Oldalak

2014. december 14., vasárnap

Jhumpa Lahiri: Mélyföld



Néhány hete a nap jó hírének neveztem, hogy végre megjelenik magyarul Jhumpa Lahiri harmadik regénye, a Mélyföld. Nagyon vártam, mert a Beceneve Gogol és az Egy ismeretlen világ után az írónőt a kedvenceim között tartom számon. Mostanában elég lassan haladtam az olvasmányaimmal (olvasási válság, biztosan ismeritek), de a Mélyföldet nagyon gyorsan elolvastam a "csak a fejezet végéig, na jó még egy fejezetet"-módszerrel. Nem árulok el titkot azzal, hogy elég sokat olvasok Indiáról, emiatt viszont sokszor úgy érzem elfogult vagyok egy-egy könyvvel szemben, hiszen nekem már azért tetszenek, mert a kedvenc országomról szólnak, a kedvenc országomban játszódnak.

Szeretem az olyan történeteket, amelyekben különböző kultúrák találkoznak, és nem összeütköznek, hanem egymás mellett léteznek tovább. Jhumpa Lahiri hősei ezer szállal kötődnek Indiához: vagy Indiában született, Amerikába vándorolt emberek, akinek új életformát kell megszokniuk; vagy bevándorló indiai szülők már Amerikában született gyermekei, akiknek egyszerre kell megfelelniük a szülők értékrendjének és alkalmazkodniuk hazájuk szokásaihoz. Szeretek arról olvasni, hogyan gondolkodnak a nyugati szemléletről a keleti emberek és hogyan oldják meg a változás okozta problémáikat. Szóval a téma nekem már önmagában érdekes, és innentől kezdve a Mélyföld is, mert Jhumpa Lahiri legújabb regényében két szereplő is elhagyja hazáját, egyikük önként, másikuk inkább kényszerből.

A helyszín - a fentiek után nem meglepő módon - tehát India és Amerika. A két Mitra-fiú, Subhash és Udayan Kalkuttában él a 20. század közepén. A gyerekek szöges ellentétei egymásnak: az idősebb Subhash szófogadó, míg Udayan kiskorában rosszcsont, később lázadó. Mindketten egyetemre járnak, de Udayan a tanulás mellett figyelemmel kíséri az 1967-ben induló naxalita mozgalmat, majd aktívan részt is vesz a felkelésben. Subhash Amerikában folytatja egyetemi tanulmányait, hátrahagyva szüleit és Udayant, aki egyre jobban belekeveredik a mozgalomba. Innentől kezdve a cselekmény nagyobb része Amerikában, Rhode Island-en játszódik, bár Subhash kétszer visszatér szülőföldjére, ezen kívül pedig több fejezet is visszaviszi az olvasót Indiába. Sajnos ennél többet nem nagyon tudok úgy írni a cselekményről, hogy ne spolierezzek, úgyhogy innentől kezdve inkább megpróbálom összeszedni, miért tetszett a történet.
 
Tetszett a hangulat, nagyjából ilyenre számítottam az írónő előző regényei alapján: részletes leírások az indiai mindennapokról, a feszült politikai helyzetről, Subhash beilleszkedéséről az amerikai egyetemi életbe. Lahiri nagyon jó mesélő, aki kerüli a hatásvadász fordulatokat, mégis néhányszor meglepetést okoz, ugyanúgy, mint a való élet. A tempója elég lassú volt (mondjuk ezt nem bántam így az év végi rohanás közepén), viszont talán túl sok figyelmet szentelt a politikai háttér leírásának, ami egyrészt érthető, hiszen Udayan sorsát ez a tényező határozta meg, másrészt viszont untathatja azokat, akiket nem érdekel India történelme. A politikai részeknek köszönhetően a könyv jelentős részében távolságtartó, szinte közömbös hangnemet ütött meg, és párbeszédekben sem bővelkedett.

A szereplők közül nem mindegyiket kedveltem, de próbáltam megérteni tetteik okát, még akkor is, ha nem tartottam helyesnek azokat. Számomra a központi alak (és a kedvencem is) Subhash volt, bár jósága és önzetlensége gyakran gyengeségnek látszott, szóval párszor szívesen rászóltam volna, hogy álljon végre a sarkára. Udayan sokkal ellentmondásosabb figura volt, egyszerre tűnt hősnek és felelőtlen fiatalembernek, és nem derült ki, miért olyan fontos a számára a naxalita mozgalom. Míg ő inkább semleges volt számomra, Gaurit, a női főszereplőt egyáltalán nem kedveltem. Eleinte kedvesnek tűnt, később azonban már egy hideg, sértett nőnek láttam, aki nemcsak az új esélyt jelentő Subhash-sal viselkedett ridegen (na jó, mondjuk ki: szemét módon), de saját lányával is. Sajnos a többi szereplőről nem írhatom le a véleményemet, mert az spoiler lenne, maradjunk annyiban, hogy Subhash volt az egyetlen, akit szimpatikusnak tartottam. Mégis tetszett, hogy Lahiri nem kizárólag pozitív szereplőket teremtett, hanem embereket, pozitív és negatív tulajdonságokkal.


http://in.reuters.com/article/2014/11/27/books-prize-dsc-idINKCN0JB2C220141127

 Köszönöm a könyvet a Maxim Kiadónak!

2014. október 30., csütörtök

Amikor úgy éreztem, enyém a világ...





... pedig én nem is paplanernyőztem.
Két éve voltunk Salzkammergutban, úgyhogy nem újak ezek a képek, viszont katacita utazós posztját olvasva először a mehetnék jött rám, aztán a nosztalgiázás, végül fényképnézegetésbe torkollott az este.

2014. október 24., péntek

A Maxim őszi újdonságai

Ha esetleg azon szomorkodnátok, hogy nem lesz mit olvasnotok az előttünk álló fél éves sötétségben (vasárnap óraátállítás!), jó hír, hogy a nemrégiben megjelent Maxim-regények mellé novemberben újak érkeznek, melyeket 30% kedvezménnyel tudtok megrendelni a kiadó oldalán:
 

Ezek már megjelentek



2014. október 14., kedd

Happy postcrossing

Nekem nagyon happy volt tegnap ez a postcrossing, ugyanis olyan képeslapot kaptam, amelynek láttán legalább egy percig óóztam meg ááztam, és mondogattam sokszor egymás után, hogy "India, India, Indiaaaa".


(Egyébként Finnországból jött.)

2014. október 11., szombat

Glamour-napok = Libri

Mivel könyvet venni sokkal egyszerűbb (és szórakoztatóbb), mint ruhát,  a Glamour-napok alkalmából ezt sikerült beszereznem (a tervezett farmer, fekete vastag kardigán és csizmával hordható szövetszoknya helyett):
 

Még csak átlapoztam, megnézegettem a fényképeket, de közben tiszta libabőr volt a karom, és rájöttem, hogy hatalmas hibát követtem el pályaválasztáskor: geológusnak kellett volna tanulnom :).
 
De hogy azért ne legyen olyan rossz nekem, ezt találtam, miközben a borítót kerestem:
 
 
Azt hiszem, most elleszek egy darabig....

2014. szeptember 27., szombat

A nap jóhíre

A nap jóhíre számomra, hogy november közepén megjelenik Jhumpa Lahiri Mélyföld című regénye a Maxim Kiadó jóvoltából, így nemsokára az írónő harmadik könyvét olvashatom magyarul.


2014. július 26., szombat

Egyszer talán...


Most éppen egyik sem aktuális, de ezeket nem tudtam otthagyni az Alexandrában, mert ki tudja mikor jöhet jól egy 2007-es kiadású Bretagne útikönyv...

2014. június 29., vasárnap

Amszterdam - 4. nap

 
Kedd hajnalban az eső kopogására ébredek. Elképzelem, milyen csodálatos lesz az utolsó délelőtt a zuhogó esőben sétálgatni, aztán az optimista énem (mert már olyan is van) arra gondol, hogy reggelig akár el is állhat. A gondolat ereje segít, nyolc körül már ezerrel süt a nap, úgyhogy ha nem is vidáman, de egy kicsit megkönnyebbülve kezdünk csomagolni.
 
Elsétálunk a közeli szupermarketig, hogy vegyünk még pár dolgot ajándékba (Lindának szigorúan stroopwafelt, imádja ezeket a karamelles dolgokat), aztán miután tényleg mindent begyömöszölünk a bőröndbe, kijelentkezünk a hotelből.

Mint eddig minden nap, most is a pályaudvarig megyünk (már kívülről tudom a megállók nevét, a Droogbak a kedvencem), mert azt találtuk ki, hogy a bőröndöt betesszük a csomagmegőrzőbe, mi pedig még mászkálunk egy kicsit. Nem vagyok boldog a csomagmegőrzős dologtól, általában nem kedvelem az automatákat, és nem használok bankkártyát sem (szánalmas, tudom...), ez a megőrző pedig automata záras szekrénykékből áll és csak bankkártyával lehet fizetni. Mikor meglátom, kicsit ideges leszek, elképzelem, hogy örökre ott marad a táskánk, mert valamit elbénázunk, de Gergő már tuszkolja is be a bőröndöt a szekrénybe, becsukja az ajtót (innentől kezdve már nem lehet kinyitni), fizet, és voilá: ott is van a kezében a parkolójegyre emlékeztető kártya.
 
Bőrönd nélkül tényleg kényelmesebb, elég macerás lenne magunk után húzkodni a tömegben. Így viszont minden második ajándéküzletbe bemegyünk, hátha találunk még valami ellenállhatatlan szuvenírt. Az ajándéktárgyak kb. fele a szokásos hűtőmágnes-bögre-póló vonalat képviseli, negyede a fűhöz kapcsolódik, a másik negyede pedig a szexhez. Mindenhol veszünk magunknak egy bögrét és egy hűtőmágnest, Amszterdamban is így teszünk, mindkettő teljesen hagyományos, nem mintha prűdek lennénk, a különböző testrészeket formázó bögrék és sótartók simán csak ízléstelenek.
 
Hamarosan feltűnik a Dam tér emlékműve, és ekkor esik le, hogy a Damrakon sétálunk, erre még nem jártunk, valahogy mindig kimaradt. Kicsit szomorú vagyok, mégis  máshogy érzem magam, mint általában az utazásaink utolsó napján. Annyit hallom mostanában jógán, hogy "itt és most", hogy próbálok nem arra gondolni, hogy pár óra múlva már otthon leszünk, hanem arra koncentrálok, hogy MOST még Amszterdamban eszem a sült krumplit. Sajnos az idő így is gyorsan telik, úgyhogy lassan visszaindulunk a csomagmegőrzőhöz, majd jegyet veszünk a vonatra. Valószínűleg annyira gondterhelt arckifejezéssel nézegetjük a vágányoknál a táblákat, hogy egy mosolygós, nagydarab vasutas megkérdezi, hova szeretnénk menni, majd útbaigazít minket. A reptér mindössze két állomásnyira van a Centraal Stationtól, úgyhogy jó hamar kiérünk (hamarabb, mint terveztük), és már a szemünk sem rebben, amikor meglátjuk a self-checking pultokat. Annál jobban meglepődünk, amikor kiderül, hogy a poggyászfeladás is teljesen automatizált, szerencsére ez is ijesztőbbnek látszik, mint amilyen valójában. Innentől kezdve nincs más dolgunk, mint hogy végigszagolgassuk a parfümöket / végignézzük a kütyüket, mosdóba menjünk, megkeressük a megfelelő kaput, aztán megkeressük az újabb megfelelő kaput, és hallgassuk a hangosbemondót, ahogy azoknak a nevét sorolja, akik lemaradtak a járatukról.

Kora este már Pesten vagyunk, a bőrönd cipzárja leszakadt, Gergő káromkodik, én annak örülök, hogy egyáltalán megvan, mert ahogy hallom, elég sokan nem találják a poggyászukat. Hazafelé a kocsiban csak bámulok kifelé az ablakon, felidézem magamban az előző pár napot, majd gondolatban kipipálok egy pontot az utazós kívánságlistámon. Nem töltöttünk sok időt Amszterdamban, de ez alatt a pár nap alatt nagyon megkedveltem ezt a nyüzsgő, semmihez sem hasonlítható várost. Amszterdam, örülök, hogy találkoztunk.

2014. június 18., szerda

Amszterdam - 3. nap

http://kozvetlenjarat.blogspot.hu/2014/06/amszterdam-2-nap.html

Hétfő reggel ragyogó napsütésre ébredünk, gyors készülődés után már megyünk is a buszmegállóhoz. A fényképezőgép ma itthon marad, előző nap is feleslegesen cipeltük, sokkal egyszerűbb a telefonnal fotózni, és az útikönyvet sem viszem magammal (eddig se vittem...), mert teljesen használhatatlan. Mindig a netről szedem össze a hasznos információkat, de van egy sorozat (Berlitz Zsebkönyv), aminek megveszem azokat a részeit, ahová utazunk, de sajnos Amszterdam nem szerepel a könyvecskéik között, ezért megvettem a Merian idevonatkozó részét. Kár volt.
 
Megint a központi pályaudvarig buszozunk, veszünk magunknak pár szendvicset reggelire, meg egy szénsavas Lipton teát, aminek egyébként Traubi-íze van. A Nieuwe Kerkbe igyekszünk, hogy megnézzük a World Presst, ezt itthon sem szoktam kihagyni, és mivel a kártyánk kedvezményt ad a belépőre, naná, hogy kihasználjuk a lehetőséget. Az első pár fotó láttán elbizonytalanodom: basszus, én már láttam ezeket. Elkezdek gondolkodni, hogy megelőzöm-e a budapesti kiállítást, vagy éppen ellenkezőleg: ide még csak most jutott el az, amit én már otthon láttam? Nem tudom eldönteni, a második kevésbé valószínű, de aztán nem is filózok rajta sokat, mert a pár ismerős fénykép után újak következnek. Miután végzünk a kiállítással, szerzünk kávét és elindulunk az Oude Kerk felé, ami a térképen szépen körül van rajzolva pirossal,  hogy mindenki tudja: ez már bizony a piroslámpás negyed. A templom nagyon szép, jólesik a benti hűvös, és miután kigyönyörködjük magunkat a csodás ablakokban, a szép csillárokban és a faragott mennyezetben, a mosdó is kapóra jön. Miközben megkerüljük a templomot és a tündéri kis kertjét (valamiért Agatha Christie jut róla eszembe), elmélyülten kotorászok a táskámban. Mikor felnézek, a szemem sarkából valami mozgást látok, és mikor odapillantok, kicsit megijedek, mert a templommal szemben, egy üvegajtó mögött egy nagydarab fekete nő illegeti magát bugyiban-melltartóban, tőlem fél méterre. Welcome to Amsterdam, nem tudtam, hogy itt már délelőtt dolgoznak, azt hittem, hogy csak este indul be az élet. Megyünk tovább, az üvegajtók közül néhányon be van húzva a függöny, valahol pedig kint állnak az utcán a kurvák, beszélgetnek, dohányoznak, és ha jól láttam, a kirakatok felett tényleg piros neoncsövek vannak, meg kis piros kandeláberek.

