Oldalak

2013. december 26., csütörtök

Karácsonyi kupac

Idén öt könyvet kaptam karácsonyra, eggyel Linda lepett meg, a többivel Gergő. Még egyiket sem kezdtem el, így rendhagyó módon nem véleményt írok róluk, csak megmutatom őket és a fülszövegeket, hátha más is kedvet kap hozzájuk.
 
Helga Weiss: Helga naplója


A Terezínbe, majd Auschwitzba deportált tizenötezer csehországi zsidó gyerek közül mindössze száz élte túl a holokausztot. Helga Weiss a száz túlélő egyike. Naplója megrázó és egészen egyedi dokumentum, amely Anne Frank naplójához hasonlóan örök érvényű olvasmány.
 
Helga Weiss 1939-ben kislányként szenvedi el a náci megszállás első hullámát Prágában: apját elbocsátják a munkahelyéről, ő pedig nem járhat hagyományos iskolába. A növekvő náci brutalitás szemtanújaként kezd naplót írni.

Ez a napló sok tekintetben emlékeztet Anne Frank feljegyzéseire: Helga egyidős Annával, s hozzá hasonlóan az éppen kamaszodó kislány szemével nézi maga körül az egyre borzasztóbbá váló világot. Próbál élni és túlélni, nem sejtve, hogy az egyre nehezebb körülmények nem a szabaduláshoz, hanem a legborzasztóbbhoz, a gettóhoz, majd a koncentrációs táborhoz vezetnek.

1941-ben szüleivel együtt a terezíni gettóba kerül, ahol bámulatos éleslátással örökíti meg családja mindennapjait: a nyomorúságos életkörülményeket, az éhezést és a kivégzéseket - csakúgy, mint a legrosszabb helyzetekben is létező örömöt és reményt.

1944-ben Helgát Auschwitzba deportálták. Mielőtt elhagyta volna a terezíni tábort, feljegyzéseit és rajzait a tábor nyilvántartó részlegénél dolgozó nagybátyja gondjaira bízta, aki egy téglafalba rejtette a papírokat. A dokumentumok a háború végeztével csodával határos módon előkerültek.

Alexandra Kiadó, 2013
Eredeti cím: Helga's Diary / Deník Helgy
 
 
 Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák 
 
 
Khaled Hosseini mestere a rabul ejtő egzotikus történeteknek és a finoman szőtt mondatok mögött rejlő, mélyen emberi érzéseknek. Új regényében arról mesél, hogyan szeretünk, hogyan viselünk gondot egymásra, és a döntéseink hogyan rezonálnak a minket követő nemzedékek életében. Könyve nem áll meg a szülők és gyermekeik kapcsolatánál, hanem a testvérek és unokatestvérek kötődéseiből bámulatosan gazdag tablót festve mutatja be, hogyan sértjük meg, áruljuk el, becsüljük meg és áldozzuk fel egymást. Hogy milyen gyakran lepnek meg bennünket döntéseikkel és tetteikkel a hozzánk legközelebb állók – amikor a leginkább számítanánk rájuk. Miközben lap, lap után, a Földet körbeutazva követjük a regényszereplők ágas-bogas életét, sorsukat és szerelmeiket – Kabultól Párizsig és San Franciscótól a görög szigetvilágig –, az érzelemgazdag és magával ragadó történet belénk költözik és életre kel.
 
Libri Kiadó, 2013
Eredeti cím: And The Mountains Echoed
 
 
Balogh Boglárka: Love Commando

 
Halálos szerelem
Indiában ez nem költői túlzás, hanem maga a valóság. Ha egy fiatal lány vét az ősi házassági szabályok ellen, és a szívére hallgat, az életével kell fizetnie. A család a szégyent csak becsületgyilkossággal moshatja le magáról. A menekülő párok egyetlen reménye a Love Commando, amelynek tagjai megpróbálják védelmezni az üldözötteket, és felveszik a kilátástalannak tűnő harcot a rokonok, a törzsi tanácsok és a korrupt rendőrség önkényes döntéseivel szemben.

Balogh Boglárkát egy véletlen találkozás vezette a Love Commandóhoz. Az éjszakai vonaton menekülő lány szerencsétlen sorsát hallgatva érett meg benne az elhatározás, hogy ő is megpróbálja segíteni a szervezet munkáját. Delhibe érve aztán megkezdődött a hajsza az igazságért.
A Love Commando lapjain megdöbbentő sorsok tárulnak elénk, sikeres és kudarcba fulladt életek - India sötét oldala.

Libri Kiadó, 2013
 
 
Elif Shafak: Becsület


Elif Shafak legújabb keleti-nyugati története a fenséges Eufrátesz folyónál kezdődik és végződik, ahol egy kurd faluban élt két ikerlány. Arrafelé a becsület nem csak jelző volt, névként is használták. Az ember adhatta a Becsület nevet a gyermekének, feltéve, hogy fia született. A becsület és a tisztelet a férfiak tulajdonsága volt. Az idős, a középkorú, a fiatal, sőt még a tejszagú csecsemő fiúnak is kijárt a tisztelet. A nőknek viszont nem. Nekik egy másik szó jutott osztályrészül: a szégyen. Az egyik ikerlányt feleségül vette egy török fiú, és Isztambulba, majd Londonba vitte. Ott reméltek új életet teremteni maguknak és gyerekeiknek, de akármilyen messzire utaztak, nem szabadulhattak a hagyományoktól, hiedelmektől és kötelességektől, amelyeket pedig maguk mögött akartak hagyni - a vérükben vitték magukkal. Ez az oka annak, hogy a Toprak család egyik tagja borzalmas gyilkosságra ragadtatja magát.
Az isztambuli fattyú, a Szerelem és A város tükrei szerzője a legolvasottabb női író Törökországban. Műveit több mint harminc nyelvre lefordították. Isztambulban és Londonban él, férjével két gyermeket nevelnek.
 
Európa Könyvkiadó, 2013
Eredeti cím: Honour
 
 
Anna Funder: Amivé lettünk

 
London, harmincas évek...
Német emigráns értelmiségiek kis kompániája próbálja felnyitni Európa szemét Hitler fenyegetésére. De nem hisznek nekik, sőt mindent megtesznek, hogy elhallgattassák őket.
S aztán utánuk nyúl a Gestapo is ...
Történetük Európa és a világ vakságának története... s egyben szerelmek, csalódások, árulások története.
Ruthé, aki hiába látott messze, a szerelemtől nem látta, mi van az orra előtt.
Doráé, aki hiába volt bátor, a szerelem elől megfutamodott.
És a drámaíró Tolleré, aki hiába szeretett, a sötétben nem tudott szeretni.

"Az egyik legizgalmasabb kortárs nőíró." (Rachel Cusk, The Guardian)

"A történelmet, akár a reményt, nem megoldani kell, hanem cipelni. Anna Funder regénye alapmű arról, hogyan cipeljük a hátunkon a történelem nehéz köveit." (Colum McCann)

Anna Funder 2004-ben,
Stasiland című dokumentumregényével robbant be a köztudatba. Várva várt első regénye, az Amivé lettünk az ausztrál könyvszakma szinte minden lehetséges díját megnyerte, többek között a Miles Franklin Irodalmi Díjat, a Barbara Jefferis-díjat és az Év Könyve díjat.
 
Európa könyvkiadó, 2013
Eredeti cím: All That I Am

2013. december 20., péntek

2013 kölcsönkönyvei


Úgy néz ki, idén nem megyek már könyvtárba, ezért összeszedtem az idei év kölcsönkönyveit, könyvtáriakat, kölcsönbe kapottakat egyaránt. 2013-ban 71 nem saját könyvet olvastam (vagy legalábbis vittem haza azzal a szándékkal, hogy elolvasom.)
 
5 könyvet Linda adott kölcsön: az Inni és élni hagynit akkor, amikor elhatároztam, hogy megismerkedem a vámpírokkal kicsit közelebbről (nem barátkoztunk össze, pár oldalt olvastam csak el); a Szent Johanna gimi befejező részét pedig akkor, amikor már tűkön ülve vártam Reni utolsó félévi szerencsétlenkedéseit. Tőle kaptam a két Agatha Raisin-kötetet és az SZJG-Kalauzt is. Egyik kollégám kölcsönözte a Levelek Zugligetbőlt, ebbe bele sem kezdtem, mert annyi más olvasnivalóm volt.
 
A többi könyvet a könyvtárból szereztem, sajnos néhányat feleslegesen cipeltem haza: a Hazátlanok jól indult, de valahol a közepe táján elvesztettem az érdeklődésemet. A Konyhatündér meséket pár oldal után tettem félre, annyira borzalmas volt, a Kékszemű fiú szintén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A következő könyv, amire sajnáltam időt pazarolni, az Egy idióta külföldön volt, ez már túl viccesnek tűnt, vagyis inkább nagyon erőltetettnek. A Magányos vadász a szív tévedés volt, csak azért vettem ki, mert nem találtam semmi érdekeset a polcokon, a Kőbe vésett történetet meg azért hoztam el, mert szerepel az 1001- es listán. A Férfiak földjén, a Bátraké a mennyország és az Egy angol lány New Yorkban szintén olvasatlanul vagy félig olvasottan került vissza a könyvtibe.
 
Az összes többit viszont elolvastam, és ha nem is mind tetszett nagyon, találtam néhány meglepetést. A Kezdjük újra Párizsban nem volt annyira limonádé, mint amilyenre a cím és a borító alapján számítottam, és a Mesés ruhák kalandjai is igazán szórakoztatónak (ugyanakkor meghatónak) bizonyult. Harlan Coben krimijei hozták a megszokott színvonalat és a másik két skandináv krimi sem volt rossz. Az igazi meglepetést azonban Pataki Éva: Ami elveszett című regénye okozta, amelyet csak úgy találomra emeltem le a polcról, mert megtetszett a borítón található családi fotó. Szintén nagyon tetszett Amélie Nathalie második életének könnyed bája, Julia Child fordulatokban gazdag élete, Ulickaja novellái és Surikja, valamint az észak-koreai mindennapokat bemutató Nincs mit irigyelnünk a világtól.
 
 A képen látható utolsó három könyvről egyelőre nem tudok nyilatkozni, a lényeg, hogy idén is remekül kihasználtam az olvasójegyemet, és valószínűleg jövőre sem lesz másként...

2013. december 15., vasárnap

Adam Makos: Felettünk a csillagos ég

November végén jelent meg Adam Makos fotókkal illusztrált könyve, a Felettünk a csillagos ég, mely igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek a II. világháború iránt. Én is ebbe a táborba tartozom, bár eddig főleg a normandiai partraszállás és a kelet-európai hadszíntér érdekelt, ezekről olvastam inkább, a légicsaták valahogy kimaradtak. Viszont nagyon szeretek repülni és szeretem a repülőgépeket is, ezért ez a regény felkeltette az érdeklődésemet. Örülök, hogy elolvashattam, mert elég sok újdonságot tudtam meg a repülőgépekről, ráadásul a könyv végén található fotókon meg is nézhettem őket. Az egyetlen, ami nem tetszett, az a néhány elírás volt, illetve egy mondat, melynek sehogyan sem volt érteme.*

Adam Makos két nagyapja háborús történeteit hallgatva kezdett érdeklődni a II. világháború iránt, annyira, hogy főiskolás évei alatt testvéreivel és néhány barátjával magazint szerkesztett, melyben veteránokkal készített interjúkat közöltek. Így ismerkedett meg Charlie Brown-nal, akiről előtte annyit tudott, hogy furcsa élmény köti őt össze egy német pilótával. A szerzőnek ezt a különös találkozást végül a német pilóta, Franz Stiegler mesélte el, a magazinban megjelent cikkből pedig megszületett a Felettünk a csillagos ég.

Franz Stiegler életét 1927-től, kisfiú korától követhetjük, amikor először száll fel vitorlázógéppel. Később anyja akaratával szembeszegülve az egyházi pálya helyett pilóta lesz a Lufthansánál, majd belép a Luftwaffébe is, bár nem önszántából. A légierőnél civil oktatópilótaként dolgozik, de kis idő elteltével besorozzák és először Afrikába, majd Szicíliába vezénylik.

Charlie Brown-nal, illetve az általa vezetett Ye Olde Pub nevű bombázóval a németországi Oldenburg felett találkozik 1943. december 20-án. A bombázó legénységének nagy része sebesült vagy halott, Brown pedig azon igyekezik, hogy kikeveredjen az ellenséges légtérből. Franz először a Vaskereszt reményében száll fel és kezdi követni a Ye Olde Pubot, de a gép és a legénység állapotát látva a hadi szabályzatot felülírja az erkölcsi kötelesség...

A különös találkozásról sem Brown, sem Stiegler nem beszélhet, hiszen míg egyiküket kivégeznék, a másikuk a biztonság hamis illúziójába ringatná bajtársait. A két férfi évtizedek múlva találkozik újra egymással, mert akármilyen rövid volt is az első találkozásuk, mindkettejük életét megváltoztatta.
 
*"Mindenkinek eszébe jutott, miért rendezték az előadást, miért öltöztek jelmezbe, miért az evés-ivás: hogy ez kicsit feledjék a háborút; de attól még mindig háborúban van."

Kiadja: Maxim Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti cím: A Higher Call
Oldalszám: 470
Fordította: Bozai Ágota

 Köszönöm a könyvet a Maxim Kiadónak!
 
 
 
 

2013. november 10., vasárnap

Katherine Boo: Az örök szépségen túl

Élet, halál és remény egy mumbai szegénynegyedben
 
"Az örök szépségen túl a Pulitzer-díjas Katherine Boo mérföldkövet jelentő elbeszélő tényirodalmi könyve, amely a huszonegyedik század egyik egyenlőtlenül fejlődött nagyvárosában lakó, jobb életért küzdő családok drámai, néha szívet tépő történetét mondja el."
 
India a maga 3.287.263 négyzetkilométernyi területével a 7. legnagyobb ország a Földön, népességét tekintve pedig a második helyen áll Kína mögött*. Mahárástra állam fővárosa, Mumbai a második legsűrűbben lakott város, majdnem húszmillióan élnek itt, s bár a város India pénzügyi központja, legforgalmasabb kikötője, s filmiparának centruma, rengeteg nincsetelen is él a luxusszállodák árnyékában, akik közül sokan vidékről költöztek Mumbaiba, egy jobb élet reményében.
 
Katherine Boo könyve éppen erről az ellentétről szól, s azokról az emberekről, akik a boldogulást keresik a nyüzsgő metropoliszban. A regény színhelyéül szolgáló Annawadi szegénynegyedet tamil munkások alapították, akik a nemzetközi repülőtéren elvégzett munkájuk után nem tértek vissza Tamil Naduba, hanem feltöltötték a reptér közelében található mocsaras területet és felhúztak néhány viskót. Idővel egyre többen költöztek a telepre, remélve, hogy a körben húzódó luxusszállodák tövében jobb élet vár rájuk. Legtöbben azonban a kidobott szemetet túrják egész nap, hogy olyasvalamit találjanak, amit eladhatnak például Abdul Hakim Huszeinnek, a könyv főhősének. 
"Körülöttünk minden csupa rózsa - fogalmazta meg Mirchi, Abdul öccse. - És mi vagyunk közte a szar."

A zsúfoltság, a rossz körülmények, a mindennapos küzdelem a létért sok feszültséget szül. Nemcsak a hinduknak és a muszlimoknak vannak nézeteltéréseik, hanem a különböző kasztokhoz tartozó hinduknak is. Mindennaposak a viták, harcok, s egy kisebb veszekedés is tragédiához vezethet, és vezet is. Abdul, a hulladékkereskedő fiú  és családja elhatározza, hogy átalakítják kunyhójukat, ám a fal másik oldalán élő féllábú nőt zavarják a munkálatok és a két család közti amúgy sem rózsás viszony mégjobban megromlik, a nő pedig olyan lépésre szánja el magát, amellyel bajba sodorja Abdult és családját.

Bármekkora ellentétek feszülnek is Annawadi lakosai között, egy dologban mégis hasonlítanak egymásra: mindegyiküknek vannak álmaik, melyket különböző eszközökkel igyekeznek megvalósítani. Abdul családja szeretne elköltözni Annawadiból, Asha hatalomról álmodozik, a lánya, Manju egy jó munkahelyről, Mr. Kamble pedig új szívre vágyik. Még Sunilnak, az apró guberáló fiúnak is van egy álma: magasabb szeretne lenni a húgánál.

