Oldalak

2013. január 20., vasárnap

Ízek és kultúrák, lépésről lépésre



Nem tudom, említettem-e már, mennyire szeretem a szakácskönyveket. Gyerekkoromban is gyakran lapozgattam a konyhaszekrény második polcán tartott 4-5 Magyar Konyhát (mindig ugyanazt a pár újságot, igen), kivagdostam a Nők Lapjából Frank Júlia receptjeit, az itt-ott kapható receptkártyákból pedig étlapot állítottam össze a képzeletbeli éttermem számára. Később a TV Paprikán elkövetett Gasztropuccsot néztem sokat, de tulajdonképpen az összes főzős műsorra vevő voltam. Főzni ekkor azonban még nem tudtam, a fakanállal és a tűzhellyel kb. 4 éve kerültem közelebbi kapcsolatba.

A szakácskönyvek ekkor új értelmet nyertek számomra, mert innentől kezdve nemcsak a képeket nézegettem és a konyhai fortélyokat olvasgattam, hanem meg is főztem a szimpatikus ételeket. Lassan megkedveltem az albumszerű, sok színes fotót és kevés receptet tartalmazó szakácskönyveket is (Stahl), pedig egyáltalán nem tetszettek, amikor divatba jöttek.

És akkor a lényeg: van a HVG-nek egy Ízek és kultúrák című sorozata, melynek négy részét már megkaptam Lindától név-, születés-, és egyéb jeles napokra. A4-es méretű, vékony könyvek ezek, kevés recepttel, minden kötet egy-egy ország konyháját mutatja be, és nekem annyira tetszenek, hogy lehet, hogy az összes részt megszerzem. Mindegyik rész 15-15 receptet tartalmaz, illetve bemutatja az adott ország jellegzetes fűszereit, italait, konyhai eszközeit, olyan szép fotókkal illusztrálva, hogy én még azokhoz az ételekhez is kedvet kaptam, amelyeket egyébként nem szeretek.


Az eddig megismert részek közül a legjobban az arab tetszett, mégpedig azért, mert ez a rész nem egyetlen ország konyhaművészetét mutatja be, hanem összefoglalja a magrebi és a közel-keleti arab államok gasztronómiáját, összevetve a hasonlóságokat és a különbségeket. Az alapvető élelmiszerek és gyakran használt gyümölcsök bemutatása után kitér az iszlám étkezi szokásokra és előírásokra, de nem maradhatnak ki egy ilyen könyvből a csodálatos fűszerek, a kávé vagy a különleges italok sem (gránátalmalé rulez).

Az általános rész után következnek a receptek, valóban lépésről lépésre. Ez a rész nekem annyira nem tetszik, túl szájbarágós, egy étel elkészítését 10-18 lépésben mutatja be, és a hozzávalókon kívül felsorolja a szükséges eszközöket is (kés, vágódeszka, fakanál). Túlságosan részletes a leírás, a falafelnél például külön fotó mutatja, ahogy a csicseriborsó lecsöpög, a bulgursalátánál pedig azt nézhetjük meg, hogyan  csavarja ki egy kéz a citromot. A receptek között egyébként vannak olyan ételek is  amelyeket szerintem a világ bármelyik konyhájában gyakran főznek (húsos tészta, töltött csirke), csak a fűszerezésük tér el az arab változattól. Néhány ételnek több variációja is előfordul a könyvben, például a sima csirketadzsinon kívül a mézes-körtés csirketadzsin elkészítését is megtanulhatjuk.

Érdekes sorozat, számomra még érdekesebb lenne, ha a 120 oldalba több recept férne, az sem baj, ha nem ennyire részletesen bemutatva.

2013. január 14., hétfő

Michael Palin: Hemingway nyomában


Jó dolog lehet nekiindulni a világnak, felkeresni kedvenc írónk, zenészünk, vagy akár zoológusunk életének állomásait, és saját szemünkkel megnézni azokat a helyeket, ahol a kedvenc élt, alkotott, szerelmes volt. Szerencsére vannak emberek, akik nemcsak álmodoznak ilyesmiről, hanem el is indulnak, aztán könyvet is írnak az egészről. Mondjuk mögöttük általában egy komplett stáb áll, és nem kell olyan prózai dolgokkal foglalkozniuk, mint a repülőjegy-foglalás vagy a szálláskeresés, szóval egy kicsit könnyebb dolguk van, mint amilyen nekem lenne, ha mondjuk Gandhi életén szeretnék végigutazni.

Michael Palin Hemingway nyomába ered, és a kilométereket nem számolva több kontinensen is átutazik, hogy meglátogassa az amerikai író (ezenkívül katona, nőcsábász és vadász) életének állomásait. Kalandját Illinois-ban, az Oak Park Avenue 339-es számú házában, Hemingway szülőházában kezdi (1899-ben a ház még a 439-es számot viselte), majd boltokban, kocsmákban, kisvárosokban és nagyvárosokban folytatja. 