Maga a negyed amúgy tök hangulatos, de elég bénán érzem magam, amikor úgy kell végigmennem egy viszonylag szűk sikátoron, hogy a két oldalán félmeztelen nők kínálgatják magukat a férfiaknak. A következő állomás a kínai negyed, ahol megnézzük Európa legnagyobb buddhista templomát sajnos, csak kívülről.

 


 
A Chinatown-ban természetesen rengeteg az étterem, kivételesen most nem eszünk semmit, hanem a Kloveniersburgwalon kimegyünk a virágpiacig (nagy kedvenccé vált...), aztán felszállunk az 5-ös villamosra, hogy elvigyen minket a Rijksmuseumig. Jók a villamosok, sosincs rajtuk tömeg, persze, mindenki biciklizik, középtájon* ül egy fülkében a kalauz, akinél gondolom lehet jegyet is venni és hasznos információkat is mond. Az útvonalat kijelzőkön is lehet követni, mi a Hobbemastraat megállót figyeljük, de a kalauzunk annyira jó fej, hogy a megálló  nevével együtt a Rijksmuseumot is bemondja.

Felkapunk egy térképet, ilyenkor mindig megnézzük, van-e magyar nyelvű tájékoztató (persze sosincs), aztán elindulunk, hogy saját szemünkkel megnézzük az Éjjeli őrjáratot, meg a Tejöntő asszonyt. Én új kedvenc festményt avatok: Floris van Dyck csendélete előtt elég sokáig álldogálok, aztán megkérem Gergőt, fotózza le nekem.



Elég sok időt töltünk a képek és a műtárgyak között, a könyvtár láttán pedig még Gergő is elámul.

 


A Rijksmuseum után következik a Van Gogh Múzeum, ide egy nyüzsgő kis parkon keresztül vezet az út (előtte hotdogot eszünk, de már kicsit unjuk). Most először találkozunk hosszú sorral de nekünk protekciónk van, a kártyával rendelkezők egy sokkal rövidebb sorba állhatnak, úgyhogy néhány perc várakozás után bejutunk. Pár kép után elkezdem unni a dolgot. Nem érdekelnek a festmények, nem érdekelnek a múzeumok, az utcán akarok mászkálni, parkba akarok menni, fűbe akarok ülni és le akarom venni a cipőmet. Ráadásul nem is szeretem annyira Van Gogh-ot. Azért becsületből végignézzük, sőt Gergőt úgy kell kirángatni a shopból. A múzeumból irány a Vondelpark, nem tudom pontosan, merre megyünk, de ez a környék annyira nem tetszik, túl nyugodt. Szerencsére hotdogos kocsi itt is van, úgyhogy...



A Vondelparkban leülünk, leveszem a Converse-t (nem túl jó ötlet, mert utána még nehezebb visszavenni) és nézzük a fiatalokat, akik grilleznek, pokrócokon heverésznek, zenét hallgatnak és élvezik a szabadnapot. Miután eleget üldögéltünk, kisétálunk a villamosig, majd a Centraal Stationnál átszállunk a buszunkra, és visszamegyünk a hotelbe pihizni egy kicsit.

A szobában kipakolom a táskámból a napközben vett apróságokat, végignyomkodom a tévécsatornákat, aztán már mehetünk is vissza, ez az utolsó esténk, úgyhogy minden szállodában töltött percért kár.
A Westerparkban megint zajlik az élet, de a Haarlemmerdijk és a Nieuwendijk teljesen kihalt, legalábbis a szombat estéhez képest. A Dam téren alig van pár ember, a Kalverstraaton a legtöbb üzlet már zárva. Nem tetszik ez így nekem, úgyhogy mondom Gergőnek, hogy mindegy, merre megyünk, de legyenek emberek. A Leidsestraaton is csak páran lézengenek, viszont a Wok your Way-ben alig van hely. Végre nem hotdogot eszünk, hanem csirkés tésztát, Gergő teriyaki szósszal, én pedig curry-vel és kókusszal. Nagyon ízlik, Gergő meg szokás szerint mellényúlt, szóval ő nem annyira elégedett, ráadásul elfelejtettem neki paprikát kérni a tésztájára....

 
 
Vacsora után visszamegyünk a Prisengrachtra, hogy megnézzük a De 9 Straatjest, azaz a 9 utcát, amelyek együtt egy elbűvölő hangulatú  környéket alkotnak és tele vannak egyedi boltokkal (az útikönyv szerint). Az egyedi boltok már zárva vannak és itt sincsenek emberek, én arra gyanakszom, hogy már mindenki otthon eszi a krokettet a TV előtt. Az egyik pékség kirakatában egy macska alszik, őt Gergő lefotózza, aztán elindulunk a piroslámpás negyed felé, mert a másik tippünk az, hogy ott lébecolnak az emberek.
 
 
Nahát, itt tényleg sokkal többen vannak :) A legtöbb múzeum ötkor-hatkor zár, de úgy látom, a marihuánamúzeum még nyitva, természetesen a coffeeshopok is tele vannak. Gergő megjegyzi, hogy szerinte az egyik kirakatban álló csaj férfi volt, mondom neki, hogy ennyire nem lepődjön meg, ez Amszterdam. Kicsit mászkálunk, megmondom őszintén, én azt hittem, hogy ez egy szar környék, de egyáltalán nem félelmetes, tele van turistákkal és a sarkokra képzelt stricik és dealerek sem váltak valóra. Kezd sötétedni, az épületek nagy része már piros fényben úszik, és szinte mindenhonnan árad az utcára a fűszag, hogy ott összekeveredjen a kajaszaggal.
 
Már nagyon fáradtak vagyunk, mégsem akarunk hazamenni, mert a következő estét már a Barátok közt előtt fogjuk tölteni, nem a Leidsepleinen, végül mégis a buszmegálló felé indulunk.
Szomorú vagyok, nem szeretek hazajönni sehonnan, egyfolytában azon jár az eszem, mennyire idegen volt eleinte minden, aztán hogy vált egyre ismerősebbé és gondolatban még mindig az utcákon járok és összehasonlítom egymással a különböző környékeket.
 
Kicsi összepakolászunk, reggel lesz időnk rendesen becsomagolni, délig kell kijelentkezni, úgyhogy majd még pár apróságért beugrunk a szupermarketbe is.
 
*Gergő kijavított: a kalauz fülkéje nem középtájon, hanem a villamos hátsó harmadában volt...
 
Folyt. köv.

2014. június 14., szombat

Amszterdam - 2. nap

http://kozvetlenjarat.blogspot.hu/2014/06/goedemiddag-amsterdam.html

Hajnali egykor arra ébredek, hogy valaki teljes hangerővel beszél az amúgy teljesen csendes folyosón a szobánk előtt és valami ajtót csapkod. Gondolkodom, kimenjek-e szólni neki, de aztán elvetem az ötletet, nem hiszem, hogy pizsamában, kócosan és félálomban hunyorogva elég meggyőző lennék. Aztán szerencsére abbamarad a hangoskodás, én meg alszom tovább.
 
Reggel pár keksz után el is indulunk, először a NEMO-ba megyünk, ami a Csodák Palotájához hasonlító interaktív kiállítás, és amelynek épületét az a Renzo Piano tervezte, aki a párizsi Pompidou Központot is. Most nincs annyira kedvünk gyalogolni, inkább buszra szállunk, és elmegyünk a Centraal Stationig, szerencsére nem felejtjük el felszálláskor és leszálláskor is érvényesíteni a kártyánkat. A pályaudvarról sétálnunk kell a NEMO-ig, nincs olyan meleg, mint előző délután, kicsit be is van borulva, úgyhogy a dzseki is előkerül. Megcsodáljuk a könyvtár épületét meg a vele szemben álló úszó kínai éttermet (középső kép jobb oldalán), aztán már ott is vagyunk a NEMO bejáratánál. Vettünk Iamsterdam kártyát, amivel egy csomó múzeumba ingyenes (vagy kedvezményes) a belépés, és mivel a tömegközlekedési eszközökre is érvényes, buszjegyekkel sem kell bajlódnunk. És ami nagyon barátságos, hogy külön kezeli a múzeumos és a közlekedős részt, tehát mindkét résznél külön kezd ketyegni a 24, 48, vagy 72 óra.

 
 
 
 
 

 
Bár a NEMO inkább gyerekeknek szól, mi is tök jól elszórakozunk egy darabig. A nagy tudományoskodásban jól megéhezünk, úgyhogy mielőtt továbbindulnánk a Holland Ellenállás Múzeuma felé, eszünk egy szendvicset (én valami isteni finom tonhalkrémeset...) Nagyon érdekel a II. világháború, úgyhogy általában az ilyen témájú múzeumokat, kiállításokat szoktam meglátogatni, és mivel Anna Frank házát kihagytuk, duplán kíváncsi vagyok, hogyan éltek a holland ellenállók a háború alatt. A múzeum nem túl nagy, gyorsan végig lehet nézni, viszont nagyon érdekes számomra, de Gergőt annyira nem hozza lázba. Innen a Zsidó Történeti Múzeumba megyünk, ez csalódás kicsit, mert arra számítottam, lesz talán holokauszttal foglalkozó rész, de nem, itt a holland zsidók életét mutatják be (mondjuk erre gondolhattam volna a neve alapján), úgyhogy itt csak körbemegyünk. Érdekesek ezek a helyek, de sokkal jobban szeretek csak úgy menni erre-arra, rácsodálkozni a dolgokra és örömmel nyugtázni, amikor olyan helyekre érünk, amelyek már ismerősek számunkra.

A múzeum után átkelünk az Amstel folyón, aztán hamarosan egy olyan térre érünk, amely egy kicsit a párizsi Tertre térre emlékeztett, de lehet, hogy csak azért, mert mindenhol festményeket látok. Ez a Rembrandtplein, itt nem sokat időzünk, hanem inkább bemegyünk egy sajtboltba, ahol minden sajt mellé ki van készítve egy kis kóstoló. A hiperekben messzire elkerülöm a különböző kóstoltató standokat, itt viszont megkóstolok egy pestós sajtot (nem emlékszem, maga a sajt milyen, pedig mindegyik mellé ki van írva a fajtája, hogy mennyire érett, stb.), nagyon finom, aztán megnézem a többit is: köményes, chilis, zöldfűszeres, fokhagymás, ugyanaz a sajt, csak másmilyen ízesítéssel és más színű csomagolásban. Vennék, de úgy, hogy több ízből kisebb kiszerelést, viszont mindegyik nagy, én meg nem tudok egyet kiválasztani a sok közül, úgyhogy elnapoljuk a sajtkérdést. Bemegyünk egy Albert Heijn-be, én már megint tonhalas szendvicset markolok fel, Gergő biztosan valami sonkásat, meg veszünk egy doboz szusit, mert azt meg vétek lenne kihagyni. A szendvicseket illedelmesen megesszük a közért mellett lévő Burger King előtt, de a szusival most menet közben nem tudunk mit kezdeni, úgyhogy elindulunk valami padot keresni. Én nem nagyon tudom, merre járunk, Gergő nem adja ki a térképet a kezéből (mondjuk ott van még a táskámban egy), de annyira nem érdekel, az eddigi tapasztalatok szerint mindig valami ismerős helyre lyukadunk ki. Így is van, már látjuk is a virágpiac végét, nekem meg eszembe jut, hogy a Leidsepleinen vannak padok, úgyhogy elindulunk a Leidsestraaton a tér felé. Hurrá, van szabad pad, Gergő megkapja a doboz fedelét tányérnak, a szójaszószos halacskát pedig ide-oda adogatjuk. Király dolog Amszterdam közepén egy padon kézzel szusit enni (még jó, hogy van nálam törlőkendő), és érezni, hogy pillanatnyilag az a legnagyobb problémád, hogy elfogyott a gyömbér. Kaja után jön a legjobban várt rész: a hajókázás. A kártyánkkal igénybe vehetünk egy 60 vagy 75 perces canal cruise-t a Blue Boat vagy a Holland International hajótársaságoknál, és mivel a Blue Boat a közelből indul (és ez a hosszabb), ezt választjuk. A kikötő a Casino-val szemben van, itt is kapunk regisztrációs jegyet, és ahogy elhelyezkedünk, hamarosan indul is.  A kapitány fülhallgatókat oszt ki, majd elégedetten nyugtázza, hogy képesek voltunk kiválasztani az angol nyelvű idegenvezetést, ellentétben azzal a hat, dél-amerikai donnával, akik mellettünk ülnek.

Elég hamar rájövök, hogy nem tudok egyszerre fényképezni meg nézelődni is, úgyhogy csak Gergő csinál képeket a telefonjával, de ő meg a csatornák szélén parkoló autókat fotózza, nem a nevezetességeket.


 

Nagyon tűz nap, a dzseki régóta már csak kolonc, de attól eltekintve, hogy félig megsülök, tetszik a hajózás. Egy darabig a csatornákon kanyargunk, állati jók a lakóhajók, a teraszaik tele vannak virággal, kerti bútorokkal, Buddha és más szobrokkal, aztán kimegyünk az IJ folyóra. Újra látjuk a NEMO-t, meg az EYE fehér épületét,

 

Aztán visszafordulunk a csatornák felé, közben a fülünkben kis megszakításokkal folyamatosan szól az idegenvezetés, a hajótársaság tulajdonosai (egy házaspár) mondják, hogy éppen mit kell néznünk. Néha elvesztem a fonalat, mert sokkal érdekesebbek a lakóhajók, vagy a hajókon grillező emberek, mint mondjuk az Amstel szálló.

Hamar eltelik a 75 perc, újra a Casino előtt vagyunk, és egy újabb hotdog után felszállunk a 2-es villamosra, hogy hazamenjünk és lepakoljuk a feleslegessé vált dzsekiket és a fényképezőt. Még itthon megbeszéltük egy holland ismerősünkkel, hogy esetleg találkozunk, úgyhogy fel kell vennünk az ajándékba hozott Unicumokat meg a csokit, és én abban reménykedem, hogy egy gyors alvásra is futja. Az alvás hiú ábránd, pár SMS után R. már a recepción vár minket, és megyünk Hágába. Kicsit csalódott vagyok, Amszterdamban szerettem volna maradni, de aztán végül beadjuk a derekunkat. Hágában nem nagyon vannak turisták és Amszterdamhoz képest kihaltnak tűnik az egész. Egy téren iszunk egy Heinekent (sokkal finomabb, mint amit itthon árulnak, és erősebbnek is tűnik), beszélgetünk, aztán újra kocsiba ülünk, és pár perc autózás után már a tengerparton vagyunk.
 
