Oldalak

2013. szeptember 28., szombat

3 in 1 - Franciaország

A napokban kicsit kitakarítottam a molyos tartalmaim között, kitöröltem például a semmitmondó, kétsoros értékeléseimet, a valamirevalókat pedig elmentettem. Hosszú ideje csak akkor írtam értékelést az olvasott könyvekhez, ha „muszáj volt”, mert például kihívás miatt olvastam őket. Ilyenkor mindig azt terveztem, hogy kicsit hosszabban ide a blogba is írok róluk, de aztán mindig találtam más elfoglaltságot.

Most viszont nagyon ráérek, ezért a következő néhány posztban pár véleményt szeretnék megosztani olyan könyvekről, amelyekről a Molyon írtam, de blogos bejegyzés nem született róluk.



David Foenkinos: Nathalie második élete
 
Azért csak 4 csillag, mert az ötösöket az örök kedvenceknek tartogatom (amúgy ez is megérdemelné). Nem olvastam még idáig semmit Foenkinostól (-től?), de rögtön megtetszett a stílusa, a lábjegyzetekkel és a történetbe be-beszúrt, fontos adatokkal együtt. Nem tudom miért tetszettek annyira ezek az információk, valószínűleg azért, mert picit játékossá tették az amúgy tragikusnak indult történetet. "A szombatot meg a vasárnapot a fülére húzza, mint két nagy paplant." mondat örökre az eszembe vésődött, ha van olyan, hogy kedvenc mondatom egy könyvből, akkor ez az.
Teljesen véletlenül vettem ki amúgy a könyvtárból, illetve azért, mert a borítón Amélie* babrálja a haját, ennek ellenére nem Audrey Tautou-t képzeltem Nathalie helyébe, az egész történet mégis az Amélie csodálatos életére emlékeztetett.

*Nekem A. T. már örökre Amélie Poulain marad.
 
Janelle McCulloch: Párizsban az élet
Eddigi életemből összesen öt napot töltöttem Párizsban, de ez a kis idő is elég volt arra, hogy beleszeressek a városba, és a rövid vakáció óta keresgélem azokat a könyveket, amelyek visszaadják a francia főváros hangulatát. Ennek a könyvnek nem sikerült, bár voltak részek, amelyeknek majdnem.
Egyáltalán nem tetszett az írónő stílusa, erőltetettnek és flegmának tűnt, hiányoltam a humort, idegesített viszont az a viccelődés, amit valószínűleg humorosnak gondolt, ráadásul a cuki pöttyös oldalakhoz képest sokszor kimondottan közönséges volt. Untam, hogy állandóan a ruhatárával (és mások ruhatárával) foglalkozott és úgy akart párizsi nővé válni, hogy nem nagyon beszélt franciául. Ha valaki ennyire rajong egy városért, és mindenáron be akar illeszkedni a helyiek közé, szerintem célravezetőbb, ha pár nyelvkönyvet vesz, nem méregdrága bugyikat. Annál a résznél, amelyben azt írta, hogy megtanult pár kulcsmondatot (mondatot!), miszerint d’accord; je ne comprends pas; parlez plus lentement s’il vous plaît, hangosan felnevettem, mert ennél még én is többet tudok franciául, pedig sosem tanultam. (Igazságtalan vagyok, tudott azért teljesen felesleges mondatokat is…)
 
Nádudvari Anna: Párizsban ne légy szomorú!
Egy szenvedélymentes szerelmi történet és egy rejtélyek nélküli krimi kínkeservesen összedolgozva, főszerepben Bridgettel (aki Brigitte Bardot után kapta a nevét, bizony) és akinek gyönyörű vörös hajkoronája van, bár ez a cselekmény szempontjából teljesen felesleges információ. Bridget Párizsba utazik, hogy öngyilkos legyen (nem spoiler, benne van a fülszövegben), ám túl sokat nem tesz az ügy érdekében, viszont félelmetes kalandokba keveredik, feltűnik egy titokzatos férfi, akiről az olvasó már kb. a harmincadik oldalon tudja, hogy kicsoda, de B.-nek nem esik le.
A címet egy Romana is megirigyelhetné, a borító kicsit sem illik a történethez, ráadásul csúnya is. Ettől még a regény mondjuk lehetne jó, de sajnos szerintem nem az. Langyos szénsavmentes ásványvíz, én nem szeretem, de lehet, hogy valaki igen.

2013. szeptember 21., szombat

3 in 1 - India

A napokban kicsit kitakarítottam a molyos tartalmaim között, kitöröltem például a semmitmondó, kétsoros értékeléseimet, a valamirevalókat pedig elmentettem. Hosszú ideje csak akkor írtam értékelést az olvasott könyvekhez, ha „muszáj volt”, mert például kihívás miatt olvastam őket. Ilyenkor mindig azt terveztem, hogy kicsit hosszabban ide a blogba is írok róluk, de aztán mindig találtam más elfoglaltságot.

Most viszont nagyon ráérek, ezért a következő néhány posztban pár véleményt szeretnék megosztani olyan könyvekről, amelyekről a Molyon írtam, de blogos bejegyzés nem született róluk.
 




Orbán Ottó: Ablak a földre
 
Eleinte nagyon tetszettek Orbán Ottó körmondatai, de ahogy haladtam előre az olvasással, egyre kevésbé érdekelt a könyv. Imádok Indiáról olvasni, de engem az emberek érdekelnek, hogy mit esznek, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak, nem köt le viszont a templomok alaprajza, amelyről Orbán oly részletesen és hosszasan írt. Érdekel India összes vallása, a kultúrája, a történelme, nem érdekelt azonban a 30 évvel ezelőtti politikai helyzet elemzése. Mindezektől függetlenül végigolvastam, és annyira nem is volt rossz, csak nem az volt, amit vártam.
 
 
 
Kiss Zsolt: Az árnyékok színei - The Colours of Shadows
 
Rengeteg fotó Indiáról, nem épületekről és más látnivalókról, hanem kizárólag emberekről: anyákról, gyermekekről, árusokról, az utcán alvókról és a megtisztulókról.
A „már olvastam” helyett inkább a „már megnéztem” a helyes, ugyanis összesen talán két mondat olvasható benne, a többi mind kép, kép, kép…
 
 
Rohinton Mistry: Ilyen hosszú út
 
Nagyon szeretem Rohinton Mistryt, ez a könyve azonban nem tetszett annyira, mint az eddig olvasottak. Csak egy hangyányival maradt el tőlük, úgyhogy ez a nem tetszett annyira azért négy és fél csillagot mégiscsak jelent.
Az Ilyen hosszú út Bombayben játszódik, akárcsak az Add kölcsön a lámpásod fényét, és ez esetben is egy bérház, a Khodadad Building lakói a főszereplők. Természetesen felbukkannak olyanok is, akik nem a házban laknak, de ők is valahogyan kötődnek az épülethez: vagy a Noble családot látogatják meg, vagy bűzös falat varázsolják zarándokhellyé. A szereplők muszlimok, hinduk és párszik, és mivel Rohinton Mistry is a párszi közösség tagja, főhőse, Gustad Noble révén főképp ennek a vallási közösségnek az életét (és halálát) ismerhetjük meg. Nagyon szerettem a szereplőket, még a legszerencsétlenebb sorsú Tehmul is belopta magát a szívembe, talán azért, mert Indra Sinha Állatját juttatta eszembe.

Jon Godden – Rumer Godden: Shiva's Pigeons


Egy londoni lomtalanításból került hozzám a könyv, mert Regináék megmentették nekem. Először nem tartották jó ötletnek, hogy egy használt, félig kidobott könyvvel ajándékozzanak meg, aztán azt gondolták, hogy mivel imádom Indiát, biztosan örülni fogok neki. Örültem is.
Az 1979-es kiadású kötet (annyi idős, mint én!!) egyszerre fotóalbum és útleírás, miközben egyik sem, hanem maga India, az ország, amit nagyon szeretek, minden szépségével és nyomorúságával együtt. Tetszett, hogy a szerzők érintettek minden olyan témát, ami általában Indiáról az ember eszébe jut: a curry, a különböző viseletek, a zene, a tánc, Bollywood, a szádhuk, a guruk mind-mind szóba kerültek. Megpróbálták átadni az olvasóknak, mit láttak, éreztek, hallottak indiai életük során, és fekete-fehér fotókkal illusztrálták mindazt, ami India jelent nekik. Csodálatos könyv, remek összefoglalója mindannak, amit eddig Indiáról különbözó könyvekben olvastam.

 
"When the explorer and adventurer Vasco da Gama landed in Calicut in 1498, he was asked by his astonished hosts what was his object in coming to India. „For Christians and spices,” answered da Gama and might have added, „especially spices” – Europe was crying out for them. Spices used to come from factories in the Levant owned by importers from Venice and Genoa, who brought them in through Kabul, Balkh, and Samarkand; then the Turks captured Constantinople in 1453 and these overland trade routes were cut off. Spices have always been expensive, but when Vasco da Gama eventually reached home, his Indian cargo of cloves, nutmeg, and pepper was priceless – trading in spices was far more profitable than making Christians."
 
"When people think of Indian food, they probably think of curry; curry and rice and all those accompanying tiny dishes: raita, bhurta, dahi – of which yogurt is the nearest equivalent – salads, chutneys, poppadums – crisp biscuits, thin and light as paper – and Bombay duck, which is not duck but dried fish. Indians do eat a great many curries, sometimes every day, even twice a day, because they are cooling; the Indian idea of „hot” or „cold” food has to do not with its temperature but with its effects."

2013. szeptember 15., vasárnap

Csak úgy...


Kicsi könyvesbolt Kerkyrában.