A történet az annawadi lakosok életén keresztül átfogó képet ad India egészéről, hiszen rengeteg olyan dolog kerül szóba, melyet hallva rögtön ez az ország jut az ember eszébe.  
Az írónő többször említi a Shiv Senát, a Bal Thackeray által alapított hindu nacionalista szervezetet, melynek elsődleges célja az volt, hogy megakadályozza a bevándorlók letelepedését Mahárástra államban. Az egyik szereplő, Asha a párt szimpatizánsa, mert úgy gondolja, ezzel nagyobb hatalmat szerezhet Annawadiban. Sokszor találkozunk természetesen Bollywoodra, bollywoodi filmekre és színészekre való utalásokkal, hiszen évente több, mint száz filmet készítenek a város északi szélén található stúdiókban, s néhány filmalkotás eljut a telep pár lakosához is.
Nem lehet kikerülni a kasztokat érintő kérdéseket, az élet minden területét behálózó korrupciót, és az előre megtervezett házasságokat, de olvashatunk a bőrvilágosításról, az eunuchokról vagy a monszun okozta problémákról és kényelmetlenségekről is.

Az örök szépségen túl valóban érdekes történet, ám sokszor éreztem kissé döcögősnek, mintha az egymást követő bekezdések csak úgy találomra lettek volna egymás mögé rakva. Elég sok volt a mellékszál, és sajnos ezek a szálak sokszor nem értek össze, és nem is vezettek sehová.
Több olyan mondattal találkoztam, melyben furcsa volt a szórend, emiatt ezek a mondatok teljesen nyakatekertté váltak, ez pedig kissé megnehezítette az olvasást. Összességében azonban örülök, hogy elolvastam a könyvet, mert nekem Indiából sosem elég, és nemcsak az ország szépségei érdekelnek, hanem azok a dolgok is, amelyek a szépségen túl vannak...

*The World Factbook adatai szerint

Kiadja: Maxim Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti cím: Behind the beautiful forevers: life, death and hope in a Mumbai undercity
Oldalszám: 308

 Köszönöm a könyvet a Maxim Könyvkiadónak!

2013. október 26., szombat

Leiner Laura: Bábel

Ez a könyv nem pont az én korosztályomnak szól, mégis kíváncsi voltam rá, egyrészt mert a SZJG tulajdonképpen tetszett, másrészt mert én is voltam tizenéves és jártam fesztiválokra.

Bár a Bábel hangulata visszaadott egy keveset a fesztiválok hangulatából, összességében untam és  inkább nem tetszett, mint igen. A dicséreteket meghagyom a rajongóknak, én most csak a negatív dolgokkal jövök, meg egy-két spoilerrel.

Kezdem a szereplőkkel: sokszor meglepődtem, hogy a főszereplőt Zsófinak hívják, nekem annyira Reni volt, ami azért érdekes, mert amúgy egy csomó dologban különbözött tőle. Mégis az volt az érzésem, hogy Leiner Laura ugyanazt a sokszor idegesítő, éretlen, szerencsétlenkedő figurát teremtette újra, néhány új tulajdonsággal és új névvel ellátva.
 
Szinte az összes szereplőt tudtam azonosítani a Szent Johannás tanulókkal: Szasza volt Cortez, csak szőke kiadásban, Boldi = Andris + Robi, Napsi pedig Kinga és Viki keveréke. Oké, Hipónak nem találtam meg a Szent Johannás klónját, viszont ő volt a legidegesítőbb: az elején még viccesek voltak a hipochondriájával kapcsolatos poénok, később már inkább kínosak és erőltetettek.
 
Mint feljebb említettem, a regény hangulata nem volt olyan rossz, a történet mégis untatott. A többnapos fesztiválon, a rengeteg fellépő közül egyes-egyedül az RHCP került szóba, az hagyján, hogy Zsófi csakis értük rajongott, na de a többieket sem érdekelte más? Unalmas volt az is, hogy állandóan elindultak valahova, aztán eltévedtek, és végül egészen más színpadnál lyukadtak ki, mint ahová eredetileg készültek. Megesik, hogy egyszer-kétszer rossz helyen fordul be az ember, de az, hogy térképes programfüzettel a kezében sem sikerül odatalálnia valahova.... lol. A világhírű fesztivál 6 napja alatt Zsófi egyetlen koncertet sem látott, még a Red Hot Chili Peppersét sem, haha, ez is hihetetlen, mert ha valaki annyira megszállott rajongó, hogy már az esküvőjét tervezi az együttes frontemberével, akkor nem fogja kihagyni a koncertet. Ráadásul nemcsak koncertekre nem mentek, hanem úgy általában nem csináltak semmit az evésen, az unatkozáson és a röhögésen* kívül. Három eseményen vettek részt mindössze, a lampioneregetésen, egy léggitárversenyen és a térképfestésen.  Ja, négyen, mert a házasságkötő sátrat is meglátogatták, hogy Zsófi szerezhessen egy menő RHCP-gyűrűt...
 
A Kolos és Reni, bocsánat Zsófi közötti párbeszédek elképesztően ügyetlenek voltak, komolyan, mintha két óvodás vitatkozott volna a homokozóban a kék lapáton.  A jópofa Zsófi nemcsak Kolossal kommunikált rendkívül intelligensen, ott volt még a biztonsági őr is, aki a tömegben mindig megtalálta őt (illetve mindig Zsófit találta meg), az ő dialógusaikról a néhai Szeszélyes évszakok leggyengébb bohózatai jutottak eszembe. A "tárta szét a karját, afféle ....-stílusban" nagyon idegesített, az olyan dolgokat meg, hogy Kolosnak "kissé alternatív, homlokba lógó" barna haja volt, egyszerűen nem tudtam hova tenni.
A blogon közzétett fotók leírását egy idő után átlapoztam, mondván, hogy ennyi minden nem is fér egy képre, és nem is nagyon érdekel. (Ráadásul azok a képek jutottak eszembe, amelyeket a szóbeli nyelvvizsgákon dugtak az orrom alá, hogy beszéljek róluk.)
 
Sajnálom, hogy ennyire nem tetszett a Bábel, sokkal jobbat vártam, színesebbet, pörgősebbet és viccesebbet  (igen, tele van erőltetett poénokkal, de szerintem ettől nem vicces). Végezetül pedig csak arra vagyok kíváncsi, hogy Zsófi hogyan kapott 55 barátjelölést a Facebookon, amikor nem emlékszem, hogy bárkinek is bemutatkozott volna?

*Szoktam használni ezt a szót, de minden harmadik mondatban már nagyon gáz volt. Ilyen például:
„- Na. Bon appetit. – dobta le a tálakat Szasza a faasztalra, mi meg röhögve válogattunk a műanyag evőeszközök között.”
 

2013. október 23., szerda

Nem tudok leállni...

... és minden évben muszáj vennem egy díszt of London a Butlersben. A legújabb szerzemény a csodálatosan élethű Big Ben.

2013. október 20., vasárnap

"Nyújtózz bele, fejtetővel is..."

Nem vagyok egy hűbelebalázs típus (sokkal inkább lassú víz partot mos), ezért mikor kábé két éve felmerült bennem, hogy jógáznom kéne, nem megkerestem a legközelebbi jógastúdiót, hanem elkezdtem agyalni: tényleg akarom? Sajnos ugyanannyi érvem szólt ellene, mint mellette: nincs időm (hülyeség, van), nincs a közelben lehetőség (ez is hülyeség, mert az is van), nem tudok fejen állni (ez mondjuk igaz), jajjmárna, nincs kedvem.
 
Az elmúlt hónapokban azonban annyiszor éreztem, hogy felrobbanok, hogy végül beiratkoztam egy hatha-jóga tanfolyamra, és azt kell mondanom, kár volt ennyit tökölni, már rég meg kellett volna tennem. Nem mintha kevesebbszer húznám fel magam mások hülyeségein, viszont legalább heti két órára teljesen kisimulnak az idegeim. Nem megy minden simán, a légzőgyakorlatok közben gyakran nem kapok levegőt (most persze túlzok, de valóban nehezemre esik a légzésre koncentrálni), de nagyon élvezem, hogy ezen a két órán tényleg csak arra kell törekednem, hogy elérjem a térdem a homlokommal és hogy jól belenyújtózzak, fejtetővel is.
 