 
Minden tavasszal egy több kilométer hosszú strandot varázsolnak Hága tengerpartjára, aztán ősszel lebontják az egészet. A széles tengerparti sétány egyik felén boltok, mögöttük emeletes lakóházak, a másik felén pedig bárok, éttermek, és a homokos part. Nagyon furán néz ki, olyan, mintha itt a lakótelep szélén lenne a c'an pastillai strand. Nem hasonlít egyetlen általam ismert nyaralóhelyhez, de egy "rendes" városhoz sem. 



Itt az egyik bárban megkóstoljuk a R. által egyetlen holland ételnek nevezett ételt, a krokettet (bitterballen), ami egészen más, mint az a krokett, amit mi ismerünk, mert hús van a közepében és másmilyen az állaga. Egyébként nagyon finom, mustárral eszik (a mustár meg olyan, mintha tormával lenne összekeverve).
 
Kicsit még üldögélünk, én már mennék, annyira nem jó farmerban, tornacipőben a homokos kanapékon heverészni, szóval hamarosan felkerekedünk és elindulunk vissza Amszterdamba. R. kirak minket a szállodánál, elbúcsúzunk, mi meg még elindulunk a hotelhez közeli kebaboshoz, hogy vacsorázzunk valamit. Fél tizenegy van, és egészen világos, a boltos gondosan becsomagolja a kebabot meg a falafelt, de mivel nem tudjuk, hogy a mi kajánkat pakolja zacskókba, csak akkor szólunk neki, hogy ott szeretnénk megenni, amikor átnyújtja a csomagot... Gyorsan betoljuk, látjuk, hogy zárna már, és hazafelé sétálva elmajszolunk még egy krokettet.
 
Kicsit hosszú volt a nap, de nagyon jól telt, és örülünk, hogy végül Hága sem maradt ki. Még mindig előttünk van egy teljes hétfő és a kedd délelőtt, úgyhogy hamarosan jövök a következő nap eseményeivel.
 
Folyt. köv.


2014. június 12., csütörtök

Goedemiddag Amsterdam!

A múlt hétvége kicsit máshogy telt, mint általában, elmaradt ugyanis a szokásos főzés-mosás-takarítás hármas, volt helyette viszont sok bicikli, csatorna és hotdog, azaz rengeteg Amszterdam.
 
Amszterdami élménybeszámoló több részben, jelen időben.
 
Egykor indul a gép, úgyhogy délelőtt van elég időnk azon gondolkodni, ne tegyünk-e el még egy pulóvert, minden időjárás-előrejelzés mást mond, úgyhogy fogalmunk sincs, hogy készüljünk ruhaügyileg. Mivel szeretünk kevés csomaggal utazni, nem teszünk, inkább elindulunk a reptérre.
 
A taxi az alsó szinten tesz ki, és amikor felmegyünk a check-in pultokhoz, furcsán kihalt minden. Aztán látjuk, hogy mindenki kint várakozik, az ajtóknál rendőrök állnak, de mivel minket nem küldenek ki, megnézzük, hol lehet becsekkolni, aztán beállunk a sorba (kb. 2 ember áll előttünk, mindenki más kint van). Közben azon gondolkodunk, hogy az idős angol turisták miért próbálnak on-line(?) becsekkolni, mikor van egy csomó poggyászuk, de mindegy, ők tudják. Sorra kerülünk, és mikor a pult mögött álló fickó kéri a beszállókártyáinkat, csak nézünk rá, mint borjú az új kapura, hogy hát azt ő fog adni nekünk, nem? Udvariasan a check-in masinákra mutat és mondja, hogy a KLM-nél már csak így mennek a dolgok, az "és akkor pultnál már nem is lehet?" kérdésemre csak a fejét rázza. Szuper, pont annyira szeretem az ilyen DIY-dolgokat, mint az automata ügyfélszolgálatokat, még szerencse, hogy nem tudtam róla előre, mert akkor tuti ráparázok, hogy mi lesz, ha valamit elrontunk. Pár perc nyomkodás után megvannak a beszállókártyák, mellettünk egy pár próbálkozik, de valamiért nem sikerül nekik, és reménykedve néznek ránk, hogy segítenenénk-e? Segítünk (amúgy tényleg nem bonyolult, az viszont nem túl barátságos, hogy a válaszható nyelvek között nincs magyar...), aztán visszaállunk a sorba, hogy feladjuk a bőröndöt.
 
Tizenöt perc késéssel indul a gép, elég éhesek vagyunk, úgyhogy nagyon örülünk, mikor meghalljuk a kajáskocsi csörömpölését. A szendvicseket ilyen aranyos kis dobozkában kapjuk:
 
 
 
A repülőből kiszállva bevárjuk újdonsült ismerőseinket, beszállás előtt beszélgettünk velük egy kicsit, ők Thaiföldre mennek (mázlisták), úgyhogy a csatlakozást keresik, mi meg a bőröndünket szeretnénk begyűjteni. Hamar megszerezzük, majd megvesszük az Iamsterdam kártyákat, aztán megkeressük a Sprinter vonatot, ami elvisz minket a Sloterdijk pályaudvarra, hogy onnan elbuszozhassunk a szállodáig.  A vonatot könnyen megtaláljuk, viszont a vágányok nincsenek kiírva (vagy nem vesszük észre), úgyhogy angolul megkérdezek egy lányt, hogy nem tudja-e véletlenül, melyik vágány melyik, de csak tippel. Visszamegyek Gergőhöz, mondom neki, hogy továbbra sem tudjuk, honnan megy a vonatunk, mire odajön hozzánk a lány, és magyarul mondja, hogy tényleg nem tudja melyik a kettes vágány, de ki lesz írva a vonatra, hogy merre megy.
 
Vonattal kettő, busszal öt megálló, és meg is érkezünk a szállodához. Gyorsan bejelentkezünk, aztán elindulunk várost nézni. Nem a központban lakunk, hanem egy kicsit nyugatabbra a központi pályaudvartól, de pár perces sétával beérünk a nyüzsgésbe. Gergő a térképész, én csak mondom, melyik utcák lehetnek érdekesek, aztán követem őt. (Ez azt eredményezi, hogy az útvonalunkat csak annak a lapnak a segítségével tudom felidézni, amire Gergő minden este felírta, merre jártunk.)
 
 
 
 


A jegyzetek szerint egy rövid séta után már a Haarlemmerdijken megyünk, vagyis inkább sodródunk a tömeggel. Rengetegen vannak, akik nem mennek valahová, azok az éttermek előtt álldogálnak egy pohár borral, a szerencsésebbek kicsi asztaloknál ülnek. Mi is éhesek vagyunk, de beérjük egy hotdoggal, amit mindenkinek saját magának kell összeraknia: az árus csak a kiflit adja, benne a virslivel, aztán mindenki maga pakolhatja tele csemegeuborkával, sült vagy nyers hagymával, aztán nyomhat rá mustárt, majonézt, ketchupot vagy curryt.
 
Én csak kapkodom a fejem ide-oda, komolyan úgy érzem, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör Amszterdammal, és sokkal jobb, mint amilyennek képzeltem. A Nieuwezijds Voorburgwalon (OMG) továbbsétálva eljutunk a Dam térre, itt is tömeg van, páran Batmannel fényképezkednek, mások pedig a Kaszásnak dobnak egy kis aprót. A tér egyik oldalán a Nieuwe Kerk van, velünk szemben az emlékmű és a Hotel Krasnapolsky, jobb oldalon a Madame Tussaud's, hátunk mögött a Királyi Palota, a teret pedig kettévágja a villamossín. Ja, és persze rengeteg a bringás, nem szívesen engednek át a zebrán, és nemcsak ők csengetnek folyamatosan, hanem a villamos is. Nincs nagy szintkülönbség az úttest és a járda között, úgyhogy nagyon kell figyelnem, mert többször azon kapom magam, hogy az úttesten / síneken / biciklisúton kolbászolok.
 
A Dam térről a Kalverstraaton megyünk tovább, itt rengeteg bolt van, és a végén a virágpiac, ahol kis zsákokban árulják a virágmagot, egyesével a virághagymákat, de lehet kapni olyan konzervdobozokat is, amelyekből tulipán és rózsa fog kinőni, és ha minden jól megy, Gergőnek lesz egy minifája, nekem pedig egy Buddha pálmám (nem tudom, mi az igazi neve, mindenhol így árulták).
 
 
 
 
 
Jaj, majdnem elfelejtettem a Cannabis kezdőkészletet, ami itt ugye alap:
 
 
Miután megbeszéljük, hogy ide mindenképpen visszajövünk, szerzünk egy adag igazi sültkrumplit, megnézünk pár breakest a Leidsepleinen, aztán elindulunk a Jordaan negyed felé. Ez sokkal csendesebb környék, egy csomó kiülős helyet látunk a csatornamenti utcákban, aztán mikor közelebb érünk hozzájuk, akkor esik le, hogy a lakók ültek ki enni a lakásuk elé a járdára. Gergő megcsodálja, hogyan töltik az elektromos autókat, és nagyon megörül egy Teslának, én meg annak, hogy felismerem Anna Frank házát és a Westerkerket.
 
 
 
Mivel kellőképpen fáradtak vagyunk, elindulunk vissza a szállodába, de azért villamosra vagy buszra nem szállunk, inkább még egy kicsit bóklászunk a csatornák mentén.
 
 
 


 
Még gyorsan bemegyünk egy szupermarketbe, hogy vegyünk egy doboz narancslevet meg kekszet reggelire, szerencsére még időben rászólok Gergőre, hogy ne nagyon pakolgasson a minibárban, mert automata, szóval ha valamit kivesz belőle, azt rögtön fel is írják, aztán majd számlázzák.
 
Ennyi fért az első délutánba, de még előttünk van két egész nap, úgyhogy gyors zuhanyzás után ki is dőlünk.
 
Folyt. köv.

2014. május 27., kedd

Jóga-hétvége

A múlt hétvégém a jóga jegyében telt, és azt kell mondjam, rég volt ilyen kellemes szombat-vasárnapom. Sőt, a sok jóság már csütörtökön elkezdődött, mert mentem jógázni az ASRAM-ba, és megvettem életem első jógamatracát, egy csodálatosan szép türkiz Gangest. Igazából a piros-narancsszínűt néztem ki magamnak, de sajnos éppen nem volt, nekem pedig AZONNAL kellett egy matrac, és biztos vagyok benne, hogy türkizen is ugyanolyan jól lehet gyakorolni, mint a narancssárgán. Természetesen rögtön fel is avattam, remélem jó sok energiát szívott magába.
 
 
Szombaton részt vettem Szénási Kata "Yin jóga és mindfulness a stressz ellen" nevű workshopján, amit 3 órásra terveztek, de végül négyórásra sikerült. Nagyon jól éreztem magam, kiveséztük a stresszt, megtudtuk, mi az a mindfulness, relaxáltunk, volt Body Scan, végül persze jógáztunk is. Most próbáltam először a yin jógát, nekem kicsit lassú, de amióta jógázom, sokkal nyitottabb vagyok mindenre, ezért szívesen megismerkedtem vele. A varázsszó azonban a stressz volt, és meglepődtem, hogy a 10 résztvevőből kb. hétnek szintén. Kata egyébként egy mosolygós, elképesztően közvetlen ember, úgyhogy a jövőben is szeretnék részt venni a workshopjain.
 
Aztán jött a hétvége csúcspontja, a Jógafesztivál az Akváriumban. Nem jógázni mentem, csak nézelődni, mert sajnos egyidőben zajlottak a jógaórák és a bemutatók, és most inkább az utóbbiakat választottam. Három dolog érdekelt nagyon, Diószegi Ádám Perfect Circle-je, a Budokon, és a legeslegjobban Ricardo Martinez ashtanga-bemutatója. Ebből amúgy mindkettőt megnéztem, a számomra kevésbé érdekes bemutatók között pedig a különböző standok között nézelődtem, a Krisnásokkal beszélgettem és vettem is pár dolgot.

 
Először is az Optimizmus tréning című könyvet, mert szeretnék változtatni a félig üres-hozzáállásomon, remélem ebben a könyvben nemcsak közhelyeket és kivitelezhetetlen tanácsokat fogok olvasni, mint eddig sok helyen. Vettem egy kókuszos natúr szappant a Brilla standjánál, ahol egy Ryan Goslingra hasonlító fiú (hm..), majd egy kedves hölgy segített kiválasztani, melyik szappan lenne a legjobb az én borzalmas arcbőrömnek. Eddig a Mannaszappan volt a favorit, de megmondom őszintén, ez a Brilla most valahogyan jobban tetszik. Itt kaptam egy geránium illatú fürdőgolyót (illetve négy illat közül választhattam), nem tudom, pontosan miért, de örültem neki. Elég jó az oldaluk is, sajnos egyelőre csak webshopjuk működik, úgyhogy szagolgatni nem lehet, de a kókuszos szappan, a fürdőgolyó és a hársfa testápoló illata engem meggyőzött. (Utóbbit sajnos nem vettem meg...). Két jógabemutató között megéheztem, kaja tekintetében nem volt sok választási lehetőség, úgyhogy a Rizsa (makro és vegán) kínálatából választottam egy diós-lekváros rácsos linzert, és tök büszke voltam magamra, hogy semmilyen, de semmilyen állati eredetű fehérjét nem eszek (az más kérdés, hogy aztán itthon sonkás szendvicset vacsoráztam). Végül vettem ajándékba Gergőnek egy tönkölypárnát, amibe 4 gyógynövényt (levendula, citromfű, kamilla, borsmenta) töltött a Szénafüvek, és aminek olyan illata van, mint a legforróbb szombat délutánnak a mezőn.

Most egy pillanatra elszégyelltem magam, mert többet írtam arról, hogy miket vettem, mint a jógáról, úgyhogy vissza is kanyarodok a fesztiválhoz. Dél előtt egy kicsivel értem ki, éppen Diószegi Ádám Perfect Circle bemutatója közepén, sajnos nagy részéről lemaradtam, mert először mindenképpen valami árnyékos helyet szerettem volna keresni, ahonnan látom is a színpadnak kinevezett emelvényen a jógázókat. Hamarosan Ricardo Martinez kezdett készülődni, leterítette a fekete matracát (gyanítom, hogy egy Black Mat Prot), eligazgatta rajta a törülközőjét, és elkezdődött egy olyan húszperces bemutató, amire egyszerűen nem találok szavakat. Remélem, hogy hamarosan lesznek majd videók, mert szerintem mindenkinek látnia kell, hogy mire képes ez az ember.
 
