Vasárnap Sultanahmetben

Vasárnap reggel úgy kelek, mint akit agyonvertek. Az ágy kicsit rövid, a két szuperpufi párnán pedig lehetetlen aludni, ha leteszem őket, akkor sem jobb. Hat körül a müezzin hangjára felébredek, aztán még egy kicsit alszom.

Miután nyolc körül sikerül felébreszteni magunkat, lemegyünk reggelizni. Gergő mindent végigkóstol, felvágottakat, süteményeket, lekvárokat, én a sajtokat nézem ki magamnak, mindegyik nagyon finom. Evés után elindulunk a  Topkapı Sarayı felé, kicsit be van borulva és a szél is fúj, szóval pulóver és dzseki is van rajtam, meg még egy sál is, kell majd később a mecsetbe. Veszünk két zsetont, aztán beállunk a villamosmegállóba. Az előző villamos előttünk ment el, de nem bánjuk, mert tele volt, és hamarosan úgyis jön a következő. A következő szintén tele van, meg sem próbálunk felszállni rá, inkább várunk még egy kicsit. A harmadik is tele van, de belátjuk, hogy valószínűleg a negyediken sem lesznek kevesebben, ezért erre feltolakodunk.

Csak pár megállót megyünk, Gülhane megállóig. Itt már egészen más az utca, keskenyebb és csendesebb, mint Aksaray felé. Kis emelkedőn indulunk a palota felé, a Régészeti Múzeum előtt elég sokan állnak, én ennek kifejezetten örülök, ennyivel is kevesebben lesznek a  Topkapınál. Kis séta után odaérünk a palota bejáratához és elcsodálkozunk, mert azért mégis sokan vannak.


Nekik már megvan a jegyük, sokkal többen vannak viszont azok, akik még jegyért állnak sorba.


Mi is beállunk, várakozás közben a füvön sétálgató macskákat nézegetjük, Gergő a palota felett repkedő helikoptert fényképezi, és csak a fejét csóválja, amikor egy dealer 100 líráért kínálja neki az egyébként 25 lírás belépőt. A sor egészen gyorsan halad, kábé negyven perc múlva már a biztonsági ellenőrzőkapun megyünk át. A hárembe nem vettünk jegyet, utólag nem tudom, milyen megfontolásból, talán mert ódzkodunk a csoportos-idegenvezetős látogatásoktól. A háremen kívül mindent becsülettel megnézünk, bár a palotán belüli épületekhez is sorba kell állni, a vitrinekben elhelyezett kincsekhez, ruhákhoz, miegymásokhoz meg elég nehéz odaférni, akkora a tömeg. A hadizsákmányok termének egyik vitrinében észreveszünk három gigászi kardot, ezekhez odafurakszunk és meglepődve olvassuk, hogy Magyarországról származnak. A mellettünk álló idősebb úriember mosolyogva mutogatja, hogy "hű, hát ez jó nagy", mire mondom neki, hogy "ja, mi meg magyarok vagyunk", de ez az információ nem foglalkoztatja, kizárólag a fegyverek mérete érdekli. A kincsek csodálatosak, szépen csillognak, kivéve a kínaiak, mert azok porcelánból, elefántcsontból és jádéből készültek.
A különböző termek után kimegyünk a negyedik udvarba, ahonnan gyönyörű a kilátás a tengerre, a Boszporusz-híd is látszódik, kis hajók kerülgetik a nagy hajókat, mindenki fényképez, és mindenki szerepel véletlenül mások fényképén is. Végezetül megnézzük még a nyári lakosztályokat, az egyikben megtetszik egy hatalmas kanapé, talán ez a Birodalmi pamlag, ebben nem vagyok biztos.


A Topkapı  után a Soğukçeşme Sokaği következik, egy olyan utcácska, melynek házait az 1980-as években egy restaurációs program keretében felújították. Az utca a Topkapı  külső fala és az Aya Sofya között húzódik, útba esne a múzeum (mármint az Aya Sofya), ám itt is hosszú sor kígyózik, ezért inkább kihagyjuk és a Yerebatan Sarnıcı felé indulunk. Itt is sor van (egyébként mindenhol), de beállunk, mert kíváncsiak vagyunk a bizánci korból maradt víztározóra. Érdekes. Csúszós lépcsőkön megyünk le a föld alá, ahol a boltíves oszlopokat narancsos színű fényekkel világítják meg, egyes helyeken pedig csöpög a plafonról a víz.
Olyan, mintha négyzetrácsos alakban elhelyezett hidakon sétálgatnák egy tó felett, több helyen halak úszkálnak a vízben. Az épület végében található egy medúza-szobor, igazából nincs túl sok látnivaló itt lent, maga a helyszín egyedülálló.




A víztározó után megéhezünk, ezért bemegyünk egy Szeráj-szerű önkiszolgáló étterembe, mert Gergő meglát a kaják között valami babos ételt, ami tetszik neki. Szegénykém nagyot csalódik, mert amikor megkapja a tányért, látja, hogy babról szó nincs, valami gombás-borsós-répás raguszerűséget választott, mellé egy tál rizst. Én jobban járok a csirkés-krumplis-zöldséges egytálételemmel és a tejberizzsel. Sajnos nem tudom, pontosan mit is eszünk, mert az ételek neve nincs kiírva, csak ráböktünk arra, amit kértünk. 