Forrás: http://highergroundyoga.com
 

2013. október 14., hétfő

Őszi újdonságok a Maximnál

Az előző posztban említett Maxim Kiadó számtalan újdonsággal jelentkezik idén ősszel, ezért írok is pár szót a frissen megjelent vagy hamarosan megjelenő könyvekről.
 
A kiadó kínálatában nemcsak young adult könyvek szerepelnek, hanem 2012-től szépirodalmi regények is, Mont Blanc válogatás sorozatcímmel. Mivel ezek közelebb állnak hozzám, mint a Dream válogatás kötetei, ezekkel kezdem.

Luca di Fulvio: A lány, aki megérintette az eget


Azoknak, akik olvasták az Álmok bandáját, biztosan ismerősen cseng Luca di Fulvio neve. Az olasz író előző könyvében a különleges nevű fiú, Christmas életét mutatta be, új regényében pedig három gyerek sorsát meséli el, akik az 1500-as évek Rómájából elmenekülve a Velencei Köztársaságban próbálnak szerencsét.

Hogyan válik a jövő nélküli fiatal lányból befolyásos ruhatervező? Milyen utat kell bejárnia egy csavargónak, hogy a szabadság védelmezője lehessen? És miképpen lesz egy zsidó tolvajból híres orvos? A válaszokat az 1500-as évek Olaszországában kell keresnünk.
A történet Róma mocskos sikátoraiban, bűzös csatornáiban kezdődik. Amikor Mercurio, az árva, tolvaj fiú, a kis Zolfo, a szép Benedetta és a félkegyelmű óriás, Ercole kifosztják a zsidó Shimon Baruchot, nem sejtik, hogy az életük fordulóponthoz érkezett. Ugyanis miután a zsidó férfi a nyomukra bukkan, megöli Ercolét, miközben Mercurio a kése hegyével az ő torkát találja el. Mercurio úgy  hiszi, megölte a kereskedőt, ezért úgy dönt, hogy Zolfóval és Benedettával Velencébe menekül. Az odavezető úton a három gyerek sorsa keresztezi a két zsidó, Isacco és lánya, Giuditta sorsát, akik egy jobb élet reményében indultak új otthont keresni. A két fiatal egymásba szeret, de hogy álmaik beteljesüljenek, meg kell küzdeniük ezernyi nehézséggel.
A regény több fiatal sorsát fűzi össze. Ahogy lassacskán megtapasztalják a számukra még ismeretlen érzéseket, úgy válnak gyermekből felnőtté. A szerelem, a gyermeki szeretet, a féltékenység, a bosszúvágy, a kilátástalanság, hol kinyitja, hol bezárja szíveiket. Egy lenyűgöző világban feszül egymásnak a nyomor és a fényűzés, a gyűlölet és a megbocsátás, a ridegség és a szenvedély. Egyetlen érzés mutat utat ebben a kiszámíthatatlan közegben: a szerelem. Olyan egyetemes érzése ez, amely összeköti a lelkeket, amely képes jobbá tenni az embereket, és amely a világot mozgatja.

Fordította: Hajdúné Vörös Eszter
Borító: füles, kartonált / keménytábla, védőborító
Oldalszám: 720
Megjelenés: 2013. október 15.


Katherine Boo: Az örök szépségen túl


A sorozat hozzám legközelebb álló könyve, Az örök szépségen túl már megtalálható a boltok polcain. Nem titok, hogy nagy kedvencem India, ám ez a könyv azért is érdekel nagyon, mert a fülszöveg szerint tényirodalmi könyv és mostanában a dokumentarista jellegű írásokat szívesebben olvasom, mint a kitalált történeteket.

Az örök szépségen túl a Pulitzer-díjas Katherine Boo mérföldkövet jelentő elbeszélő tényirodalmi könyve, amely a huszonegyedik század egyik egyenlőtlenül fejlődött nagyvárosában lakó, jobb életért küzdő családok drámai, néha szívet tépő történetét mondja el.
Ez a nagyszerűen megírt, fordulatokban gazdag, magával ragadó eseménysorozat három évig tartó, megalkuvást nem ismerő riportíráson alapszik, és a globális változás és egyenlőtlenség döbbenetes korát emberközelivé, érhetővé teszi.
(...)
Az örök szépségen túl okos belátással, humorral és az emberi kapcsolatok iránti mély együttérzéssel belevonja az olvasót egy sebesen változó korba, közvetlenül a huszonegyedik század egyik rejtett világába, és olyan emberek életébe, akiket nem lehet elfelejteni.

Fordította: Erdős Éva
Borító: füles, kartonált
Oldalszám: 308


Mark Pryor: A könyvárus rejtélye



Nem nagyon olvasok random krimiket, ebben a műfajban általában pár kedvenc szerzőm műveit részesítem előnyben, ez a könyv mégis felkeltette az érdeklődésem, elsősorban a helyszín, Párizs miatt.

Hugo Marston, a párizsi-amerikai nagykövetség biztonsági főnöke kénytelen végignézni, ahogy barátját, Maxot elrabolja egy fegyveres ember. Hugo versenyt fut az idővel, hogy megtalálja az idős könyvkereskedőt. A nyomozásban segítségére lesz egy rejtélyes, vonzó újságírónő, egy félig-meddig visszavonult CIA-ügynök és egy kelletlen rendőrnyomozó, akik segítenek Hugónak megküzdeni az őt körülvevő politikai intrikákkal, rendőrségi korrupcióval, az egyre terjeszkedő drogháborúval és a náci kollaborálás szellemével, amely Párizs egyik legjelesebb személyiségét kísérti. A helyzet rosszabbra fordul, amikor egyre több könyvárus tűnik el, testüket pedig a Szajnából halásszák ki, és az ismeretlen gyilkosok már Hugóra vadásznak. Ahogy a kirakós darabkái a helyükre kerülnek, a férfi a nyomokat követve jut el az ellenség barlangjáig ... pontosan úgy, ahogy a gyilkosok eltervezték. (...)

Fordította: Bihari György
Borító: füles, kartonált
Oldalszám: 280
Megjelenés: 2013. november 29.


Adam Makos: Felettünk a csillagos ég



Kedvenc témáim közé tartozik a II. világháború, ráadásul a repülőgépek is érdekelnek, úgyhogy Adam Makos könyve minden szempontból megfelel az ízlésemnek.

Négy nappal 1943 karácsonya előtt egy erősen sérült amerikai bombázó küszködött, hogy átrepüljön az ellenséges Németország területe fölött. A huszonegy éves pilóta mögött a gép személyzetének a fele már súlyos sebesült vagy halott volt. Ez volt az első bevetésük. Hirtelen hosszú, sötét alak jelent meg a gép farkánál: egy német Messerschmitt vadászgép. A gépet egy mesterpilóta vezette, aki egyetlen gombnyomással képes lett volna elpusztítani az amerikai gépet. Ami ezután történt, minden képzeletet felülmúlt, és később a II. világháborús ellenségek közötti leghihetetlenebb találkozóként vált ismertté.
Igaz történet két pilótáról, akiknek élete azon a napon találkozott: az amerikai Charlie Brown hadnagyról, aki korábban egy nyugat-virginiai farmon dolgozott, majd a B-17-es pilótája lett és a bajor Franz Stigler hadnagyról, aki korábban utasszállító repülőgépeket vezetett, és szerette volna  elkerülni, hogy a háborúban harcolnia kelljen.
(...)

Fordította: Bozai Ágota
Borító: füles, kartonált / keménytábla, védőborító
Oldalszám: 392
Megjelenés: 2013. november 29.


Gavin Extence: Az univerzum és Alex Woods



Alex Woods tizenhét éves kamasz, ezért azt hiszem, ez a könyv nem pont az én korosztályomnak szól, mindenesetre a fülszöveg nem hangzik rosszul.

Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek - a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydul miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.

Fordította: Béresi Csilla
Borító: füles, kartonált
Oldalszám: 416
Megjelenés: 2013. november 29.


Végül pedig a Mont Blanc válogatás két, puhakötésben már megjelent könyve, melyek keményborítós kiadása 2013. novemberében várható:

2013. október 9., szerda

Kedvezmény a Maximnál



Karácsony közeledtével (igen, már mindjárt itt van...), mindig nekiállok, és végignézem a könyvkiadók és könyvesboltok kínálatát, hogy kiválasszam azokat a könyveket, amelyeket nagyon-nagyon szeretnék a karácsonyfa alá.
 
Legutóbb épp a Maxim Kiadó oldalán nézelődtem, és ki is szúrtam magamnak pár érdekes regényt. Főleg a Mont Blanc válogatás kötetei között találtam nekem valókat, a Dream válogatás angyalait és tinédzsereit nem annyira kedvelem. Viszont az Eiffel-tornyos könyv (Mark Pryor: A könyvárus rejtélye), az Indiás könyv (Katherine Boo: Az örök szépségen túl) és a repülős könyv (Adam Makos: Felettünk a csillagos ég) ment is a kívánságlistára.

És mivel könyvet venni jó, ha kedvezménnyel adják, még jobb, megosztok veletek egy linket, amelyre rákattintva október 15-ig 30% kedvezménnyel (elő)rendelhettek a Maxim újdonságai és régebbi regényei közül:

https://docs.google.com/forms/d/1hlwGnkD95CozyQejdxani7d0a8VgyefWZiIsXhIVz1o/viewform

2013. szeptember 28., szombat

3 in 1 - Franciaország

A napokban kicsit kitakarítottam a molyos tartalmaim között, kitöröltem például a semmitmondó, kétsoros értékeléseimet, a valamirevalókat pedig elmentettem. Hosszú ideje csak akkor írtam értékelést az olvasott könyvekhez, ha „muszáj volt”, mert például kihívás miatt olvastam őket. Ilyenkor mindig azt terveztem, hogy kicsit hosszabban ide a blogba is írok róluk, de aztán mindig találtam más elfoglaltságot.

Most viszont nagyon ráérek, ezért a következő néhány posztban pár véleményt szeretnék megosztani olyan könyvekről, amelyekről a Molyon írtam, de blogos bejegyzés nem született róluk.



David Foenkinos: Nathalie második élete
 
Azért csak 4 csillag, mert az ötösöket az örök kedvenceknek tartogatom (amúgy ez is megérdemelné). Nem olvastam még idáig semmit Foenkinostól (-től?), de rögtön megtetszett a stílusa, a lábjegyzetekkel és a történetbe be-beszúrt, fontos adatokkal együtt. Nem tudom miért tetszettek annyira ezek az információk, valószínűleg azért, mert picit játékossá tették az amúgy tragikusnak indult történetet. "A szombatot meg a vasárnapot a fülére húzza, mint két nagy paplant." mondat örökre az eszembe vésődött, ha van olyan, hogy kedvenc mondatom egy könyvből, akkor ez az.
Teljesen véletlenül vettem ki amúgy a könyvtárból, illetve azért, mert a borítón Amélie* babrálja a haját, ennek ellenére nem Audrey Tautou-t képzeltem Nathalie helyébe, az egész történet mégis az Amélie csodálatos életére emlékeztetett.

*Nekem A. T. már örökre Amélie Poulain marad.
 
Janelle McCulloch: Párizsban az élet
Eddigi életemből összesen öt napot töltöttem Párizsban, de ez a kis idő is elég volt arra, hogy beleszeressek a városba, és a rövid vakáció óta keresgélem azokat a könyveket, amelyek visszaadják a francia főváros hangulatát. Ennek a könyvnek nem sikerült, bár voltak részek, amelyeknek majdnem.
Egyáltalán nem tetszett az írónő stílusa, erőltetettnek és flegmának tűnt, hiányoltam a humort, idegesített viszont az a viccelődés, amit valószínűleg humorosnak gondolt, ráadásul a cuki pöttyös oldalakhoz képest sokszor kimondottan közönséges volt. Untam, hogy állandóan a ruhatárával (és mások ruhatárával) foglalkozott és úgy akart párizsi nővé válni, hogy nem nagyon beszélt franciául. Ha valaki ennyire rajong egy városért, és mindenáron be akar illeszkedni a helyiek közé, szerintem célravezetőbb, ha pár nyelvkönyvet vesz, nem méregdrága bugyikat. Annál a résznél, amelyben azt írta, hogy megtanult pár kulcsmondatot (mondatot!), miszerint d’accord; je ne comprends pas; parlez plus lentement s’il vous plaît, hangosan felnevettem, mert ennél még én is többet tudok franciául, pedig sosem tanultam. (Igazságtalan vagyok, tudott azért teljesen felesleges mondatokat is…)
 
Nádudvari Anna: Párizsban ne légy szomorú!
Egy szenvedélymentes szerelmi történet és egy rejtélyek nélküli krimi kínkeservesen összedolgozva, főszerepben Bridgettel (aki Brigitte Bardot után kapta a nevét, bizony) és akinek gyönyörű vörös hajkoronája van, bár ez a cselekmény szempontjából teljesen felesleges információ. Bridget Párizsba utazik, hogy öngyilkos legyen (nem spoiler, benne van a fülszövegben), ám túl sokat nem tesz az ügy érdekében, viszont félelmetes kalandokba keveredik, feltűnik egy titokzatos férfi, akiről az olvasó már kb. a harmincadik oldalon tudja, hogy kicsoda, de B.-nek nem esik le.
A címet egy Romana is megirigyelhetné, a borító kicsit sem illik a történethez, ráadásul csúnya is. Ettől még a regény mondjuk lehetne jó, de sajnos szerintem nem az. Langyos szénsavmentes ásványvíz, én nem szeretem, de lehet, hogy valaki igen.

2013. szeptember 21., szombat

3 in 1 - India

A napokban kicsit kitakarítottam a molyos tartalmaim között, kitöröltem például a semmitmondó, kétsoros értékeléseimet, a valamirevalókat pedig elmentettem. Hosszú ideje csak akkor írtam értékelést az olvasott könyvekhez, ha „muszáj volt”, mert például kihívás miatt olvastam őket. Ilyenkor mindig azt terveztem, hogy kicsit hosszabban ide a blogba is írok róluk, de aztán mindig találtam más elfoglaltságot.

Most viszont nagyon ráérek, ezért a következő néhány posztban pár véleményt szeretnék megosztani olyan könyvekről, amelyekről a Molyon írtam, de blogos bejegyzés nem született róluk.
 




Orbán Ottó: Ablak a földre
 
Eleinte nagyon tetszettek Orbán Ottó körmondatai, de ahogy haladtam előre az olvasással, egyre kevésbé érdekelt a könyv. Imádok Indiáról olvasni, de engem az emberek érdekelnek, hogy mit esznek, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak, nem köt le viszont a templomok alaprajza, amelyről Orbán oly részletesen és hosszasan írt. Érdekel India összes vallása, a kultúrája, a történelme, nem érdekelt azonban a 30 évvel ezelőtti politikai helyzet elemzése. Mindezektől függetlenül végigolvastam, és annyira nem is volt rossz, csak nem az volt, amit vártam.
 
 
 
Kiss Zsolt: Az árnyékok színei - The Colours of Shadows
 
Rengeteg fotó Indiáról, nem épületekről és más látnivalókról, hanem kizárólag emberekről: anyákról, gyermekekről, árusokról, az utcán alvókról és a megtisztulókról.
A „már olvastam” helyett inkább a „már megnéztem” a helyes, ugyanis összesen talán két mondat olvasható benne, a többi mind kép, kép, kép…
 
 
Rohinton Mistry: Ilyen hosszú út
 
Nagyon szeretem Rohinton Mistryt, ez a könyve azonban nem tetszett annyira, mint az eddig olvasottak. Csak egy hangyányival maradt el tőlük, úgyhogy ez a nem tetszett annyira azért négy és fél csillagot mégiscsak jelent.
Az Ilyen hosszú út Bombayben játszódik, akárcsak az Add kölcsön a lámpásod fényét, és ez esetben is egy bérház, a Khodadad Building lakói a főszereplők. Természetesen felbukkannak olyanok is, akik nem a házban laknak, de ők is valahogyan kötődnek az épülethez: vagy a Noble családot látogatják meg, vagy bűzös falat varázsolják zarándokhellyé. A szereplők muszlimok, hinduk és párszik, és mivel Rohinton Mistry is a párszi közösség tagja, főhőse, Gustad Noble révén főképp ennek a vallási közösségnek az életét (és halálát) ismerhetjük meg. Nagyon szerettem a szereplőket, még a legszerencsétlenebb sorsú Tehmul is belopta magát a szívembe, talán azért, mert Indra Sinha Állatját juttatta eszembe.

Jon Godden – Rumer Godden: Shiva's Pigeons


Egy londoni lomtalanításból került hozzám a könyv, mert Regináék megmentették nekem. Először nem tartották jó ötletnek, hogy egy használt, félig kidobott könyvvel ajándékozzanak meg, aztán azt gondolták, hogy mivel imádom Indiát, biztosan örülni fogok neki. Örültem is.
Az 1979-es kiadású kötet (annyi idős, mint én!!) egyszerre fotóalbum és útleírás, miközben egyik sem, hanem maga India, az ország, amit nagyon szeretek, minden szépségével és nyomorúságával együtt. Tetszett, hogy a szerzők érintettek minden olyan témát, ami általában Indiáról az ember eszébe jut: a curry, a különböző viseletek, a zene, a tánc, Bollywood, a szádhuk, a guruk mind-mind szóba kerültek. Megpróbálták átadni az olvasóknak, mit láttak, éreztek, hallottak indiai életük során, és fekete-fehér fotókkal illusztrálták mindazt, ami India jelent nekik. Csodálatos könyv, remek összefoglalója mindannak, amit eddig Indiáról különbözó könyvekben olvastam.

 
"When the explorer and adventurer Vasco da Gama landed in Calicut in 1498, he was asked by his astonished hosts what was his object in coming to India. „For Christians and spices,” answered da Gama and might have added, „especially spices” – Europe was crying out for them. Spices used to come from factories in the Levant owned by importers from Venice and Genoa, who brought them in through Kabul, Balkh, and Samarkand; then the Turks captured Constantinople in 1453 and these overland trade routes were cut off. Spices have always been expensive, but when Vasco da Gama eventually reached home, his Indian cargo of cloves, nutmeg, and pepper was priceless – trading in spices was far more profitable than making Christians."
 
"When people think of Indian food, they probably think of curry; curry and rice and all those accompanying tiny dishes: raita, bhurta, dahi – of which yogurt is the nearest equivalent – salads, chutneys, poppadums – crisp biscuits, thin and light as paper – and Bombay duck, which is not duck but dried fish. Indians do eat a great many curries, sometimes every day, even twice a day, because they are cooling; the Indian idea of „hot” or „cold” food has to do not with its temperature but with its effects."

2013. szeptember 15., vasárnap

Csak úgy...


Kicsi könyvesbolt Kerkyrában.

2013. augusztus 3., szombat

Könyvek mindenhol

Egy hete ilyenkor Ljubljanában kóboroltunk és még a dögmeleg sem tartott vissza minket attól, hogy felmásszunk a várba, ahol ez a látvány fogadott:




 

A fotókon nem látszik, de a polc melletti füves részen piros nyugágyakba telepedve lehetett olvasgatni a könyveket vagy a dobozból kiválasztott magazinokat. De nemcsak a várban volt ilyen kis könyvtár, hanem a hotelban is, ahol laktunk, mondjuk valamivel szerényebb:


 
 
A lépcsőfordulóban volt kitéve néhány krimi, nem hiszem, hogy sokan kölcsönvették őket, mindenesetre nekem nagyon tetszett az ötlet.
 
 



 

Kristin Harmel: A felejtés édes íze

A fülszöveg alapján egészen érdekesnek ígérkezett a könyv, mondjuk a borító alapján gondolhattam volna, hogy édesebb lesz, mint azok a történetek, amelyeket én szeretek.
Végül nem is tetszett annyira, egy ötös skálán kettő és fél csillagot (vagy csillagos pitét) adnék rá, mert helyenként olyan bugyuta volt, mint egy Júlia szerelmesregényfüzet.
 
A főszereplő (Hope) 36 éves, van egy csőd szélén álló cukrászdája és egy tizenkét éves lánya, aki általában a szemét forgatja és pofákat vág mindenre. "Tökmindegy", ez a szavajárása és olyankor is ezt mondja, amikor amúgy egyáltalán nem passzol a szövegkörnyezetbe.
 
Hope Alzheimer-kóros nagyanyja egy este egy nevekből álló listát ad unokájának és arra kéri, utazzon Párizsba és derítse ki, mi történt valójában a listán szereplő családtagjaival. Annyit tudunk róluk, hogy meghaltak, de Rose (a nagymama) szeretné megtudni, hogy hol és mikor vesztették életüket. Hope elutazik és mindent kiderít. Persze nem jár rögtön sikerrel, de mindig talál olyan nyomot, amin továbbhaladhat, vagy valaki mindig elvezeti őt egy olyan emberhez, aki információval szolgálhat, Hope pedig újabb és újabb darabkákat illeszthet nagyanyja múltjához. Többek közt pont ez  volt a bajom a könyvvel: minden annyira le volt egyszerűsítve, seperc alatt megtaláltak több évtizede eltűnt személyeket és egyszer sem ütköztek akadályokba, ha mégis, akkor azokat könnyen leküzdötték.
 
Végig az volt az érzésem, hogy valami nagyon meghatónak vagyok a részese, körülöttem mindenki a zsebkendőjét szorongatja, csak én nem érzékenyülök el. Pedig tényleg szomorú volt a történet, de annyira túlzóan és teátrálisan, hogy sokkal inkább taszított, mint megríkatott. De nem is ez az eltúlzott drámaiság bosszantott a leginkább, hanem sokkal apróbb dolgok. Olyanok például, mint a sütemények állandó emlegetése: letette a tepsit a muffinokkal, mert össze kellett kevernie a kekszek tésztáját, hiszen a citromos-szőlős torta is már rég elkészült, blabla.... Egy cukrászdában elég gyakori jelenség, hogy süteményekkel dolgoznak és ez az állandó ismételgetés szájbarágósnak tűnt, mintha folyamatosan azt akarta volna a tudtomra adni, hogy ez pedig itt egy cukrászda. Meglepőnek tartottam, hogy egy cukrász (aki ráadásul cukrászcsaládból származik) ennyire nincs képben a nemzetközi konyhával és egyáltalán nem tűnik fel neki, hogy a legtöbb sütinek, amiket sütöget, semmi köze nincs a francia édességekhez (max. francia nevük van).

Nem volt számomra életszerű az sem, hogy Mamie (aka Rose) csak úgy felébred a kómából, és az Alzheimer-kór, az agyvérzés és a kóma ellenére simán felismeri a szerelmét, akit hatvan-hetven éve nem látott. Nem vagyok jártas a "kómából való ébredés"-témakörben, de szerintem azért nem pont így történik.
 
Na mindegy, igazából szórakoztató limonádénak nem rossz, de ezt a történetet sokkal jobban is meg lehetett volna írni, kicsit kevesebb pátosszal, kicsit kevesebb cukorral és jobban kidolgozott szereplőkkel, akik nem forgatják állandóan a szemüket és nem túrnak bele annyit rakoncátlan barna fürtjeikbe.

2013. június 11., kedd

Street Food


Van ilyenem.
 
A Street Food Show óta vártam, hogy megjelenjen, és tegnap végre ott figyelt az újságárus polcán. Kicsit meglepődtem, mert egy Pesti Est nagyságú-stílusú füzetre számítottam, de ez sokkal komolyabb annál: az A4-es méretnél rövidebb, de szélesebb, szóval egyáltalán nem táskakompatibilis kiadvány, szép fényes lapokra nyomtatva.
 
Még nem volt alkalmam elmerülni benne, tegnap csak átlapoztam, de nagyon érdekesnek tűnt, úgyhogy alig várom, hogy a lángosokról és hamburgerekről olvassak, hogy megismerjem a street arcokat és kivagdoshassam a kuponokat (amelyeket valószínűleg sohasem fogok felhasználni, mert nem azokban az éttermekben válthatóak be, amelyek érdekelnek).
 

2013. június 9., vasárnap

Gasztrotrollok

Annyi kajálós-éttermes blogba botlottam az elmúlt hónapokban, hogy írtam magamnak egy listát a kipróbálásra érdemes helyekről. Van köztük fagyizó, hamburgeres, pékség, szóval mindenféle vendéglátóipari egység, és végre Gergőt is sikerült meggyőzni, hogy jól fogunk járni, ha kipróbáljuk ezeket a helyeket. Ha meg mégsem ízlik, amit mások annyira dicsérnek, akkor meg mérgelődünk egy sort, de legalább nem úgy mondunk véleményt valamiről, hogy nem próbáltuk.
Azt kell mondjam, remek érzékkel választom ki a háromoldalas listámról a helyeket, mert Gergő eddig minden alkalommal elégedett volt, és most azon értetlenkedünk, hogyan járhattunk éveken át ugyanabba a török gyorsétterembe és miért nem kerestünk újabb és újabb helyeket és ízeket.
 
Még az elején járunk a gasztroprojektnek, idáig ezeken a helyeken ettünk:
 
 
Ezt egészen véletlenül nem blogon találtam, hanem akkor, mikor jóravaló kajálóhelyeket kerestem a Kazinczy utcában. Egy külföldi ismerősünknek mutattuk meg a Szimplát (igen, sok külföldi kíváncsi rá), szóval fel kellett készülnöm, hogy vasárnap este valami ételhez is jussunk. Azóta rendszeresen visszatérünk egy-egy burritóra vagy egy fajitasra, sőt az is előfordult már, hogy hazautaztattam őket Újpestre.
 
 
Erre a helyre az Egy nap a városban gyrostesztje után lettem kíváncsi, és mivel majdnem szemben van velünk (csak a Duna választ el minket), hamar ki is próbáltuk. Valóban nagyon jó náluk a gyros, legalábbis szerintem az jót jelent, ha minden egyes hozzávalóval külön-külön meg voltunk elégedve. A hús jól meg volt sütve, a sült krumpli nem fagyasztott hasáb volt, hanem mintha kisebb krumplikat szeleteltek volna hosszába fel, a lilahagyma szintén vékony szeletekre volt vágva és nem csípett. A paradicsomról nem tudok semmit mondani, a tzazikit viszont nagykanállal tudtam volna enni. Nem híg szószt locsolnak ugyanis a húsra, hanem tzazikit tesznek mellé, amit olyan finom, sűrű joghurttal készítenek, hogy még. Eddig semmi bajom nem volt a törökös gyrossal, de innentől kezdve máshogy fogok tekinteni a lilakáposztás-salátás, csípős piros szószos tálakra.
 
Varieté Bisztró
 
Ez volt az első hely, amit felkerestünk, szintén az Egy nap a városban hatására. Nagyon tetszett a hely (ekkor még a Veres Pálné utcában voltak), és a felszolgáló lány is kedves volt. Az ételre elég sokat kellett várni, Gergő szerint megérte, én nem voltam teljesen elégedett. Később rájöttem, hogy ezért csak magamat okolhatom, grillezett csirkemelles burgert kértem ugyanis, pedig marhát kellett volna, mert az úgy az igazi. Íztelen és vastag volt a hús a burgeremben, de egy csirkemelltől nem is nagyon lehet többet várni. Gergőnek egy rossz szava nem volt a sajtburgerére, a fűszeres sült krumpli, a káposztasaláta és a hagymakarika nagyon finom volt (bár utóbbit tekintve három karika egy adagban nem volt nagy fényűzés) és ízlett a ház saját szósza is, amit a sült krumplik mellé kértünk. A gyömbéres limonádé (talán naracsos is, nem emlékszem már), nem volt nagy durranás, elég vízízűnek éreztem. Összességében viszont (íztelen hússal együtt is) százszor jobb volt, mint egy McDonald's menü.
 
 
Ez a legfrisebb élmény, Gergő valami tésztát evett volna, ezért múlt szombaton a Tészta tanyához látogattunk el. Innen a lehúzott redőnyök láttán (szombaton délután fél hatkor nyitnak) átmentünk a Hajós utcába, az A prestoba (én eredetileg is ide szerettem volna menni, haha). Nagyon szimpatikus volt a hely, rövid tanakodás után a ház gnocchiját választottam (pármai sonkás-póréhagymás-tejszínes-paradicsomos gnocchi), Gergő viszont mindig tutira megy, úgyhogy ő egy lasagnét kért. Letelepedtünk, és néhány perc múlva meg is érkezett a két tányér, és onnantól kezdve nem nagyon szóltunk egymáshoz, néha csak annyit kérdeztünk egymástól, hogy "kérsz?" Az én adag gnocchim akkora volt, hogy Gergő segítsége nélkül nem tudtam volna végezni vele, szerencsére nem nagyon kellett nógatni, hogy vegyen pár gombóckát a tányéromból. Friss volt, laktató és olyan, ami után az embernek kedve támadt megkóstolni a többi tésztát is. Ide még biztosan visszatérünk.
 
Fragola
 
Nem vagyok nagy fagyi-fan, nem is tudom, hol lehet igazán jó fagyit kapni Pesten, de a Fragoláról sokat hallottam már. Írták, hogy egetrengető, írták, hogy túl van hypeolva, de úgy gondoltam, meg kell kóstolni, aztán majd én is mondhatok róla jót vagy rosszat az ismerőseimnek. Engem a sós pisztácia és a fahéjas szilva levett a lábamról, Gergő viszont kidobta az áfonya maradékát, annyira nem ízlett neki. Az ízlések és a pofonok, ugye...

 

2013. május 12., vasárnap

Street és Show: igen; Food: nem

Ki az, aki napokon át arra készül, hogy a Street Food Show-n degeszre eszi magát, szombaton kimegy, tesz egy kört, aztán hazamegy anélkül, hogy egy falatot is enne?
 
Én.
 
Illetve Gergő és én.
 
Pedig annyira rákészültem az egészre, reggel még ki is néztem, melyik résztvevőnél szeretnék megkóstolni ezt-azt. Legjobban a Gyradiko görög fogásaira fentem a fogam, meg a Fragola grapefruit fagyijára és egy cortadóra a Tamp & Pull standjánál. Úgy gondoltam, hogy Gergőnek az Íz-lelő hurkái és kolbászai jönnének be, esetleg a Bodega burgerei. Sőt, még az is eszembe jutott, hogy akár haza is vihetünk egy kis házi kenőmájast is, meg néhány péksüteményt a Marmorstein kínálatából.
 
Három felé mentünk a vásárcsarnokba, mert naivan azt gondoltuk, hogy túl az ebédidőn nem lesz nagy tömeg, és majd kedvünkre nézelődhetünk és kóstolgathatunk. De nem. A show a galérián kapott helyet, az érdeklődők pedig annyian voltak, hogy a lépcsőnél sorba kellett állni, és csak annyi ember mehetett fel, amennyi lejött. Elég gyorsan ment a sor, pár perc várakozás után mi is feljutottunk, bele a halszagba és a tömegbe. Annyi ember zsúfolódott össze a keskeny galérián, hogy haladni is nehéz volt, nemhogy nézelődni. A Gyradikónál olyan sor állt, hogy rögtön lemondtam a szuvlaki tálról, aztán minden másról is, mikor hasonló sorokat láttam mindenhol. Ráadásul Gergő arca elkezdett torzulni, nehezen viseli a tömeget, a sorbanállást, és ilyen szituálciókban én is hamar elvesztem a kedvem és jön a "na jó, menjük innen" rész. A legjobban mégis a meleg zavart, meg hogy minden asztal foglalt volt, nagyon utálom, amikor étellel a kezemben kell helyet keresgélnem, embereket kerülgetve.

Mentünk egy kört, Gergő már enni szeretett volna valamit (máshol) én meg örültem, hogy nem vettünk kuponokat, így nem kellett őket visszaváltani sem. Csalódottak voltunk, tényleg megkóstoltunk volna pár dolgot, de feladtuk, és inkább a megszokott (bár egyre kevésbé kedvelt) helyünköt ettünk egy gyrost. Hogy mégis jól végződjön a délután, elmentünk fagyizni a Fragolába. Gergő csokis kekszet és áfonyát kért (utóbbit megkóstoltam, nekem elég íztelennek tűnt), én pedig egy fahéjas szilvát (szilva-fahéj kombó bárhogyan jöhet, a héten fahéjas szilvalevest ettem, pedig idáig azt hittem, nem is szeretm a gyümölcslevest, kivéve amit anyukám készít meggyből) és egy pisztáciát, ami (legalábbis szerintem) sós volt. Zseniális.

Így jártunk a Street Food Show-val, remélem legközelebb lesz türelmünk kivárni a kígyózó sorokat, de annak még jobban örülnék, a következőt tágasabb helyen rendeznék meg. Közben meg rájöttem, hogy a Gyradiko itt van majdnem szemben velünk (csak a Duna választ el tőle), szóval hamarosan meglesz az a szuvlaki is...

 

2013. május 7., kedd

Street Food Show 2013


Megvan a szombati programunk, vagyis remélem, hogy kijutunk a Hold utcai vásárcsarnokba és meg tudjuk kóstolni ezeknek a jóságoknak egy részét. Azért aggódom egy kicsit, mert ezekre a programokra mindig nagyon el akarok menni, de pár nappal azután jutnak eszembe, hogy véget érnek.
 
Van ám még egy evős projektem, télen ugyanis elhatároztam, hogy kipróbálom az Egy nap a városban blog által ajánlott fagyizókat, hamburgereseket, éttermeket. Egybe már el is jutottunk, pár hete teszteltük a Varieté Bisztrót (még a Veres Pálné utcában, de már elköltöztek a Deák környékére), de bele kell húznunk, mert a jó helyek egyre csak szaporodnak, én pedig időközben lelkes olvasója lettem a We Love Budapest blognak, ahonnan újabb és újabb tippeket szerzek.

2013. május 6., hétfő

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén


Nem volt nagy szám, pedig a fülszöveg alapján elég érdekesnek tűnt: egy muszlim vallású, brit doktornő amerikai tanulmányai végeztével Szaúd-Arábiában vállal munkát. Sőt, az is tetszett, hogy a nemcsak a szokásos kendőbe burkolózó nő került a borítóra, hanem a Kába-kő is, végre.
A történet sajnos elég vontatott volt, sok újat nem tudtam meg a rijádi hétköznapokról, meg úgy általában Szaúd-Arábiáról: a férfiak az élet császárai, az asszonyaikat-lányaikat meg igyekeznek elrejteni a többi férfi elől. Máris helyesbítek: a mekkai zarándoklat menetéről még nem olvastam emlékeim szerint, szóval ez mindenképpen újdonság volt. Ezen kívül viszont többnyire csak arról volt szólt, hogy a nők felvették az abajájukat, majd mikor maguk között voltak, levették. Panaszkodtak, hogy hordaniuk kell, ugyanakkor jól jött, amikor el akartak rejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. Nem is akarok többet a könyvről írni, inkább bemutatom a legfontosabb muszlim női viseleteket, mert megmondom őszintén, idáig én sem tudtam pontosan, mi a különbség közöttük, de most már képben vagyok.

Hidzsáb: egyszerre jelenti a muszlim öltözködés szabályait és a legáltalánosabb fejkendőt, melyet háromszög alakúra hajtva az áll alatt kötnek meg. A hidzsáb eltakarja a hajat és a nyakat, de szabadon hagyja az arcot.


Nikáb: az egész arcot eltakaró fátyol, mely jóformán csak a szemeket hagyja szabadon. Szaúd-Arábiában, Jemenben, Ománban és az Arab Emirátusokban hordják, de különböző formáit Szomáliában, Szíriában és Egyiptomban is viselik.

A két legelterjedtebb formája a fél-nikáb és a teljes nikáb. A fél-nikáb szabadon hagyja a homlok egy részét, a teljes nikábon azonban valóban csak a szemeknek van egy kis rés.



                    Forrás: http://www.hijabifashions.com                         Forrás: http://www.sunnahstyle.com

Burka: lepelszerű ruhadarab, mely viselője egész testét befedi, még a szemek előtt is rács van. Főleg Afganisztánban hordják, kék vagy drapp színben.


Csador: Iráni nők jellegzetes viselete, fekete, félkör alakú, elöl nyitott, hosszú köpeny, mely az egész testet befedi. Nincs ujja, illetve semmilyen nyílás a kezek számára, nincsenek gombjai, ezért az áll alatt összefogva, vagy a karok alá betűrve viselik.



Al-Amira: kétrészes fátyol, mely egy kis kerek sapkából és egy csőszerű, nyakat eltakaró részből, a buknukból áll.



Abaja: főleg Szaúd-Arábiában hordott hosszú köpenyféleség, mely teljesen eltakarja viselője ruházatát. Gyakran hordják nikábbal és kesztűvel kiegészítve.


Khimar: hosszú, csípőig érő köpenyszerű fátyol, mely eltakarja a hajat és a nyakat, de szabadon hagyja az arcot.


Dupatta: főleg Pakisztánban elterjedt, "multifunkciós" sál, mely gyakran kiegészíti a salwar kameezt. Hagyományosan a két vállra terítve vagy a fejre borítva hordják.

2013. május 2., csütörtök

A humusz próbája

Néhány bejegyzéssel korábban írtam pár szót az Arab konyha lépésről lépésre című könyvről, három hete szombaton pedig végre ki is próbáltam az egyik receptjét. Régi kedvencemet, a humuszt akartam előállítani, de a főzőcskézés végén nem voltam teljesen elégedett.
Ennek az egyszerű ételnek az elkészítését 11 lépésben mutatja be a könyv, ezt túlzásnak tartottam, főleg a végeredményhez képest: a fél konyha összekoszolása után csak egy nagy tál száraz, darabos, íztelen csicseriborsómasszám volt.

A recept szerint a beáztatott, leöblített, lecsöpögtetett csicseriborsót 2,5 órán át kell főzni. Így is tettem és tényleg puha lett, de más receptek ennél sokkal rövidebb főzési időt írnak elő. Ez valójában nem akkora probléma, de lehet, hogy teljesen fölösleges, főleg ilyen gáz- és villamosenergia árak mellett... A következő két lépésben leszűrjük és hideg vízbe tesszük a csicserit, leszedegetjük a víz felszínére került héjakat, majd újra leszűrjük és újra lecsepegtetjük. (A humusz elkészítésének a negyedét egyébként ez a két művelet teszi ki.) A következő lépés az, hogy (a leszűrt és lecsepegtetett, of course) csicserit összeturmixoljuk és "kevés főzővízzel lazítjuk". Azzal a főzővízzel, amit elvileg már kiöntöttünk, ugye, hiszen a recept elején senki sem figyelmeztetett, hogy óvatosan a leszűréssel, mert lehet, hogy később kell még egy kis víz a lazításhoz. Rendben van, hogy az emberek többsége előre elolvassa a receptet, amit el akar készíteni (így tettem én is  és félreraktam egy kis vizet), de azért kedves dolog lett volna ezt előbb, a leszűréskor megemlíteni. (Egy másik receptből amúgy később kiderült, hogy elég sok víz kell, és nemcsak akkor, ha úgy gondoljuk, hanem kell és kész.)

A következő négy lépés az Ízesítés címet kapta, erre mondjuk nem kellett volna ennyi képkockát pazarolni, elég lett volna annyit írni, hogy az eddig fel nem használt hozzávalókat hozzákeverjük a már felhasználtakhoz. Jobban kellett volna figyelni azonban a hozzávalók mennyiségére, ugyanis például egy púpozott* evőkanál tahina édeskevés ennyi csicseriborsóhoz, más receptek 2-3 evőkanálnyit használnak.

Az utolsó kép egy tál gyönyörű humuszt ábrázol, alatta pedig a következő megállapítás olvasható: "Akkor jó, ha krémes, könnyen kenhető állagú". A recept alapján készített humusz egyáltalán nem lett krémes, utólag kellett feljavítanom olívaolajjal, tahinával és sóval (ami érdekes módon teljesen kimaradt a hozzávalók közül). A feljavított változat végül egészen jó lett, de ez kizárólag az én érdemem, illetve azé, hogy gyakran eszem humuszt, így tudtam, hogy kell kinéznie és milyen ízűnek kell lennie.

Annyit tennék még hozzá, hogy a maradék csicseriborsóból falafelt sütöttem a könyv segítségével, de olyan szarul sikerült, hogy nem lepődtem volna meg, ha katasztrófaturisták indulnak el a Közel-Keletről, hogy megnézzék. Kicsit elégedetlen vagyok, mert bár nagyon szép a könyv, úgy tűnik, pont arra nem használható, amire való.


*A tahina amúgy elég folyós állagú, szóval macerás kivenni belőle egy púpos evőkanálnyit.