A Budokon annyira mégsem volt érdekes számomra, mint ahogyan először gondoltam, különleges ez a harcművészettel kombinált jóga, Porffy Csaba és Sági Zsuzsi egészen elképesztő dolgokat művelt, de nem kötött le. Az akro jógát viszont tátott szájjal bámultam, és kicsit izgultam is, hogy nehogy valami baj történjen, de Tas Gergely és F. Tóth Gabriella olyan magabiztosan végezte a látványos gyakorlatokat, hogy végül teljesen megnyugodtam. Az akro után végre végignéztem a Perfect Circle-t, ami jóga, tánc, harcművészet, meditáció és mozgásterápia látványos keveréke. Most tűnik fel, hogy szuperlatívuszokban beszélek az összes résztvevőről, de tényleg mindenki olyan dolgokat csinált, amit nem lehet elintézni egy "ügyes" jelzővel. A bikram után következett Ricardo második bemutatója (dub, dubstep szólt alatta, ez nagyon tetszett), amit hatalmasra nyílt szemekkel néztem végig (lehet, hogy nem is pislogtam közben), és elhatároztam, hogy még egy kis hatha-gyakorlás után kipróbálom az ashtangát is.
 
Jó volt ez a fesztivál, eddig nem követtem figyelemmel az ilyen rendezvényeket, de ezentúl igyekszem majd minél többre eljutni, közöttük pedig gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni...
 
"Do your practice and all is coming."
                      (Sri K. Pattabhi Jois)

2014. május 18., vasárnap

भारत माता (Bhārata Mātā)


 
Egy travel whislist kapcsán ma szó esett arról, hogy az én utazós kívánságlistám első helyén India áll, ezért hirtelen felindulásból lekapkodtam az Indiával kapcsolatos könyveimet a polcról és csináltam róluk egy fotót. I'm obsessed with it...

2014. május 10., szombat

...

"A hatha jóga uralom a test felett. Mindenki a külvilágot szeretné meghódítani, holott a világon a legnagyobb siker önmagunk legyőzése, és ez egy átlagembernél a test feletti uralommal kezdődik"
(Szvámi Véda Bhárati: A hatha jóga filozófiája)
 
 

2014. május 1., csütörtök

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

A Szent Johanna aranyos volt és szerethető, a Bábel kínos, az Akkor szakítsunk pedig kiábrándító. Talán nem kéne kamaszoknak szóló regényeket olvasnom, de A királyok csatája és a Kardok vihara között szükségem volt valami egyszerűbb olvasmányra, és mondom: a Szent Johannát tényleg bírtam, Renáta folyamatos szerencsétlenkedése ellenére is. Az Akkor szakítsunk éppen kéznél volt, ezért belekezdtem, és tulajdonképpen magam sem értem, miért elégedetlenedem, hiszen egyszerűnek egyszerű volt...
 
Úgy tűnik, LL képtelen elszakadni gimis hőseitől, a Bábelben sem tudott új karaktereket teremteni, mindegyik szereplő valamelyik Szent Johannás gyerek klónja volt, éppúgy, mint az Akkor szakítsunk csekély értelmű ifjai. Ez már eleve nem tetszett, azzal meg végképp nem tudtam mint kezdeni, hogy ezek a kamaszok nem csináltak semmi mást, mint szerencsétlenkedtek, röhögtek, posztoltak a közösségikre, röhögtek, mondtak pár szar poént, aztán megint röhögtek. Ettől a szótól már rosszul vagyok, és ahogy olvastam, elég sokan utálták. Viszont nemcsak a röhögéstől állt égnek a hajam, hanem az "amolyan »na, most álljunk meg egy szóra« stílusban" meg "beljebb löktem Esztit, »te ülsz középen« stílusban" típusú mondatoktól is, vagyis minden olyan mondattól, amelynek közepe táján az amolyan / afféle szó szerepelt, a végén meg a stílusban (jó sok volt).  Ja, és úgy általában a rengeteg idézőjeltől, amivel Leiner "Röhög" Laura nyilván azt kívánta érzékeltetni, hogy a leírtakat nem komolyan gondolja ám.
 
Maga a történet egy éjszaka alatt játszódott, és komolyan mondom, hogy egy Bud Spencer-Terence Hill film is viccesebb, mint ez az egész road movie volt, pedig ha elolvastátok a kettővel korábbi posztomat, akkor tudjátok, hogy nem kedvelem a párost. Túlzás túlzás hátán, olcsó szellemeskedés, jópofának tűnő párbeszédek (persze, ők röhögtek rajtuk), és egymás folyamatos alázása. Emlékeztek még izé hogyishívják... és Kolos elmés szópárbajaira a Bábelből? Na, kábé ugyanaz volt a színvonal, talán Szilkó szövege emelkedett  a többieké fölé.
 
Szóval szerintem az egész könyv (az alapötlettől kezdve a megvalósításig) elég gyengére sikerült, az egy dolog, hogy nem az én korosztályomnak íródott, de akárhonnan nézem, mindenhonnan gáz. Ja, és decemberben nincsenek Glamour-napok és nem értem a tutorial smink* folyamatos emlegetését.
 
*Lia egy YouTube make-up tutorial segítségével készíti el szilveszteri sminkjét, amit aztán csak tutorial sminkként emleget, összesen kb. 4736 alkalommal. Olvasás közben végig azon rugóztam, hogy vajon direkt, mert ez így olyan vicces; vagy azért, mert LL így akarja érzékeltetni, hogy Lia mennyire sötét; vagy azért, mert LL tényleg azt gondolja, hogy ezt így mondják. Who knows?


"Kedvenc" béna mondataim (a teljesség igénye nélkül):
"A tükörből egy erős, magabiztos és elégedett lány nézett vissza, laza,»Norbi, neked véged van!« pillantással."
"Soha nem volt valami beszédes, és ha megszólal, akkor is annyira cinikus és gúnyos, hoy mindenki azt kívánja, bár hallgatott volna, szóval ezt így már megszoktuk, de amióta történt vele idén az a »megcsalta a barátnője, és nevetségessé tette mindenki előtt« eset, azóta teljesen befordult."
"És sajna az ő »beleröhögök a webkamerámba, mert olyan átkozottul jól nézek ki« fotójának is volt sikere, nem is kevés."

2014. április 27., vasárnap

Anette E. Dumbach - Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

 
Nagyon elégedett vagyok ezzel a könyvvel, mind a külsejét, mind a tartalmát illetően. Nemcsak olvasni volt jó, hanem kézben tartani, lapozni is, a Park Kiadó gondosan ügyelt minden apró részletre, a keménykötéstől kezdve az oldalszámozás elhelyezéséig. A borító figyelemfelkeltő, de nem hatásvadász, a jobb oldalon látható piros-fehér-fekete sáv pedig éppen csak sejteti, mint mutatja a horogkeresztes zászlót, ám ez épp elég erős utalás a tartalomra. A fülszöveg sem mond többet annál, mint amiről valóban szól a könyv, és akkor sem túloz, amikor "szívszorító és lélekemelő könyv"-ként definiálja.
Eddigi II. világháborús olvasmányaim alapján annyit tudtam csak a Fehér Rózsáról, hogy egy testvérpár - Sophie és Hans Scholl -  nevéhez fűződik, akik a német népet akarták ellenállásra bírni Hitler és a nácik esztelen tombolása ellen. Nem ismertem viszont tevékenységük részleteit, annyi derengett még, hogy mindkettőjüket kivégezték.
 
"Nem hallgatunk tovább.
Mi vagyunk a ti rossz lelkiismeretetek.
A Fehér Rózsa nem hagy békén benneteket!" 
 
A könyvből megismerhetjük az ellenálló csoport teljes történetét, 1942. májusától, Sophie Münchenbe érkezésétől 1943. október 12-ig, Willi Graf kivégzéséig. Hans Scholl, a Fehér Rózsa egyik alapítója aktív Hitlerjugend vezetőként sem azonosult teljesen a nemzetiszocialista gondolatokkal, s miután Münchenben elkezdte az orvosi egyetemet, végképp kiábrándult a náci ideológiából. Barátaival, csoporttársaival a náci rezsimmel szembeni nyílt ellenállást választották, s röplapokkal igyekeztek felhívni a német lakosság figyelmét a rájuk leselkedő veszélyre. Ő, Alex Schmorell, Christoph Probst és Willi Graf hozták létre a csoportot, első röplapjaikat 1942. júniusában kezdték nyomtatni és terjeszteni. Később Sophie is csatlakozott a Fehér Rózsához, majd Kurt Huber, a müncheni egyetem professzora is.
 
A könyvből nem csak a Fehér Rózsa és tagjainak történetét ismerhetjük meg, hanem teljes képet kapunk a korabeli Németországról, a katolikus Münchenről és azokról az egyházi személyekről, akik nyíltan tiltakoztak Hitler politikája ellen. Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész, Martin Niemöller, a Hitvalló Egyház vezetője (szintén evangélikus lelkész), Clemens August von Galen katolikus püspök is mind felszólalt a nácik ellen, sőt utóbbinak fontos szerepe volt a T-4 eutanáziaprogram leállításában is.
 
Miközben olvastam, ott volt a kezem ügyében a szintén a Park Kiadó nevével fémjelzett A holokauszt krónikája című monstrum, amelyben szinte az összes névnek utánanéztem és elégedetten vettem tudomásul, hogy az Anette E. Dumbach - Jud Newborn szerzőpáros rendkívül pontos munkát végzett, mert minden dátum, helyszín és név megegyezett a hiteles történelmi adatokkal. A könyv közepe táján néhány fénykép mutatja be a könyv szereplőit, végén pedig a Függelékben helyet kapott a csoport összes röplapjának szövege; a Scholl-testvérek és a Christoph Probst elleni vádirat és ítélet, valamint korabeli újságcikkek szövege.
 
Hogy újra a fülszövegre hivatkozzak: valóban szívszorító és lélekemelő olvasmány, főleg azért, mert megtörtént, és bármennyire reménykedik az olvasó, a végén nincs happy end.
 
 
 
 
 

2014. április 19., szombat

Liebster Award


Tipi Topitól kaptam ezt a cuki díjat, köszönöm neki és nagyon örülök, hogy érdemesnek tartotta rá a blogomat. A játék szabályai szerint ki kell tennem, kitől kaptam ( a), kell írnom magamról 11 dolgot (lejjebb), válaszolnom kell 11 kérdésre (szintén lejjebb), majd  tovább kell küldenem 11 embernek, 11 új kérdés kíséretében. Az utolsó feladatot passzolom, mert egyrészt mostanában le vagyok maradva a blogokkal, ezért nem tudom, ki az, aki már megkapta, másrészt pedig éppen Tipi Topi küldte el olyan bloggereknek, akiknek én is szívesen küldeném :)
 

11 dolog magamról:

1. Ha nyernék a lottón, először világkörüli útra indulnék.

2. Állítólag fiatalabbnak látszom a koromnál (ez jó), ezért általában mindenhol letegeznek (ezt már viszont nagyon unom).

3. Nem szeretem a sci-fit és a fantasyt, most azonban elolvastam a Trónok harcát és teljesen odáig vagyok.

4. Nemrég örökbefogadtam egy szurikátát.

5. Egy ideje jógázom és nemrég elkezdtem futni is (bár a térdem nem nagyon szereti).

6. Kedvenc színem a fekete, kedvenc gyümölcsöm a gránátalma, kedvenc állatom a kutya (vizsla forever, illetve mindenféle kis szeretetre méltó korcs).

7.  Gyűjtöm a hűtőmágneseket.
 
8. Karácsonyra mindig kérek 1000 darabos puzzle-t, nem is tudom elképzelni a két ünnep közötti időszakot kirakózás nélkül.
 
9. Elnézést kérek a rajongóktól, de engem kínozni lehet a Bud Spencer - Terence Hill-filmekkel.
 
10. Mindig pontos vagyok, sőt, mindenhova az adott időpont előtt érkezem.
 
11. "Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban." (Gandhi) - Bár nem mindig sikerül, de próbálom ehhez tartani magam.

Válaszaim Tipi Topi kérdéseire:
 
1. Kedvenc szerző, akitől dedikált példányt szeretnél?
Egy dedikált Rohinton Mistry vagy Jhumpa Lahiri kötetnek eléggé örülnék...

2. Pozitív hős, akivel szívesen összefutnál?
 Bornemissza Gergely. Imádom az Egri csillagokat és persze őt is.

3. ….és negatív, akit biztosan elkerülnél?
 Jumurdzsák :)

4. Egy szépirodalmi mű, amit még nem olvastál, de szeretnéd pótolni?
Nem szépirodalmi, viszont klasszikus: A Gyűrűk Ura.

5. ….és miért?
Mert egyszer már elkezdtem, de miután az első ötven oldalon nem történt semmi, abbahagytam, mondván, hogy amúgy sem szeretem a fantasyt. A Trónok harca után viszont át kell gondolnom ezt a fantasy-kérdést...

6. Melyik korban és kinek (író) a társaságában tudnál elképzelni egy Föld-körüli utazást?
Csakis a jelenben és bárkivel el tudnék képzelni egy Föld körüli utazást, akinek van humora, szeret mindenféle ételt megkóstolni és hajlandó felmászni magas helyekre, hogy onnan lenézzen. Ja, és jobb fotókat csinál, mint én :)

7. Ha egy napot kedvedre barangolhatnál a világ bármely könyvtárában, melyiket választanád?
Ezen még nem gondolkoztam. Nem ismerem a világ híres könyvtárait, csak az én könyvtáramat, ahova majdnem harminc éve járok (bár a felújítás-átrendezés óta nem kedvelem annyira, mint azelőtt).
 
8. Mit gondolsz, képes lennél a kedvenc műfajodban egy saját történetet írni?
 Nem, unalmas lenne.

9. Ha könyvkiadót alapíthatnál, melyik az a három szerző, akinek a könyveit mindenképpen szeretnéd a hazai olvasókkal is megismertetni?
Az általam kedvelt / olvasott írók könyveit magyar fordításban olvastam, tehát nem én ismertetném meg őket a magyar olvasókkal. Úgy is mondhatnám, hogy akinek nem jelent meg magyarul könyve, azt nem is ismerem. Viszont ha lenne egy kiadóm, mindenképpen bővíteném az utazással kapcsolatos könyvek (nem útikönyvek, sokkal inkább útleírások, útinaplók) körét, mert az sírnivalóan szegényes.

10. Szerinted miért olvasunk több külföldi irodalmat, mint hazait?
Nem tudom, pedig én is több külföldit olvasok, mint magyart. Kőrösi Zoltánon kívül nem tudok olyan kortárs magyar írót mondani, akinek különösebben kedvelném az írásait. Kőrösi viszont abszolút kedvenc.

11. Saját példány, vagy könyvtári kölcsönzés?
Mindkettő, de könyvtári gyakrabban
 
Még egyszer köszönöm a díjat!