Ebéd után cipő le, sál a fejre, irány a Kék Mecset. Ja nem, először a sorba állunk be, ugyanis a látogatóknak külön bejárata van, és ahol a turisták, ott a sor. A bejáratnál ki van írva, hogyan kell viselkedni, ez nagyon szimpatikus, mert számomra azt jelenti, hogy a törökök tisztában vannak vele, hogy a mecset meglehetősen idegen és ismeretlen hely sok látogató számára. A cipőknek nejlonzacskókat lehet tépni, sőt, ha jól láttam, kölcsönkendők is vannak egy ládaszerűségben. 

A mecset meglepetés, belülről valahogy kisebb, mint ahogyan azt előzőleg, kívülről nézve képzeltem. A szőnyeg süpped az ember zoknija alatt és úgy néz ki, mintha éppen akkor tisztították volna egy kis Vanish-sel. Nem is tudok mit írni, a mecset teljesen elvarázsol, csak bámulom a mennyezetet, a lámpákat, a szőnyegeket, az embereket, aztán megint a szőnyeget és újra a csempéket.  Gergő azt próbálja megfejteni, hány darabból rakták össze a szőnyeget, mert alig látszanak az illesztések.  

A mecset után megnézzük az egészen pici, egy utcából álló Arasta-bazárt, ahol szőnyeg-, ékszer-, csempe-, és ajándékboltok várják a turistákat, a tulajdonosok pedig üzleteik előtt isszák az elmaradhatatlan teát.

Meleg van, fáradt vagyok, a táskámban cipelem a két pulóvert, ami a nap folyamán lekerült rólunk, fáj a lábam meg a fejem. Megszavazunk egy kis pihenőt, ami azt jelenti, hogy visszavillamosozunk a szállodába, kicsit levesszük a cipőt, Gergő pedig engedélyez egy tízperces alvást (gyorsalvásban jó vagyok). A kis szünet jót tesz, gyorsan megiszom még egy Nescafét, aztán újra nekivágunk a városnak. Ugyanarra megyünk, mint reggel, csak most gyalog, és tovább, a villamos útvonala mentén  a tenger felé, Eminönübe. Itt még nagyobb a zsivaj, mint eddig, emberek sietnek a hajókhoz, vagy éppen esznek valamit, mi a Galata-híd felé igyekszünk, hogy megkóstoljuk a híres-neves halas szendvicset. Tetszik a Galata-híd, alul vannak az éttermek, felülről pedig horgászok lógatják a vízbe a damilt. Kifizetjük a szenyát, várjuk, hogy megsüljön a halunk, amikor észrevesszük, hogy a halat sütögető morcos férfinak cafatokban lóg a gumikesztyű az ujjairól. Összenézünk Gergővel, de aztán megvonjuk a vállunkat, pár pillanat múlva pedig már ott van a kezünben a zsírpapírba csomagolt ekmek balık. Megborsozzuk, megsózzuk, locsolunk rá egy kis citromlevet, aztán elindulunk a hídon.


A cél a Galata-torony, ezúttal nem kell sorba állni, veszünk két jegyet és már megyünk is fel a lifttel. Nem, ez kamu. Természetesen itt is hosszú sor áll, de az eddigi tapasztalatok szerint a sorok Isztambulban egészen gyorsan haladnak, szóval beállunk. A várakozókat popcorn-árusok kerülgetik, aztán megjelenik egy másik árus, kocsiján mogyoróval, mandulával és pisztáciával, veszek tőle egy kis zacskó mogyorót, a boltot pedig kizárólag törökül bonyolítjuk (jó estét - rámutatok egy kétlírás csomagra - köszönöm). Mosolyog, én meg megkedvelem.

A Galata-híd kilátóján dugó alakul ki. A korlát és a fal között ugyanis olyan kevés a hely, hogy két ember is nehezen fér el egymás mellett. Egy tábla arra kéri a látogatókat, hogy jobbra induljanak el, és így menjenek körbe, viszont ez a tábla nem látszik, amikor kilépünk a toronyból. Szóval mindenki csak áll, senkinek nem jut eszébe, hogy mindenkinek el kéne indulni az egyik irányba, fényképezni nem nagyon lehet, mert mindig belelóg valaki a képekbe. Azért a kilátás szép.


Visszasétálunk a Galata-hídon, lassan megy le a nap, de a horgászok még mindig kint vannak. Az Alemdar Caddesin veszünk egy párnahuzatot, a boltban ki van írva, hogy az árak fix árak, alkudozás nincs. Ez tetszik. Kicsit később már az Ordu Caddesin sétálunk, vacsoraidő van, azt nézegetjük, mit együnk. Végül egy újabb csirkés szendvics mellett döntünk, és felfedezünk egy teakertet, aminek valamiért nagyon tetszik a bejárata. Megesszük a szendvicset, majd belépünk a tea garden kapuján. Nem kicsit döbbenünk meg, amikor leesik, hogy egy temetőben vagyunk, és itt rendeztek be egy teázót. Lehet, hogy a teázó már a temetőn kívül van, mindenesetre át kell menni a sírok között. Meglepő, de nem ijesztő.

Később még lemegyünk a Kék Mecsethez és nem akaródzik hazamenni, pedig fáradtak vagyunk, egész nap mentünk. Aztán végül hazamegyünk.

[folyt. köv.]

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén