Kristin Harmel: A felejtés édes íze

A fülszöveg alapján egészen érdekesnek ígérkezett a könyv, mondjuk a borító alapján gondolhattam volna, hogy édesebb lesz, mint azok a történetek, amelyeket én szeretek.
Végül nem is tetszett annyira, egy ötös skálán kettő és fél csillagot (vagy csillagos pitét) adnék rá, mert helyenként olyan bugyuta volt, mint egy Júlia szerelmesregényfüzet.
 
A főszereplő (Hope) 36 éves, van egy csőd szélén álló cukrászdája és egy tizenkét éves lánya, aki általában a szemét forgatja és pofákat vág mindenre. "Tökmindegy", ez a szavajárása és olyankor is ezt mondja, amikor amúgy egyáltalán nem passzol a szövegkörnyezetbe.
 
Hope Alzheimer-kóros nagyanyja egy este egy nevekből álló listát ad unokájának és arra kéri, utazzon Párizsba és derítse ki, mi történt valójában a listán szereplő családtagjaival. Annyit tudunk róluk, hogy meghaltak, de Rose (a nagymama) szeretné megtudni, hogy hol és mikor vesztették életüket. Hope elutazik és mindent kiderít. Persze nem jár rögtön sikerrel, de mindig talál olyan nyomot, amin továbbhaladhat, vagy valaki mindig elvezeti őt egy olyan emberhez, aki információval szolgálhat, Hope pedig újabb és újabb darabkákat illeszthet nagyanyja múltjához. Többek közt pont ez  volt a bajom a könyvvel: minden annyira le volt egyszerűsítve, seperc alatt megtaláltak több évtizede eltűnt személyeket és egyszer sem ütköztek akadályokba, ha mégis, akkor azokat könnyen leküzdötték.
 
Végig az volt az érzésem, hogy valami nagyon meghatónak vagyok a részese, körülöttem mindenki a zsebkendőjét szorongatja, csak én nem érzékenyülök el. Pedig tényleg szomorú volt a történet, de annyira túlzóan és teátrálisan, hogy sokkal inkább taszított, mint megríkatott. De nem is ez az eltúlzott drámaiság bosszantott a leginkább, hanem sokkal apróbb dolgok. Olyanok például, mint a sütemények állandó emlegetése: letette a tepsit a muffinokkal, mert össze kellett kevernie a kekszek tésztáját, hiszen a citromos-szőlős torta is már rég elkészült, blabla.... Egy cukrászdában elég gyakori jelenség, hogy süteményekkel dolgoznak és ez az állandó ismételgetés szájbarágósnak tűnt, mintha folyamatosan azt akarta volna a tudtomra adni, hogy ez pedig itt egy cukrászda. Meglepőnek tartottam, hogy egy cukrász (aki ráadásul cukrászcsaládból származik) ennyire nincs képben a nemzetközi konyhával és egyáltalán nem tűnik fel neki, hogy a legtöbb sütinek, amiket sütöget, semmi köze nincs a francia édességekhez (max. francia nevük van).

Nem volt számomra életszerű az sem, hogy Mamie (aka Rose) csak úgy felébred a kómából, és az Alzheimer-kór, az agyvérzés és a kóma ellenére simán felismeri a szerelmét, akit hatvan-hetven éve nem látott. Nem vagyok jártas a "kómából való ébredés"-témakörben, de szerintem azért nem pont így történik.
 
Na mindegy, igazából szórakoztató limonádénak nem rossz, de ezt a történetet sokkal jobban is meg lehetett volna írni, kicsit kevesebb pátosszal, kicsit kevesebb cukorral és jobban kidolgozott szereplőkkel, akik nem forgatják állandóan a szemüket és nem túrnak bele annyit rakoncátlan barna fürtjeikbe.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.