Daša Drndić: Sonnenschein

Pár napja már befejeztem a könyvet, de még mindig nem tudom, hányast adnék neki egy ötös skálán. Néha nagyon figyelmetlenül olvasok (főleg, mikor sok elolvasásra váró könyv sorakozik a polcon), és szerintem most is ez történt, pedig most nagyon figyelmesnek kellett volna lennem, mert rengeteg név, adat és helyszín szerepelt a történetben, ráadásul nemcsak a főhős, Haya Tedeschi gondolatai voltak csapongóak, de a narrátor is meglehetősen gyakran váltott egyik témáról a másikra. 

Nem tudom, lehet-e a Sonnenscheint egyetlen történetnek tekinteni, illetve ha lehet, akkor minek a története pontosan. Haya Tedeschié, akitől elrabolják a gyerekét, hogy a Lebensborn program keretében jó németet neveljenek belőle? Az elrabolt gyereké, akit az addig anyjának hitt asszony a halálos ágyán világosít fel származásáról? Azé a 9000 névé, melyeknek tulajdonosait Olaszországból deportálták? Mindegyiküké, ezenkívül a várakozásé és a kutatásé, valamint a le nem tagadható, múltból felbukkanó bűnöké is.

A Sonnenschein egyszerre családregény, dokumentumregény és történelmi regény, ahogyan ezt a fülszöveg is említi, a cselekménye pedig röviden annyi, hogy egy idős asszony, Haya Tedeschi keresi fiát, akit öt hónapos korában raboltak el tőle. A Németországban élő férfi az ötvenes éveiben tudja meg az igazságot és kutatni kezd az anyja után. A szöveg egységét fényképek, kottarészletek bontják meg, s az egész könyvet kettévágja egy kb. 100 oldalon keresztül sorolt névsor, hogy utána jegyzőkönyv-részletekből, náci tisztek, a táborokat túlélők és túl nem élők vallomásaiból megtudjuk, mi történt a felsorolt neveket viselő emberekkel. Sajnos a fülszövegben említett Lebensborn programról nem esett sok szó, pedig érdekelt volna, hogyan próbálták árjásítani a nácik az innen-onnan elrabolt gyerekeket.

A könyv nagy része jelen időben íródott, és ettől nekem még nyomasztóbbnak tűnt, nem gondoltam volna, hogy egy igeidő ilyen hatást tud kiváltani. Az volt az érzésem, hogy ez az egész borzalom körülöttem zajlik, az én időmben, és még mindig nincs vége.

Nemcsak a jelen idő használata volt zseniális, hanem a borító is telitalálat. Bizarr, groteszk, morbid, vagy lehet, hogy egyik sem, ha a szó lexikoni értelmét nézzük, mindenesetre nagyon hatásos. Egy csoport gyerek, fejükön gázálarccal, melyekről - bár sok háborús filmet láttam - nem tudtam eldönteni, hogy valódi gázálarcok-e, vagy a porszívó csövéhez hasonlító cső csak fantáziaelem, és azt a csövet jelképezi, mellyel az autók kipufogójából visszavezették a kipufogógázt az utastérbe, hogy kivégezzék az ott összezsúfolt, az árja fajra veszélyes elemeket.

Nem igazán nekem való könyv, nem a téma, hanem a stílus miatt. Igazából érdekes, csak sokszor sokkal több figyelmet követelt volna, mint amennyi nekem volt. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén