Oldalak

2013. május 12., vasárnap

Street és Show: igen; Food: nem

Ki az, aki napokon át arra készül, hogy a Street Food Show-n degeszre eszi magát, szombaton kimegy, tesz egy kört, aztán hazamegy anélkül, hogy egy falatot is enne?
 
Én.
 
Illetve Gergő és én.
 
Pedig annyira rákészültem az egészre, reggel még ki is néztem, melyik résztvevőnél szeretnék megkóstolni ezt-azt. Legjobban a Gyradiko görög fogásaira fentem a fogam, meg a Fragola grapefruit fagyijára és egy cortadóra a Tamp & Pull standjánál. Úgy gondoltam, hogy Gergőnek az Íz-lelő hurkái és kolbászai jönnének be, esetleg a Bodega burgerei. Sőt, még az is eszembe jutott, hogy akár haza is vihetünk egy kis házi kenőmájast is, meg néhány péksüteményt a Marmorstein kínálatából.
 
Három felé mentünk a vásárcsarnokba, mert naivan azt gondoltuk, hogy túl az ebédidőn nem lesz nagy tömeg, és majd kedvünkre nézelődhetünk és kóstolgathatunk. De nem. A show a galérián kapott helyet, az érdeklődők pedig annyian voltak, hogy a lépcsőnél sorba kellett állni, és csak annyi ember mehetett fel, amennyi lejött. Elég gyorsan ment a sor, pár perc várakozás után mi is feljutottunk, bele a halszagba és a tömegbe. Annyi ember zsúfolódott össze a keskeny galérián, hogy haladni is nehéz volt, nemhogy nézelődni. A Gyradikónál olyan sor állt, hogy rögtön lemondtam a szuvlaki tálról, aztán minden másról is, mikor hasonló sorokat láttam mindenhol. Ráadásul Gergő arca elkezdett torzulni, nehezen viseli a tömeget, a sorbanállást, és ilyen szituálciókban én is hamar elvesztem a kedvem és jön a "na jó, menjük innen" rész. A legjobban mégis a meleg zavart, meg hogy minden asztal foglalt volt, nagyon utálom, amikor étellel a kezemben kell helyet keresgélnem, embereket kerülgetve.

Mentünk egy kört, Gergő már enni szeretett volna valamit (máshol) én meg örültem, hogy nem vettünk kuponokat, így nem kellett őket visszaváltani sem. Csalódottak voltunk, tényleg megkóstoltunk volna pár dolgot, de feladtuk, és inkább a megszokott (bár egyre kevésbé kedvelt) helyünköt ettünk egy gyrost. Hogy mégis jól végződjön a délután, elmentünk fagyizni a Fragolába. Gergő csokis kekszet és áfonyát kért (utóbbit megkóstoltam, nekem elég íztelennek tűnt), én pedig egy fahéjas szilvát (szilva-fahéj kombó bárhogyan jöhet, a héten fahéjas szilvalevest ettem, pedig idáig azt hittem, nem is szeretm a gyümölcslevest, kivéve amit anyukám készít meggyből) és egy pisztáciát, ami (legalábbis szerintem) sós volt. Zseniális.

Így jártunk a Street Food Show-val, remélem legközelebb lesz türelmünk kivárni a kígyózó sorokat, de annak még jobban örülnék, a következőt tágasabb helyen rendeznék meg. Közben meg rájöttem, hogy a Gyradiko itt van majdnem szemben velünk (csak a Duna választ el tőle), szóval hamarosan meglesz az a szuvlaki is...

 

2013. május 7., kedd

Street Food Show 2013


Megvan a szombati programunk, vagyis remélem, hogy kijutunk a Hold utcai vásárcsarnokba és meg tudjuk kóstolni ezeknek a jóságoknak egy részét. Azért aggódom egy kicsit, mert ezekre a programokra mindig nagyon el akarok menni, de pár nappal azután jutnak eszembe, hogy véget érnek.
 
Van ám még egy evős projektem, télen ugyanis elhatároztam, hogy kipróbálom az Egy nap a városban blog által ajánlott fagyizókat, hamburgereseket, éttermeket. Egybe már el is jutottunk, pár hete teszteltük a Varieté Bisztrót (még a Veres Pálné utcában, de már elköltöztek a Deák környékére), de bele kell húznunk, mert a jó helyek egyre csak szaporodnak, én pedig időközben lelkes olvasója lettem a We Love Budapest blognak, ahonnan újabb és újabb tippeket szerzek.

2013. május 6., hétfő

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén


Nem volt nagy szám, pedig a fülszöveg alapján elég érdekesnek tűnt: egy muszlim vallású, brit doktornő amerikai tanulmányai végeztével Szaúd-Arábiában vállal munkát. Sőt, az is tetszett, hogy a nemcsak a szokásos kendőbe burkolózó nő került a borítóra, hanem a Kába-kő is, végre.
A történet sajnos elég vontatott volt, sok újat nem tudtam meg a rijádi hétköznapokról, meg úgy általában Szaúd-Arábiáról: a férfiak az élet császárai, az asszonyaikat-lányaikat meg igyekeznek elrejteni a többi férfi elől. Máris helyesbítek: a mekkai zarándoklat menetéről még nem olvastam emlékeim szerint, szóval ez mindenképpen újdonság volt. Ezen kívül viszont többnyire csak arról volt szólt, hogy a nők felvették az abajájukat, majd mikor maguk között voltak, levették. Panaszkodtak, hogy hordaniuk kell, ugyanakkor jól jött, amikor el akartak rejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. Nem is akarok többet a könyvről írni, inkább bemutatom a legfontosabb muszlim női viseleteket, mert megmondom őszintén, idáig én sem tudtam pontosan, mi a különbség közöttük, de most már képben vagyok.

Hidzsáb: egyszerre jelenti a muszlim öltözködés szabályait és a legáltalánosabb fejkendőt, melyet háromszög alakúra hajtva az áll alatt kötnek meg. A hidzsáb eltakarja a hajat és a nyakat, de szabadon hagyja az arcot.


Nikáb: az egész arcot eltakaró fátyol, mely jóformán csak a szemeket hagyja szabadon. Szaúd-Arábiában, Jemenben, Ománban és az Arab Emirátusokban hordják, de különböző formáit Szomáliában, Szíriában és Egyiptomban is viselik.

A két legelterjedtebb formája a fél-nikáb és a teljes nikáb. A fél-nikáb szabadon hagyja a homlok egy részét, a teljes nikábon azonban valóban csak a szemeknek van egy kis rés.



                    Forrás: http://www.hijabifashions.com                         Forrás: http://www.sunnahstyle.com

Burka: lepelszerű ruhadarab, mely viselője egész testét befedi, még a szemek előtt is rács van. Főleg Afganisztánban hordják, kék vagy drapp színben.


Csador: Iráni nők jellegzetes viselete, fekete, félkör alakú, elöl nyitott, hosszú köpeny, mely az egész testet befedi. Nincs ujja, illetve semmilyen nyílás a kezek számára, nincsenek gombjai, ezért az áll alatt összefogva, vagy a karok alá betűrve viselik.



Al-Amira: kétrészes fátyol, mely egy kis kerek sapkából és egy csőszerű, nyakat eltakaró részből, a buknukból áll.



Abaja: főleg Szaúd-Arábiában hordott hosszú köpenyféleség, mely teljesen eltakarja viselője ruházatát. Gyakran hordják nikábbal és kesztűvel kiegészítve.


Khimar: hosszú, csípőig érő köpenyszerű fátyol, mely eltakarja a hajat és a nyakat, de szabadon hagyja az arcot.


Dupatta: főleg Pakisztánban elterjedt, "multifunkciós" sál, mely gyakran kiegészíti a salwar kameezt. Hagyományosan a két vállra terítve vagy a fejre borítva hordják.

2013. május 2., csütörtök

A humusz próbája

Néhány bejegyzéssel korábban írtam pár szót az Arab konyha lépésről lépésre című könyvről, három hete szombaton pedig végre ki is próbáltam az egyik receptjét. Régi kedvencemet, a humuszt akartam előállítani, de a főzőcskézés végén nem voltam teljesen elégedett.
Ennek az egyszerű ételnek az elkészítését 11 lépésben mutatja be a könyv, ezt túlzásnak tartottam, főleg a végeredményhez képest: a fél konyha összekoszolása után csak egy nagy tál száraz, darabos, íztelen csicseriborsómasszám volt.

A recept szerint a beáztatott, leöblített, lecsöpögtetett csicseriborsót 2,5 órán át kell főzni. Így is tettem és tényleg puha lett, de más receptek ennél sokkal rövidebb főzési időt írnak elő. Ez valójában nem akkora probléma, de lehet, hogy teljesen fölösleges, főleg ilyen gáz- és villamosenergia árak mellett... A következő két lépésben leszűrjük és hideg vízbe tesszük a csicserit, leszedegetjük a víz felszínére került héjakat, majd újra leszűrjük és újra lecsepegtetjük. (A humusz elkészítésének a negyedét egyébként ez a két művelet teszi ki.) A következő lépés az, hogy (a leszűrt és lecsepegtetett, of course) csicserit összeturmixoljuk és "kevés főzővízzel lazítjuk". Azzal a főzővízzel, amit elvileg már kiöntöttünk, ugye, hiszen a recept elején senki sem figyelmeztetett, hogy óvatosan a leszűréssel, mert lehet, hogy később kell még egy kis víz a lazításhoz. Rendben van, hogy az emberek többsége előre elolvassa a receptet, amit el akar készíteni (így tettem én is  és félreraktam egy kis vizet), de azért kedves dolog lett volna ezt előbb, a leszűréskor megemlíteni. (Egy másik receptből amúgy később kiderült, hogy elég sok víz kell, és nemcsak akkor, ha úgy gondoljuk, hanem kell és kész.)

A következő négy lépés az Ízesítés címet kapta, erre mondjuk nem kellett volna ennyi képkockát pazarolni, elég lett volna annyit írni, hogy az eddig fel nem használt hozzávalókat hozzákeverjük a már felhasználtakhoz. Jobban kellett volna figyelni azonban a hozzávalók mennyiségére, ugyanis például egy púpozott* evőkanál tahina édeskevés ennyi csicseriborsóhoz, más receptek 2-3 evőkanálnyit használnak.

Az utolsó kép egy tál gyönyörű humuszt ábrázol, alatta pedig a következő megállapítás olvasható: "Akkor jó, ha krémes, könnyen kenhető állagú". A recept alapján készített humusz egyáltalán nem lett krémes, utólag kellett feljavítanom olívaolajjal, tahinával és sóval (ami érdekes módon teljesen kimaradt a hozzávalók közül). A feljavított változat végül egészen jó lett, de ez kizárólag az én érdemem, illetve azé, hogy gyakran eszem humuszt, így tudtam, hogy kell kinéznie és milyen ízűnek kell lennie.

Annyit tennék még hozzá, hogy a maradék csicseriborsóból falafelt sütöttem a könyv segítségével, de olyan szarul sikerült, hogy nem lepődtem volna meg, ha katasztrófaturisták indulnak el a Közel-Keletről, hogy megnézzék. Kicsit elégedetlen vagyok, mert bár nagyon szép a könyv, úgy tűnik, pont arra nem használható, amire való.


*A tahina amúgy elég folyós állagú, szóval macerás kivenni belőle egy púpos evőkanálnyit.