Oldalak

2013. március 18., hétfő

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni

Kísérleti céllal kezdtem ezt olvasni, kíváncsi voltam, mit esznek olyan sokan a vámpírtörténeteken. 80 oldal után abbahagytam, mert nem tudtam komolyan venni a japánok által kifejlesztett szintetikus vérkészítményt, a vámpírcsapoló gazembereket és a gondolatpajzsot. A borítótól mondjuk alapból elkap a hányinger, de igyekeztem csak a sztorira koncentrálni.


A nyolcvan oldalból annyit sikerült megtudnom, hogy a pincérnőként dolgozó Sookie Stackhouse nem randizik, mert olvas mások gondolatában, és ezt meglehetősen zavarónak tartja például egy szerelmil légyott során. Minden vágya, hogy találkozzon egy vámpírral és álma valóra is válik, mikor egyik este betér a kocsmába Bill, a sugárzó bőrű vámpír. Sajnos Billnek nemcsak Sookie örül meg, hanem egy házaspár is, akikről kiderül, hogy bizony vámpírcsapolásért (lol) voltak börtönben. Bill vérét is le akarják csapolni, ám Sookie ezt nem hagyhatja, hiszen végre találkozott valakivel, akinek nem lát bele a fejébe.

Itt már kezdett elfogyni a cérnám, és a vámpír Sookie nagymamájánál tett látogatása után végleg feladtam. Nem való nekem ez a műfaj, mondjuk gondoltam, hogy nem fog tetszeni, de legalább tettem egy próbát. Továbbra is hús-vér :)) emberekről fogok olvasni, vámpírok, vérfarkasok, tündérek és angyalok kíméljenek!

2013. március 17., vasárnap

Török András: Budapest könyv

Avagy a Negyedik séta fele

Múlt héten még tavasz volt, ezért pénteken előkészítettem Simplicissimus Budapest-könyvét (ezt itt), szombat délelőtt pedig nekivágtam, hogy végigsétáljak a Negyedik sétán. Azt terveztem, hogy lefényképezek minden érdekes dolgot, amit Török András említ, de a karácsonyra kapott fényképezőhöz még ovis vagyok (ráadásul nagy és nehéz, hogy feleslegesen cipeljem, ha útközben rájövök, hogy valóban nem tudok még bánni vele), a régi gépem meg szerintem akkor is azt írná ki, hogy "Cseréljen akkumulátor"-t, ha valahogy bedugnám a konnektorba. Maradt tehát a telefon, ami bármennyire okos, nem tudok vele jó képeket csinálni, így a fotózás elmaradt. Összesen 6 képet készítettem, egyet a lábamról, de azt véletlenül.

A negyedik séta (továbbiakban NS, a szóismétlések elkerülése végett) a Belvárostól vezet a Városligetig, természetesen végig az Andrássy úton. A kisföldalattin a könyvet lapozgatva úgy tűnt, mintha nem lenne teljes összhang a szöveg és a kis térképrészletek között. Az első, térképen jelölt épület a Vigadó, az első, szövegben említett látnivaló Fischer Rézi szobra a Kristóf téren, a bevezetés pedig azt mondja, hogy "Az Andrássy útra a Deák Ferenc utcán át a Bécsi utca és a Szervita tér érintésével érkezünk..."

Én a Deákra érkeztem a kisföldalattival, szóval akár el is indulhattam volna az Andrássy felé, de szabályosan akartam csinálni mindent, ezért először elmentem a Kristóf térre, hogy megnézzem a haláruslány (aka Fischer Rézi) szobrát (viszont nem mentem le a Vigadóig, mert a saját magam állította szabályokat néha megszegem). A szobor éppen le volt takarva, de nem voltak körülötte asztalok (ezt a szerző megnyugtatása végett jegyzem meg), talán később majd lesznek, ha visszatér a tavasz és kitelepül a Fruccola.

Próbáltam teljesen követni a könyvet, de megmondom őszintén, nem volt egyszerű. Olvasni, menni, a lábam elé nézni és felismerni az épületeket, melyek eddig tényleg csak épületek voltak, nem például az egykori Brammer szövetbolt. Néha azt éreztem, hogy nem stimmelnek a térképek (pedig biztos, csak akármennyire rajongok értük, mindig úgy gondolom, hogy fejjel lefelé kell fordítanom őket, akkor lesznek igazán jók). Azért szerencse, hogy a térkép csak a kis turistás játékomhoz kellett, az eltévedés veszélye nem fenyegetett.

