Oldalak

2013. február 13., szerda

B.U.D.A.P.E.S.T.

B.ejárni a várost
U.tcákat róni
D.unaparton korzózni
A.ndalogni a sugárúton
P.arkokon átvágni
E.mlékműveket megkeresni
S.étálgatni
T.ereken üldögélni

Mindezt Simplicissimus könyvével és fényképezőgéppel a kezemben, ragyogó napsütésben, turistát játszva, a saját városomban. Legyen már tavasz!

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi


Meg tudom magyarázni, miért kezdtem el Leiner Laura sorozatát olvasni, így túl a harmincharmadik évemen, sőt két kiváló indokom is van. Az egyik az, hogy az előző posztban említett Sonnenschein annyira nyomasztó volt, hogy mindenképpen valami szórakoztatóra vágytam utána, a másik pedig az, hogy a Nagy Szekrénypakolás során előkerültek a régi deszkás cuccaim, amitől olyan nosztalgiaroham tört rám, hogy majdnem sírva fakadtam. (Ekkor még nem tudtam, hogy Cortez, az ultramenő főhős is deszkás.)
A Szent Johanna gimi első két része éppen kéznél volt és mivel a Molyon rendkívül népszerű a sorozat, belekezdtem. Azt gondoltam, nem fog tetszeni, mert jócskán kinőttem már a gimis sztorikból, másrészt nem vagyok jóban az ifjúsági meg a YA történetekkel, de megtörtént a csoda: tetszett.

Az eddig olvasott - pontosabban elkezdett és félbehagyott - YA könyvekkel az volt a bajom, hogy olyan problémákat feszegettek, amelyek teljesen távol álltak tőlem, így egyáltalán nem tudtam beleélni magam a szereplők helyzetébe. Anorexia, öngyilkosság, bullying: szerencsére sosem érintettek sem engem, sem az ismerőseimet, barátaimat. Reni naplóját olvasva viszont olyan dolgok jöttek elő, amelyeket valaha magam is átéltem. Sokszor azt vettem észre - és ezzel nem vagyok egyedül szerintem -, hogy a szereplők helyére a saját volt osztálytársaimat képzeltem, sőt az egész történet abban a gimnáziumban játszódott, ahová én jártam sok évvel ezelőtt. Nem ismerem a mai tizenéveseket (az alapján, amit az utcán, metrón, plázában látok belőlük, nem is igazán érdekelnek), nem tudom például, hogy hogy beszélnek, de szerintem Leiner Laura jól eltalálta a stílust, mert nem próbált túlságosan laza lenni, szóval teljesen jól elkerülte a mesterkéltséget.
Olyan figurákat teremtett, mint amilyenek mi is voltunk, és sikerült a 9. b osztályba  beíratnia a kamasztársadalom minden csoportjának egy-egy képviselőjét.  A menő deszkás, a rasztasrác, az emós, a kocka, a leendő bölcsész (jelenleg alter), a stréber, és persze a tizenkettő-egy-tucat lány, aki természetesen a leghelyesebb fiúba lesz szerelmes, mert ez már csak így megy. Annyira szerethetőre sikerültek ezek a figurák, minden hülyeségükkel együtt, hogy jó volt egy kicsit újra fiatalnak lenni velük és visszarepülni abba az időbe, amikor még matektémazárók jelentették a legnagyobb problémát.

Egy ifjúsági regényből nem maradhat ki a zene sem, hiszen annak idején én is az alapján soroltam az embereket a jó fejek és a bénák közé, hogy mi volt a kedvenc együttesük. A zenékkel kapcsolatban kicsit furcsállottam, hogy a Szent Johannások rengeteg olyan zenét is hallgattak, ami az én időmben volt divat, és meglepő volt egymás mellett látni a Clawfingert és az Anti Fitness Clubot.
A második rész után nem kezdtem rögtön a harmadikat, mert néha soknak éreztem az állandóan ismétlődő elemeket (Reni házijának másolása, Virág hajának  ide-oda fésülgetése, az anyuka ámokfutása a konyhában), de hamarosan nekiállok a következő résznek, mert már kezd hiányozni az osztály. Remélem, Virág zenei ízlése fejlődik egy kicsit, mert már unom a Fall Out Boyt, és annak is örülnék, ha Reni nem hordana többé trapéznadrágot.


2013. február 3., vasárnap

Daša Drndić: Sonnenschein

Pár napja már befejeztem a könyvet, de még mindig nem tudom, hányast adnék neki egy ötös skálán. Néha nagyon figyelmetlenül olvasok (főleg, mikor sok elolvasásra váró könyv sorakozik a polcon), és szerintem most is ez történt, pedig most nagyon figyelmesnek kellett volna lennem, mert rengeteg név, adat és helyszín szerepelt a történetben, ráadásul nemcsak a főhős, Haya Tedeschi gondolatai voltak csapongóak, de a narrátor is meglehetősen gyakran váltott egyik témáról a másikra. 

Nem tudom, lehet-e a Sonnenscheint egyetlen történetnek tekinteni, illetve ha lehet, akkor minek a története pontosan. Haya Tedeschié, akitől elrabolják a gyerekét, hogy a Lebensborn program keretében jó németet neveljenek belőle? Az elrabolt gyereké, akit az addig anyjának hitt asszony a halálos ágyán világosít fel származásáról? Azé a 9000 névé, melyeknek tulajdonosait Olaszországból deportálták? Mindegyiküké, ezenkívül a várakozásé és a kutatásé, valamint a le nem tagadható, múltból felbukkanó bűnöké is.

A Sonnenschein egyszerre családregény, dokumentumregény és történelmi regény, ahogyan ezt a fülszöveg is említi, a cselekménye pedig röviden annyi, hogy egy idős asszony, Haya Tedeschi keresi fiát, akit öt hónapos korában raboltak el tőle. A Németországban élő férfi az ötvenes éveiben tudja meg az igazságot és kutatni kezd az anyja után. A szöveg egységét fényképek, kottarészletek bontják meg, s az egész könyvet kettévágja egy kb. 100 oldalon keresztül sorolt névsor, hogy utána jegyzőkönyv-részletekből, náci tisztek, a táborokat túlélők és túl nem élők vallomásaiból megtudjuk, mi történt a felsorolt neveket viselő emberekkel. Sajnos a fülszövegben említett Lebensborn programról nem esett sok szó, pedig érdekelt volna, hogyan próbálták árjásítani a nácik az innen-onnan elrabolt gyerekeket.

A könyv nagy része jelen időben íródott, és ettől nekem még nyomasztóbbnak tűnt, nem gondoltam volna, hogy egy igeidő ilyen hatást tud kiváltani. Az volt az érzésem, hogy ez az egész borzalom körülöttem zajlik, az én időmben, és még mindig nincs vége.

Nemcsak a jelen idő használata volt zseniális, hanem a borító is telitalálat. Bizarr, groteszk, morbid, vagy lehet, hogy egyik sem, ha a szó lexikoni értelmét nézzük, mindenesetre nagyon hatásos. Egy csoport gyerek, fejükön gázálarccal, melyekről - bár sok háborús filmet láttam - nem tudtam eldönteni, hogy valódi gázálarcok-e, vagy a porszívó csövéhez hasonlító cső csak fantáziaelem, és azt a csövet jelképezi, mellyel az autók kipufogójából visszavezették a kipufogógázt az utastérbe, hogy kivégezzék az ott összezsúfolt, az árja fajra veszélyes elemeket.

Nem igazán nekem való könyv, nem a téma, hanem a stílus miatt. Igazából érdekes, csak sokszor sokkal több figyelmet követelt volna, mint amennyi nekem volt.