Amerikát elhagyva Olaszországon (Milánó, Velence), Franciaországon (Párizs), Spanyolországon (Pamplona, Madrid, Valencia) utazik keresztül és kipróbálja többek között a mentőautó-vezetést, a tanktolást Párizs utcáin, részt vesz a híres-hírhedt bikafuttatáson és felkeres egy matadoriskolát is.
Európai körútja után az USA legdélibb városába, Key Westbe (Florida) repül, és rengeteg önjelölt Hemingway-jel találkozik, akik mind arra vágynak, hogy megnyerjék az évente megrendezett Hemingway-hasonmásversenyt.

Key West után a következő úticél Afrika, először Kenya, majd Uganda következik, aztán Kuba, ahol fekeresi Hemingway kedvenc bárjait, többek között a Floriditát, melyben annak idején extra erős daiquirit, Papa Doblét kevertek az írónak.

Az utolsó állomás Ketchum (Idaho), és egy preparátorműhely felkeresése után már csak Hemingway háza van hátra, ahol az író 1961. július 2-án fejbe lőtte magát.

Nem nagyon ismerem Hemingwayt (két művét olvastam), ezért azt gondoltam, Palin ezen könyve nem lesz olyan érdekes, mint amilyen a Himalája vagy a Szahara volt. Tévedtem, izgalmas és szórakoztató volt (hiszen egy Python mindig Python, bármerre járjon is), és azt vettem észre, hogy egészen megkedveltem Hemingwayt, mint embert. Íróként egyelőre még nem vagyok annyira kíváncsi rá, de ami késik, nem múlik.
(Még azt szeretném hozzátenni, hogy Hemingway igencsak jóképű volt fiatalon....)

2013. január 10., csütörtök

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény

Mindig bajban vagyok, amikor háborús, holokauszttal, kitelepítéssel vagy népirtással foglalkozó könyvekről szeretnék véleményt írni. Ha azt írom, hogy tetszett, akkor az hülyén hangzik, mert ugyan mi tetszhet egy olyan történetben, amelyben elhurcolnak és megölnek embereket; ha viszont azt írom, hogy nem tetszett, akkor meg azt gondolhatják, hogy egy nebáncsvirág vagyok, akinek nem is való a kezébe ilyen komoly témákkal foglalkozó könyv. Az igazság az, hogy érdekel a II. világháború, szívesen olvasok róla (tessék, mondtam, hogy hülyén hangzik), de a balti államok sorsa eddig valahogy kimaradt. Tudtam persze, hogy Sztálin nem bánt kesztyűs kézzel a Baltikum lakóival, de a II. világháborúval kapcsolatban eddig főleg a normandiai partraszállásról, az észak-afrikai hadműveletekről, vagy a varsói gettó lázadásáról olvastam.

"1939-ben a Szovjetunió lerohanta a balti államokat: Litvániát, Lettországot és Észtországot. Nem sokkal utána a Kreml listát állított össze a szovjetellenesnek tekintett emberekről, akiket kivégeztek, vagy akikre börtön vagy rabszolgaság várt a szibériai munkatáborokban. Szovjetellenesnek tekintették az orvosokat, ügyvédeket, tanárokat, katonákat, írókat, üzlettulajdonosokat, zenészeket, művészeket, sőt még a könyvtárosokat is, akiket szintén felírtak a nagyszabású népirtásra kiszemeltek listájára. Az első kitelepítésekre 1941. június 14-én került sor."

A könyvre a molyon (hol máshol) figyeltem fel, és megdőlni látszik az a tény, hogy nem a borító alapján választom ki az olvasmányaimat, mert ez esetben a borító tetszett meg, de nagyon, annyira, hogy elolvastam a fülszöveget, aztán már ment is a könyv a kívánságlistára, onnan meg egyenesen a karácsonyfa alá.

Nem vagyok egészen biztos benne, hogy ez YA, ennek utána sem néztem, de úgy sejtem, hogy a célközönség a inkább a fiatal felnőtt korosztály. Lehet, hogy ezt csak a főszereplő kora miatt éreztem, Lina Vilkas ugyanis egy tizenöt éves lány, akit testvérével és édesanyjával hurcolnak el otthonából. Lina előtt áll az egész élet, a képzőművészeti iskola, ám terveit derékba töri Sztálin, a háború, a deportálás. Kényszermunkára viszik a litván értelmiségieket, kisebb megállókkal egészen Szibériáig és akik túlélik a borzalmas utazást, azokra is csak az éhezés és a farkasordító hideg vár. Az ifjúsági mellékíztől (ami lehet, hogy a valódi íz, tényleg nem tudom) eltekintve tetszett a könyv, de nekem nem olyan közhelyek jutottak eszembe olvasás közben, hogy élni akarás, kitartás meg remény, hanem azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon én meddig bírtam volna? Tűrtem volna a kegyetlenkedéseket vagy inkább azon igyekeztem volna, hogy minél hamarabb túllegyek az egészen? Nem tudom  és nem is akarom megtudni.