Elmentem az Akvárium mellett, megtudtam, hogy a hosszúkás épületnek neve is van (Design Terminál), kikerültem a deszkásokat, majd a Paulay Ede utcában folytattam a nézelődést, elhaladva a Vakegér, a Kishon Kávézó, a Pöttyös Bögre, a Bohémtanya és a Vakvarjú előtt. A Káldy utca sarkán magasodó csúnya irodaháznál befordultam, hogy visszamenjek az Andrássyra, és rájöttem, hogy ezt így nem lehet csinálni. Iszonyú fárasztó volt úgy mászkálni az egyébként ismerős utcákon, hogy megpróbáltam úgy tenni, mintha ismeretlen helyeken járnék, és hiába próbáltam igazodni a könyv diktálta útvonalhoz, nem nagyon sikerült tartani, mert sokszor egészen másfele akart vinni a lábam, a saját megszokott utamon. Teljesen esetlennek éreztem magam, szóval inkább bementem az Alexandrába, ahol brit heteket hirdettek (hónap végéig tart, úgyhogy még biztosan ki lehet fogni valami jót a 20-60% kedvezménnyel kínált könyvek közül), aztán mentem tovább az Oktogon és a Terror Háza felé. Itt megnéztem a Hősök falát, viszont már nem néztem a könyvet, hanem az Ecocafé felé igyekeztem, ami a kedvenc kávézóm, bár a lányok a pult mögött néha úgy viselkednek, mintha az első munkanapjukat töltenék a helyen. Ide be kell szúrnom két dolgot: az egyik a Reflexshop az Eötvös és a Szondi utca sarkán, tele jópofa játékokkal és kütyükkel, a másik pedig, hogy a könyv 27. számú térképén G betűvel jelölt Lukács Cukrászda bezárt, már nyáron is csak az üres bolthelység fogadott minket.

A Kodály köröndnél befordultam a Szinyei Merse utcán, nem mintha a Szinyei - Kmety - Székely Bertalan - Aradi - Bajza nemtudomhányszögben a házakon és a kutyaszaron kívül bármi lenne, de már nem volt kedvem az Andrássy úthoz. A séta második részét teljesen kihagytam, egyrészt, mert nem vagyok annyira odáig a Városligetért, másrészt pedig inkább hazabuszoztam, hogy levonjam a tanulságot.

A tanulság pedig az, hogy a legközelebbi kirándulásom előtt végigtanulmányozom az aktuális fejezetet és bejelölgetem, mit akarok pontosan megnézni. Nem hagyom a lábamnak, hogy arra menjen, amerre szokott. Nem érdekel, ha hülyének néznek, amikor megállok és elkezdek jegyezetelni egy magyar nyelvű útikönyvbe. Akkor is turista leszek, itthon.

2013. március 12., kedd

Rohinton Mistry: Családi ügyek

Végre megint egy olyan könyvet olvastam, ami után nehéz elkezdeni másikat. Elég régóta várakozott a polcomon, sokáig nem volt hangulatom hozzá, pedig nagyon szeretem Rohinton Mistryt, aztán kábé egy hete azt éreztem, hogy eljött az ideje. Az India, India a szuperlatívuszos kedvenc, a Családi ügyek pedig most felzárkózott mellé.

Rohinton Mistry remek mesélő, ezt mindig megállapítom, Csikós András pedig nagyszerű fordító, nem mintha annyira értenék a fordításhoz, vagy annyira ismerném a fordítókat, de ha azt látom, hogy egy Mistry-művet Csikós András fordított, akkor az valahogy megelégedettséggel tölt el. Persze nem tudom, hogy annak is tetszene-e a történet, aki nincs úgy odáig Indiáért, mint én, ugyanis szokásához híven Mistry egy párszi család életét mutatja be az olvasóknak, és nem fordulatos cselekmény  vagy izgalmas kalandok teszik naggyá a könyvet, hanem éppen az egyszerűség: egy kétgyermekes család hétköznapjaiba tekinthetünk be, akihez odakerül az idős, ápolásra szoruló nagypapa. A családtagok viszonya napról napra egyre feszültebbé válik, hiszen nemcsak az idős férfi gondozása okoz nehézségeket, hanem anyagi gondok is.

De kezdjük az elején (spoilerek előfordulhanak): Nariman Vakeel nyugdíjas egyetemi professzor mostohalányával és mostohafiával él egy tágas bombayi lakásban. Mostohagyerekei anyját azután vette feleségül, miután eltiltották keresztény szerelmétől, Lucytől. Nariman nem képes elfelejteni Lucyt, s ezt új felesége, sőt annak gyermekei, Coomy és Jal is érzik, tudják. A házasságból született közös lány, Roxana szintén Bombayben él férjével és két kisfiával. Anyjuk halála után Coomy és Jal gondoskodik a Parkison-kóros Narimanról, akinek egyetlen szórakozása a kora esti séta. Egy alkalommal azonban baleset éri, lábát töri, mostohagyerekei pedig - nyűgnek találván a férfi ápolását - átmenetileg átköltöztetik őt édeslánya kétszobás lakásába. Nariman élvezi unokái közelségét, veje, Yezad pedig eleinte élvezi apósa társaságát, ám egy idő után zavarni kezdi az ágyhoz kötött beteg ember, illetve a vele járó kellemetlen tárgyak és feladatok. Bár Roxana lelkiismeretesen ápolja apját, azt szeretnék, ha az öregúr végre visszaköltözhetne saját lakásába, ám Coomy és Jal mindent elkövetnek, hogy ez ne sikerüljön. Yezad közben a vallás felé fordul és egyre gyakrabban keres vigasztalást a tűztemplomban.

Bár a cselekmény egyszerű, a kapcsolatok bonyolultak. Roxana és Yezad szeretik Narimant,  mégis nehezen viselik az idős férfi ápolásával járó terheket. Az unokákat nem zavarja, hogy beteg nagyapjukat kell kerülgetni, ám a szüleik közötti vitákat ők is megszenvedik, főleg Jehangir, a kisebbik fiú. Coomy mostohaapját hibáztatja anyja halála miatt és ezt mindenkinek a tudtára is adja, és hiába próbálja Jal elsimítani az állandóan kirobbanó vitákat, Coomy sokkal erőteljesebb személyiség. Yezad kedveli apósát, az intelligens professzort, ám a beteg, kiszolgáltatott idős férfi egyre inkább a terhére van, s az otthoni gondok mellett munkahelyi problémák is próbára teszik az idegeit.

Mistry regényeiben nincsenek jó és rossz emberek. Emberek vannak, akiknek megvannak a kis titkaik, és a legbecsületesebbek is meginognak olykor-olykor, ám legtöbbször lelkiismeretük figyelmezteti őket. Szerethető kis figurák ezek, még a legellenszenvesebbeknek is vannak néha emberi megnyilvánulásai.
A regényben végig jelen van a párszi hagyomány: szétválsaztja Narimant és Lucyt; meghatározza Coomy mindennapjait, munkája elvesztése után pedig Yezadét is. Mistry maga is a párszi közösség tagja, így nem csoda, hogy nagy figyelmet szentelt a vallás elemeinek és a tűztemplomban végzett szertartások részletes bemutatásának. Egyetlen dolgot hiányoltam csak (amit általában mindenhol hiányolok), az idegen szavak magyar megfelelőjének feltüntetését.

Minden más rendben volt.

Eredeti cím: Family Matters
Fordította: Csikós András

2013. március 11., hétfő

3

Na jól van, megint megfeledkeztem a blogom születésnapjáról, ez most már szerintem mindig így lesz.

Viszont pénteken sütöttem gyümölcstortát, úgyhogy legalább kép van, a formában még egészen jól nézett ki, de amikor levettem a tortaforma szélét, kiderült, hogy az ilyesmit valószínűleg főzött pudingból kell csinálni.


2013. március 2., szombat

Útvonaltervezés 2013

Kimentem ma az Utazás Kiállításra és összeszedtem többkilónyi papírt. Gergő szerint tök felesleges minden évben erre költeni (drága a belépő, drága a parkolás), de engem nem tud meggyőzni, elbuszoztam. Azt belátom, hogy a legtöbb prospektust össze lehet szedni az utazási irodákból (vagy meg lehet nézni a neten), de én imádom a kiállítás hangulatát, a hangzavart és a standok előtt lökdösődő embereket. Számomra ez jelenti az utazási szezon kezdetét, és mondjuk egész évben csorgatom a nyálam az útikönyveimet olvasgatva, de innentől kezdve semmi nem állít meg, hogy elkezdjem tervezni a nyaralást. Meg mondjuk egy hosszú hétvégés városnézést. Vagy még esetleg egy többnapos kirándulást.

