Leiner Laura: Bábel

Ez a könyv nem pont az én korosztályomnak szól, mégis kíváncsi voltam rá, egyrészt mert a SZJG tulajdonképpen tetszett, másrészt mert én is voltam tizenéves és jártam fesztiválokra.

Bár a Bábel hangulata visszaadott egy keveset a fesztiválok hangulatából, összességében untam és  inkább nem tetszett, mint igen. A dicséreteket meghagyom a rajongóknak, én most csak a negatív dolgokkal jövök, meg egy-két spoilerrel.

Kezdem a szereplőkkel: sokszor meglepődtem, hogy a főszereplőt Zsófinak hívják, nekem annyira Reni volt, ami azért érdekes, mert amúgy egy csomó dologban különbözött tőle. Mégis az volt az érzésem, hogy Leiner Laura ugyanazt a sokszor idegesítő, éretlen, szerencsétlenkedő figurát teremtette újra, néhány új tulajdonsággal és új névvel ellátva.
 
Szinte az összes szereplőt tudtam azonosítani a Szent Johannás tanulókkal: Szasza volt Cortez, csak szőke kiadásban, Boldi = Andris + Robi, Napsi pedig Kinga és Viki keveréke. Oké, Hipónak nem találtam meg a Szent Johannás klónját, viszont ő volt a legidegesítőbb: az elején még viccesek voltak a hipochondriájával kapcsolatos poénok, később már inkább kínosak és erőltetettek.
 
Mint feljebb említettem, a regény hangulata nem volt olyan rossz, a történet mégis untatott. A többnapos fesztiválon, a rengeteg fellépő közül egyes-egyedül az RHCP került szóba, az hagyján, hogy Zsófi csakis értük rajongott, na de a többieket sem érdekelte más? Unalmas volt az is, hogy állandóan elindultak valahova, aztán eltévedtek, és végül egészen más színpadnál lyukadtak ki, mint ahová eredetileg készültek. Megesik, hogy egyszer-kétszer rossz helyen fordul be az ember, de az, hogy térképes programfüzettel a kezében sem sikerül odatalálnia valahova.... lol. A világhírű fesztivál 6 napja alatt Zsófi egyetlen koncertet sem látott, még a Red Hot Chili Peppersét sem, haha, ez is hihetetlen, mert ha valaki annyira megszállott rajongó, hogy már az esküvőjét tervezi az együttes frontemberével, akkor nem fogja kihagyni a koncertet. Ráadásul nemcsak koncertekre nem mentek, hanem úgy általában nem csináltak semmit az evésen, az unatkozáson és a röhögésen* kívül. Három eseményen vettek részt mindössze, a lampioneregetésen, egy léggitárversenyen és a térképfestésen.  Ja, négyen, mert a házasságkötő sátrat is meglátogatták, hogy Zsófi szerezhessen egy menő RHCP-gyűrűt...
 
A Kolos és Reni, bocsánat Zsófi közötti párbeszédek elképesztően ügyetlenek voltak, komolyan, mintha két óvodás vitatkozott volna a homokozóban a kék lapáton.  A jópofa Zsófi nemcsak Kolossal kommunikált rendkívül intelligensen, ott volt még a biztonsági őr is, aki a tömegben mindig megtalálta őt (illetve mindig Zsófit találta meg), az ő dialógusaikról a néhai Szeszélyes évszakok leggyengébb bohózatai jutottak eszembe. A "tárta szét a karját, afféle ....-stílusban" nagyon idegesített, az olyan dolgokat meg, hogy Kolosnak "kissé alternatív, homlokba lógó" barna haja volt, egyszerűen nem tudtam hova tenni.
A blogon közzétett fotók leírását egy idő után átlapoztam, mondván, hogy ennyi minden nem is fér egy képre, és nem is nagyon érdekel. (Ráadásul azok a képek jutottak eszembe, amelyeket a szóbeli nyelvvizsgákon dugtak az orrom alá, hogy beszéljek róluk.)
 
Sajnálom, hogy ennyire nem tetszett a Bábel, sokkal jobbat vártam, színesebbet, pörgősebbet és viccesebbet  (igen, tele van erőltetett poénokkal, de szerintem ettől nem vicces). Végezetül pedig csak arra vagyok kíváncsi, hogy Zsófi hogyan kapott 55 barátjelölést a Facebookon, amikor nem emlékszem, hogy bárkinek is bemutatkozott volna?

*Szoktam használni ezt a szót, de minden harmadik mondatban már nagyon gáz volt. Ilyen például:
„- Na. Bon appetit. – dobta le a tálakat Szasza a faasztalra, mi meg röhögve válogattunk a műanyag evőeszközök között.”
 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén