végén meglátjuk a tengert, és természetesen elindulunk arra, de alig megyünk pár métert, mikor teljesen megváltozik az utcakép. A boltok helyett lepusztult épületek vannak, eltűnt a tömeg, a turisták főleg, macskák túrnak a szemétben, nem annyira ijesztő, mint inkább szomorú a látvány. Nem nagyon merek fényképezni, mert van pár ember az utcán, akik látszólag tudomást sem vesznek rólunk,  de nem akarom kihúzni a gyufát. Egyet képet azért menet közben csinálok.


Nagy nehezen visszakeveredünk az Ordu Caddesire, nem olyan egyszerű, mert az utcák össze-vissza kanyarognak. Kirakatokat nézegetünk, magunkba szívjuk Isztambult, és bemegyünk valami kapun, valami fedett épületbe. Bent esik le, hogy a Fedett Bazárban vagyunk, de ez egy másik nap programja, úgyhogy kis nézelődés után inkább lemegyünk Kumkapıba. Valami szimpatikus helyet keresünk, ahol ennénk valamit, de errefelé inkább haléttermek vannak, ezért visszamegyünk az Ordura, ahol az egyik pincérfiúnak megadjuk magunkat és felmegyünk a teraszra. Isztambulban egyébként nem kerthelységek vagy kiülős éttermek vannak, itt a tetőterasz a menő, gondolom az utcán nem férnének el az asztalok és a székek.

Miközben eszünk, lassan elkezd besötétedni és megszólal a müezzin. Vacsora után még egy kicsit sétálunk, aztán visszamegyünk a hotelbe. Megállapítjuk, hogy tetszik nekünk Isztambul, és jó, hogy eljöttünk.

[folyt. köv.]

Megjegyzések

  1. Máris ki kell javítanom magam. Hülyeség, hogy nincsenek "kiülős" éttermek. Van egy csomó, csak a teraszos megoldások sokkal különlegesebbek voltak, ezért jobban megmaradtak az emlékezetemben.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.