Az idei Utazás Kiállítás díszvendége Szlovákia volt, északi szomszédunk nem különösebben érdekel, jelenleg Lengyelországra vagyok beindulva, meg egy kicsit Ausztriára, de miután hazajöttem, rádöbbentem, hogy Szlovénia is tetszene a Soca folyóval. Ezek tavaszi tervek, a nyaralással úgy vagyunk (vagyok), hogy sorraveszem a tengerparttal rendelkező országokat, majd mindegyiket kihúzom a listámról és végül marad Törökország. Viszont most egészen sok katalógusban láttam Montenegrót, szóval tulajdonképpen valami vadregényes kis balkáni ország sem lenne ellenemre...

A lényeg, hogy most napokig úgy fogunk élni, hogy a nappali szőnyegét elborítják a színes utazási ajánlatok, én ott hasalok közöttük, térképeket böngészek, számolok és útvonalat tervezek.


2013. március 1., péntek

Papp Diána: Bodza Bisztró

A borító és a cím ötös.
A többi csak a fele.

Úgy tűnt, ennek a könyvnek csak eleje és vége volt, a kettő között meg semmi. Nagyon sajnáltam, mert a Szerdán habcsók után a Bodza Bisztró majdnem felkerült a karácsonyi kívánságlistámra, és tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy végül mégsem. Most már örülök, hogy nem szereztem belőle saját példányt és ha megjelenik Papp Diána harmadik regénye, valószínűleg nem fogok nagyon kapkodni érte. Nem azt mondom, hogy annyira rossz volt, csak nagyon kevés. A szereplők is olyan kis semmilyenre sikerültek, nem tudom jobban megfogalmazni, átlátszónak éreztem mindegyiküket, nem tudtam miért kedvelni vagy utálni őket. Tudom, hogy az ilyen könyvek arra valók, hogy egy-két órára megfeledkezzünk a magunk bajáról és másokén sajnálkozzunk, vagy éppen más örömének örüljünk, de ez a történet nagyon lapos volt.
Tényleg kár, hogy nem volt benne egy kicsivel több lendület, mert jóideje nagyon bejönnek azok a történetek, melyekben a főhős feladja városi életét és vidéken kezd valami egészen új dolgot: lekvárt főz, narancsot termeszt, bisztrót nyit. 

És innentől jönnek a spoilerek, temérdek.

Papp Diána regényében Kulcsár Petra megörökli apja vendéglőjét és kis hezitálás után a nő - aki komoly partiarc és Facebook-függő - úgy dönt, tovább vezeti az éttermet. Segítsége is akad, a lúzer Pali (igen, ő lúzer, mert az anyjával él és bénán öltözik), apja egykori munkatársa. Petrával szépen lassan összemelegednek, ám a nőnek Pesten is van hódolója, a sikeres és gazdag Gyuri, Pali szöges ellentéte.
Petra hamar feltalálja magát a vendéglátóiparban, rögtön kidobálja a Bicikliző Angyalból a felesleges dolgokat, hogy aztán a bolhapiacon újabb felesleges dolgokat vegyen helyettük, és összeállít egy olyan menüsort, ami azért még nem fine dining, de inkább affelé közelít, mint egy falusi vendéglő étlapjához.
Időközben Palival is összejön, hiszen Young is megjósolta, hogy egy se veled, se nélküled kapcsolat vár rá, mondjuk nekem kimaradt az a rész, ahogyan lángra lobban a szerelem. Pedig lobban, olyannyira, hogy Petra feladja pesti életét, hátat fordít a fröccsbároknak és leköltözik vidékre, ahol éppen hogy csak akad net és nincs mortadella a helyi ABC-ben. Pali eközben csak főz, csak főz, Papp Diána pedig meglehetősen direkt módon bele is szövi ezeknek az ételeknek a receptjeit a történetbe.
Végül pedig jön a happy end, egy busznyi gasztroblogger képében, akiket a lekoptatott, de nagyon nagylelkű Gyuri szervez az étterembe, hogy posztjaikkal kicsit fellendítsék Petra és Pali éttermét. A két férfi természetesen összepacsizik, sőt még Petra alkoholista anyja is elárulja, hogy már egy hete nem nyúlt a pohárhoz, becsszó.
A végén van még egy megható jelenet és egy olyan befejezés, hogy azt hittem, hiányzik az utolsó lap a könyvből. A Szerdán habcsók tetszett, a Bodza Bisztró meg annyira nem, mindkettőben voltak olyan mozzanatok, amelyeket akár az én életemből is vehetett volna a szerző, csak az elsőben valahogy jobban tálalta őket.