Leiner Laura: A Szent Johanna gimi


Meg tudom magyarázni, miért kezdtem el Leiner Laura sorozatát olvasni, így túl a harmincharmadik évemen, sőt két kiváló indokom is van. Az egyik az, hogy az előző posztban említett Sonnenschein annyira nyomasztó volt, hogy mindenképpen valami szórakoztatóra vágytam utána, a másik pedig az, hogy a Nagy Szekrénypakolás során előkerültek a régi deszkás cuccaim, amitől olyan nosztalgiaroham tört rám, hogy majdnem sírva fakadtam. (Ekkor még nem tudtam, hogy Cortez, az ultramenő főhős is deszkás.)
A Szent Johanna gimi első két része éppen kéznél volt és mivel a Molyon rendkívül népszerű a sorozat, belekezdtem. Azt gondoltam, nem fog tetszeni, mert jócskán kinőttem már a gimis sztorikból, másrészt nem vagyok jóban az ifjúsági meg a YA történetekkel, de megtörtént a csoda: tetszett.

Az eddig olvasott - pontosabban elkezdett és félbehagyott - YA könyvekkel az volt a bajom, hogy olyan problémákat feszegettek, amelyek teljesen távol álltak tőlem, így egyáltalán nem tudtam beleélni magam a szereplők helyzetébe. Anorexia, öngyilkosság, bullying: szerencsére sosem érintettek sem engem, sem az ismerőseimet, barátaimat. Reni naplóját olvasva viszont olyan dolgok jöttek elő, amelyeket valaha magam is átéltem. Sokszor azt vettem észre - és ezzel nem vagyok egyedül szerintem -, hogy a szereplők helyére a saját volt osztálytársaimat képzeltem, sőt az egész történet abban a gimnáziumban játszódott, ahová én jártam sok évvel ezelőtt. Nem ismerem a mai tizenéveseket (az alapján, amit az utcán, metrón, plázában látok belőlük, nem is igazán érdekelnek), nem tudom például, hogy hogy beszélnek, de szerintem Leiner Laura jól eltalálta a stílust, mert nem próbált túlságosan laza lenni, szóval teljesen jól elkerülte a mesterkéltséget.
Olyan figurákat teremtett, mint amilyenek mi is voltunk, és sikerült a 9. b osztályba  beíratnia a kamasztársadalom minden csoportjának egy-egy képviselőjét.  A menő deszkás, a rasztasrác, az emós, a kocka, a leendő bölcsész (jelenleg alter), a stréber, és persze a tizenkettő-egy-tucat lány, aki természetesen a leghelyesebb fiúba lesz szerelmes, mert ez már csak így megy. Annyira szerethetőre sikerültek ezek a figurák, minden hülyeségükkel együtt, hogy jó volt egy kicsit újra fiatalnak lenni velük és visszarepülni abba az időbe, amikor még matektémazárók jelentették a legnagyobb problémát.

Egy ifjúsági regényből nem maradhat ki a zene sem, hiszen annak idején én is az alapján soroltam az embereket a jó fejek és a bénák közé, hogy mi volt a kedvenc együttesük. A zenékkel kapcsolatban kicsit furcsállottam, hogy a Szent Johannások rengeteg olyan zenét is hallgattak, ami az én időmben volt divat, és meglepő volt egymás mellett látni a Clawfingert és az Anti Fitness Clubot.
A második rész után nem kezdtem rögtön a harmadikat, mert néha soknak éreztem az állandóan ismétlődő elemeket (Reni házijának másolása, Virág hajának  ide-oda fésülgetése, az anyuka ámokfutása a konyhában), de hamarosan nekiállok a következő résznek, mert már kezd hiányozni az osztály. Remélem, Virág zenei ízlése fejlődik egy kicsit, mert már unom a Fall Out Boyt, és annak is örülnék, ha Reni nem hordana többé trapéznadrágot.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén