Oldalak

2014. február 23., vasárnap

Újoncok a polcon

Eddig tartott a nem-veszek-könyvet-magamnak elhatározás, ugyanis a csütörtöki jóga előtt megint   könyvesboltban múlattam az időt, majd pár ezressel szegényebben és két könyvvel gazdagabban távoztam.
 
Az egyik szerzeménnyel már régóta szemeztem, többször belelapoztam az Alexandrában, de most éreztem úgy, hogy muszáj megvennem, ha már úgyis könyvesboltba kellett jönnöm átvenni egy rendelésemet. Ez az:
 
 
Elég jónak tűnik, lépésről-lépésre mutatja be a 12 alapászánát és azok változatait, és külön fejezet szól a vegetáriánus táplálkozásról és a helyes relaxációról is. Van benne jópár póz, amire egyelőre csak meresztgetem a szemem, és próbálom elhinni, hogy kellő gyakorlással, kitartással és koncentrációval meg lehet őket csinálni.
 
A másik könyvnek kicsit hosszabb a története: a borítós játékban öt könyv közül válaszhatott a nyertes, ezek egyike a Papírsárkányok című Hosseini-regény volt. A játék indulásakor ellenőriztem a bookline oldalán, hogy lehet-e rendelni a könyveket,  mondjuk nem innen akartam megvenni a leendő nyeremény, de a biztonság kedvéért utánanéztem. Mindegyik elérhető volt pár napos szállítással, de a játék vége felé azt olvastam (hallottam?) valahol, hogy a Papírsárkányok már nem nagyon kapható. Jó szokásomhoz híven rögtön kétségbeestem, hogy mi lesz, ha a nyertes ezt választja, én meg nem tudom megszerezni. Elkezdtem kutakodni a könyves oldalakon, de vagy csak a régi kiadásra volt találat (amit már tényleg nem lehet kapni), vagy a szállítási határidő volt gyanúsan hosszú,  kiadó oldalán pedig pirosan világított a "Nem rendelhető" felirat. Ójajne. Végül a Líra oldalán megtaláltam, és ha megtaláltam, gyorsan meg is rendeltem, mert mikor tavaly év végén a Libri kiadta, elhatároztam, hogy (egyik kedvenc könyvem lévén) egyszer majd megveszem magamnak. Nagyon elégedett voltam, mert így akkor sem lett volna probléma, ha ezt választja a nyertes, és akkor sem, ha valamelyik másikat, mert ez esetben a Papírsárkányok megmarad nekem. A játék győztese, Anitiger a Harukit választotta, így a Hosseini az enyém lett. És most tényleg nem kéne egy darabig könyvesbolt közelébe mennem...

2014. február 21., péntek

ABC-olvasások (V-Zs)

előzmény

Jo Nesbø: Vörösbegy


Az eddig olvasott részek közül ez tetszett a legkevésbé, nem elvesztettem a fonalat, hanem fel sem tudtam venni…. Szeretek a világháborúról olvasni, de ebben a regényben annyira nem tetszettek a háborús részek, ettől függetlenül imádom Harry Hole-t és Nesbø-t is.

 
Milly Johnson: Yorkshire puding Klub
 
 
Az elejét nagyon untam, de a végére egészen megkedveltem a szereplőket. Eleinte egyiküket sem bírtam, de a legrosszabbak a gyenge poénjaik voltak, sokszor vártam a sitcom sorozatokból ismert konzervnevetést. Aztán lassan beindult a történet, kibontakozott a három különböző szál, és a múltbeli események felidézésével megismerhettük a három barátnő „előéletét” és kiderült, ki miért teszi azt, amit tesz. Annak ellenére, hogy a könyv a felejthető kategóriába tartozik, egészen jól elszórakoztatott.

 
Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony
 
 
Két kedvenc kerületem van, a hetedik és a tizenharmadik, és mivel a pesti történet nagy része ezekben a kerületekben játszódott, a helyszín rendben is volt. A többi eleinte nem nagyon érdekelt, csakis a hangulat miatt olvastam, és sokáig úgy nézett ki, hogy befejezetlenül viszem vissza a könyvtárba. A szereplőket nem szerettem, és az írónő is elég mostohán bánt velük: Belga egyszer Földi volt, amúgy Földes; Saci anyjának a szemszíne 44. oldalon még kék volt, a 68. oldalon már zöld. Ráadásul nagyon idegesített a zsinagóga zsiniként való emlegetése, utálom a szavak ilyenfajta lerövídítését-becézését (lásd még: sali, ubi, pari).
Aztán jöttek az izraeli fejezetek, én meg azt vettem észre, hogy tetszik a könyv, sőt, azt éreztem, hogy egyes mondatok személy szerint nekem szólnak. Olvastam már a zsidó hagyományokról, de sok újdonsággal találkoztam, főleg a spirituális-misztikus magyarázatok között. Nem mondom, hogy Sacit megkedveltem, mindenesetre egy kicsivel szimpatikusabb lett, mint amilyen az Almássy téren volt.

ABC-olvasások (P-U)

 
Janelle McCulloch: Párizsban az élet

 
Eddigi életemből összesen öt napot töltöttem Párizsban, de ez a kis idő is elég volt arra, hogy beleszeressek a városba, és a rövid vakáció óta keresgélem azokat a könyveket, amelyek visszaadják a francia főváros hangulatát. Ennek a könyvnek nem sikerült, bár voltak részek, amelyeknek majdnem.
Egyáltalán nem tetszett az írónő stílusa, erőltetettnek és flegmának tűnt, hiányoltam a humort, idegesített viszont az a viccelődés, amit valószínűleg humorosnak gondolt, ráadásul a cuki pöttyös oldalakhoz képest sokszor kimondottan közönséges volt. Untam, hogy állandóan a ruhatárával (és mások ruhatárával) foglalkozott és úgy akart párizsi nővé válni, hogy nem nagyon beszélt franciául. Ha valaki ennyire rajong egy városért, és mindenáron be akar illeszkedni a helyiek közé, szerintem célravezetőbb, ha pár nyelvkönyvet vesz, nem méregdrága bugyikat. Annál a résznél, amelyben azt írta, hogy megtanult pár kulcsmondatot (mondatot!), miszerint d’accord; je ne comprends pas; parlez plus lentement s’il vous plaît, hangosan felnevettem, mert ennél még én is többet tudok franciául, pedig sosem tanultam. (Igazságtalan vagyok, tudott azért teljesen felesleges mondatokat is…)
 
 
Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
 
 
Annak ellenére, hogy volt benne jónéhány torok- és szívszorító mondat és helyzet, hatalmas csalódás volt. Oskart egyáltalán nem szerettem, sajnáltam, de nem tudtam megkedvelni. Egyébként az összes többi szereplővel így voltam, nem nagyon tudok mit kezdeni az ilyen csodabogarakkal. A nagyszülők története nem akart összeállni, az elején még igyekeztem, hogy megértsem, ki miről írja a levelét, aztán már csak azért olvastam tovább, hogy megtudjam, mit nyit a kulcs.
Azért a filmet még megnézem, hátha…

 
Dean R. Koontz: A sötétség szeme
 
 
Régebben sok DRK-regényt olvastam, kedveltem is őket, és most, hogy hosszú idő óta megint a kezembe került egy, elcsodálkoztam: régebben is ennyire gyengék voltak a történetei, vagy csak én lettem kritikusabb olvasó? Klisék és sablonok egymás hegyén-hátán, Romanába illő szerelmi szál, béna történet, szóval ez most kfejezetten szar volt szerintem.

 
Denis Avey - Rob Broomby: Szökés Auschwitzba
 
 
A Szökés Auschwitzba az a fajta könyv, amelyet elolvasok, olvasottnak jelölök, visszarakok a polcra és egy hét múlva már nem is emlékszem rá. Pedig nem rossz, csak olvastam már ebben a témában sokkal felkavaróbb könyveket, és azokhoz képest ez sehol nem volt (főleg úgy, hogy jelentős része nem is a koncentrációs táborról szól).
 
 
Aino Havukainen - Sami Toivonen: Tatu és Patu fura masinái
 
 
Ér az ajándéknak szánt* mesekönyvet már a könyvesboltban elolvasni**, és először halk nyüszítéssel majd hangos nevetéssel magunkra vonni az eladó figyelmét? Mert én pont ezt csináltam csütörtökön a Nyugati téren.
Aztán itthon újra elolvastam, és végignéztem a képeket, majd mindenkinek elmeséltem az irodában, hogy van egy olyan babragép, amivel pulóvert lehet kötni a hangyának. Szóval igazán tetszett.
 
*Amúgy nem olvasom el az ajándéknak szánt könyveket.
**Amúgy nem olvasom el a könyveket a könyvesboltban.

 
 Szerb Antal: Utas és holdvilág
 
 
 
Újraértékelés 2013.08.18.
Eltelt néhány év a legutóbbi olvasás óta, és azt gondoltam, hogy most tetszeni fog. Az utóbbi években egyre erősebben éreztem, hogy jó lenne kilépni eddigi életem keretei közül, kicsit úgy, mint ahogyan Mihály teszi. Nem útmutatást kerestem, csak azt gondoltam, talán most jobban megérint, mint az első és a második olvasáskor. Sajnos nem így történt, egy-egy mondat kiemelkedett a többi közül, de a regény egésze számomra ugyanolyan érdektelen maradt, mint amilyen eddig volt. Csak azt nem értem, akkor miért olvasom el újra és újra…
 
 

2014. február 20., csütörtök

ABC-olvasás (K-O)

előzmény

Helena Marten: A kávé illata


Annyira untam, hogy kétoldalanként abba akartam hagyni, csak egy kihívás miatt olvastam végig. Úgy éreztem, mintha egy nem különösebben szimpatikus ember mesélt volna egy hosszú történetet nem különösebben érdekes emberekről. A kávéról (meg az illatáról) annyit tudtam meg, hogy némelyek szerint büdös, amikor pörkölik, és nem szabad odaégetni, mert akkor keserű lesz. Ezt mondjuk eddig is tudtam, ezért felesleges volt végigolvasnom 518 oldalt.

 
Clara Sánchez: A láthatatlanok
 
 
Tetszett, még akkor is, ha sokszor nem értettem a szereplők viselkedését, általában pont az ellenkezőjét csinálták, mint ami (szerintem) logikus lett volna. Sandrát nem bírtam, végig úgy éreztem, mintha több személy élt volna a testében, egy bugyuta Sandra, egy várandós Sandra, meg egy vakmerő Sandra. Juliánt kedveltem, persze, ő volt a pozitív szereplő, de mindig csak akkor jutott eszembe, hogy egy nyolcvanas bácsika, amikor ő maga szóba hozta, egyébként mindig valami életerős, középkorú férfi képe lebegett előttem. A végére valami nagyobb csattanót vártam, kicsit hiányérzetem volt, mikor befejeztem az olvasást, de azért nem volt rossz.
 
 
Carlos Ruiz Zafón: A mennyország fogságában
 
 
Jól jött volna egy kis összefoglaló az előző részek tartalmából, mert az Angyali játszma olvasása óta eltelt több, mint fél év (és kb. 50 könyv), A szél árnyékát meg még annál is régebben olvastam. Szép lassan azért előjöttek a dolgok, de biztosan élvezetesebb lett volna, ha nem kell ennyit kutatnom az emlékeim között egy-egy név után. A történet nem tetszett annyira, de a hangulat, az megint nagyon. Fermínt és Barcelonát még mindig imádom, de ezt a könyvet már csak utórengésnek éreztem az előző kettőhöz képest.
 
 
David Foenkinos: Nathalie második élete
 
 
Azért csak 4 csillag, mert az ötösöket az örök kedvenceknek tartogatom (amúgy ez is megérdemelné). Nem olvastam még idáig semmit Foenkinostól (-től?), de rögtön megtetszett a stílusa, a lábjegyzetekkel és a történetbe be-beszúrt, fontos adatokkal együtt. Nem tudom miért tetszettek annyira ezek az információk, valószínűleg azért, mert picit játékossá tették az amúgy tragikusnak indult történetet. "A szombatot meg a vasárnapot a fülére húzza, mint két nagy paplant." mondat örökre az eszembe vésődött, ha van olyan, hogy kedvenc mondatom egy könyvből, akkor ez az.
Teljesen véletlenül vettem ki amúgy a könyvtárból, illetve azért, mert a borítón Amélie* babrálja a haját, ennek ellenére nem Audrey Tautou-t képzeltem Nathalie helyébe, az egész történet mégis az Amélie csodálatos életére emlékeztetett.
 
*Nekem A. T. már örökre Amélie Poulain marad.

 
Michael Palin: Nyolcvan nap alatt a Föld körül
 
 
Igazán kedvelem Michael Palin könyveit, de ez nem tetszett annyira, mint például a Szahara vagy a Himalája. Valóban nagy vállakozás lehetett végigkövetni Verne hősének útvonalát, és nyolcvan nap alatt körbeutazni a Földet, de ez a rohanás a hajótól a vonatig, a vonattól a hajóig nem volt annyira szórakoztató. Szerencsére volt néhány város, ahol körülnézett, úgyhogy végülis 4 csillag, de vannak Mr. Palinnek izgalmasabb kalandjai is.

 
Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik
 
 
Ezzel a könyvével Ulickaja végérvényesen bekerült a kedvenceim közé. Tetszett a történet, a hangulat, de még jobban tetszettek a szereplők, Surikkal az élen. Sokszor úgy éreztem, filmet nézek, annyira élethűen ábrázolta az írónő a nyolcvanas évek Moszkváját és az összes vigasztalásra vágyó lányt és asszonyt.

2014. február 18., kedd

Alice Wonder: Champs-Él...izé

Hosszú idő óta először vettem magamnak könyvet, és most már kicsit bánom, hogy pont ezt... Egyáltalán nem azt nyújtotta, amire az alcíme alapján számítottam, ezért most dühös vagyok és valószínűleg igazságtalan is. Néha sikerült ugyan elkapni és visszaadni azt a hangulatot, amiért pár éve beleszerettem Párizsba, de kábé ennyi, ezért felesleges volt majdnem háromezer forintot kiadnom, mert ha kicsit hozzáteszek, vehettem volna egy Ulickaját, vagy egy részét odaadhattam volna annak a hajléktalannak, aki a Frey Wille előtt üldögélt az Andrássy úton.
 
Bedőltem, pedig a borító sem szép, a cím is kínos, az írói álnév pedig... elhiszem, hogy a könyv szerzője úgy érezte magát Franciaországban, mint Alice Csodaországban, de ez így akkor is béna. Mégis kíváncsi voltam a párizsi kalandokra, ezért nem foglalkoztam az intő jelekkel és beletettem a könyvet a kosaramba. Most legszívesebben visszavinném az Alexandrába (nyilván nem fogom, de azért eljátszottam a gondolattal, főleg, hogy a blokk is megvan...)
 
A könyv szerzője (nevezzük akkor Alíznak) egy harmincas éveiben járó magyar nő, aki kiköltözik Párizsban élő szerelméhez. A  férfi szintén magyar, de Alíz annyira titokzatos, hogy nem árulja el az olvasóknak, hogy hívják az urat, mindig csak a rettentően romantikus Mon Amour néven emlegeti. Nagyon eredeti. Miután Alíz túlteszi magát  afeletti bánatán, hogy kedvenc poharai és gyerekkori plüssállatai - egyelőre - Magyarországon maradtak, beleveti magát a párizsi életbe. Rácsodálkozik az ismeretlen, szokatlan dolgokra: a párizsiak nem akasztanak függönyt az ablakokra, és a legkisebb lakásokat is csillagászati összegekért adják bérbe. A franciák nem veszik le a cipőjüket, ha vendégségbe mennek, ráadásul nem tartják gáznak, ha tetvesek. Mindezenfelül a francia konyha egy nagy átverés, alig van pár kajájuk, és bonbont is csak karácsonykor kapni. Nagyjából ennyi szólt Párizsról, a könyv többi részében Alíz magánéletének apró részleteivel untatott: mennyire imádta Axel (igen, Axel) Rose-t a koncerten, milyen jó volt Londonban, meg hogy elment úszni és korcsolyázni.

 Ahogy haladtam a könyv vége felé, Alíz egyre önteltebbnek és arrogánsabbnak tűnt: se Monsieur A., se Monsiuer B., se Monsieur XYZ nem akart munkát adni neki, hiába nyaggatta őket különböző rendezvényeken, hiába küldözgetett nekik leveleket arról, hogy mennyire rátermett és milyen zseniális ötletei vannak; sőt a kis Vivien anyukája sem tekintette barinőnek, hanem csak annak, ami valójában volt: a kis Vivien bébiszitterének. Nahát.

Az hagyján, hogy nem sikerült megkedvelni a szerzőt (és főszereplőt), de a könyv felépítése sem tetszett: az öt nagyobb fejezet kisebb írásokat foglalt magában, egyik sem volt hosszabb 1-2 oldalnál, és mindegyik úgy végződött, mintha még folytatódni akart volna, lógott a levegőben. Aztán a legtöbb mégis folytatódott, csak egy újabb kis részben. Nem kellett volna mindegyik végére hatalmas poén vagy csattanó, de lehettek volna kicsit kerekebbek, hogy ne kérdezzem meg magamban szinte az összes után, hogy: "jó, és?" Valamennyi nagy lendülettel kezdődött, vártam, hogy milyen izgalmas sztorit oszt meg velem Alíz, de izgalom többnyire nem volt, csak sótlanság. A kis történeteknek volt frappáns címe, legalább olyan frappáns, mint maga a könyvcím, és sokszor megfordult a fejemben, hogy azért lettek ezek a kalandok ilyen minifejezetekben megírva, hogy minél több ütős címet lehessen kitalálni hozzájuk.

Nem is akarom tovább ragozni, egyszerűen csak nem értem, hogy egy olyan izgalmas városról, mint Párizs, hogyan lehet ennyire semmitmondó könyvet írni. Na mindegy, most egy darabig megint nem veszek magamnak könyvet...

ABC-olvasás (F-J)

 
Kristin Harmel: A felejtés édes íze

 
Végig azt éreztem, hogy valami nagyon megható dolognak vagyok a részese, körülöttem mindenki könnyezik, én mégsem tudok elérzékenyülni. Egy csomó dolog zavart: Hope állandó nyöszörgése, Annie folyamatos tökmindegyezése, tulajdonképpen egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, még Gavint sem, pedig ő igazán nagyon jóravaló fiatalember. A fülszöveg alapján valami nagyon érdekes történetre számítottam és tulajdonképpen a könyv alapgondolata nem is volt rossz, csak ahogy öregszem, egyre kevésbé jönnek be az ilyen rózsaszín borítós könyvek.

 
Kemény Dezső: Gili
 
 
Aranyos ifjúsági regény egy kotnyeles és talpraesett kislányról, aki a család nyaralásról elkolbászolva elképesztő kalandokba keveredik. Bolgár teherhajón hajózik, megmártózik a tengerben, szó szerint belefut egy filmforgatásba és mielőtt a Vöröskereszt visszaszállítaná őt a szüleinek, részt vesz egy cápavadászaton is. Ennél a pontnál a vicces történet olyan jelenetbe fordul, ami manapság simán elviselné a 16-os karikát, de 1962-ben még belefért egy ifjúsági regénybe.

 
Ishmael Beah: Gyerekkatona voltam Afrikában, amíg ti játszottatok

 
 
Nem tetszett, nem mintha érzéketlen lennék a téma iránt, minden háborús történet megrázó, de ez a könyv (főleg az eleje) összecsapottnak és zavarosnak tűnt. Nagyon hiányzott Sierra Leone politikai helyzetének bemutatása, nem kellett volna részletesen, csak annyira, hogy tudjam, mi ellen lázadnak a lázadók és mi ellen harcolnak a katonák (nyilván a lázadók ellen…), szóval, hogy tudjam, ki kivel van. A könyv végén lévő kronológia kicsit enyhítette a hiányérzetemet, de így sem teljes a kép…

 
Michael Palin: Hemingway nyomában
 
 
Kedvelem Michael Palint és az útleírásait, és persze irigylem is őt, hogy egyszer az egyik, legközelebb a másik irányból kerüli meg a Földet. Hemingway munkásságát azonban nem ismerem, ezért azt gondoltam hogy ez a könyv nem lesz annyira érdekes számomra, mint a Szahara vagy a Himalája. Tévedtem: nagyon izgalmas volt Párizsban, Pamplonában, Kubában és Afrikában „felkeresni” azokat a helyeket, ahol Hemingway evett, ivott, vadászott vagy lakott, és szórakoztató is volt, hiszen egy Python azért akkor is Python, ha éppen útibeszámolót ír.

 
Karin Fossum: Indiai feleség
 
 
Ez volt az első Fossum-krimim, de biztos vagyok benne, hogy lesz még több is, mert Fossum ugyanolyan jó volt, mint a nagy kedvenc, Nesbø. Az Indiai feleségre természetesen az indiai miatt esett a választásom és az sem zavart, hogy a könyv egy sorozat 4. része. Nagyon tetszett a stílus, a szereplők ábrázolása, a norvég falu élete, de mikor pár fejezet után elolvastam az értékeléseket, kicsit elvette a kedvem az a dolog, amit többen írtak (és amit én most azért sem írok le). Aztán folytattam, és próbáltam figyelni minden apró részletre, és egy idő után már nem is az érdekelt, hogy ki a gyilkos (remélem, ez nem spoiler, a krimikben általában van ilyen), hanem az, hogy ki hogyan éli meg a nyomozás napjait, és hogy felépülnek-e azok, akiknek fel kell épülniük.

 
Maxie Wander: Jó reggelt, szépségem
 
 
Bármi volt is a könyv üzenete, hozzám nem jutott el. A tizenkilenc monológ közül egyik sem érdekelt túlságosan, eleinte még vártam a történetek végén a csattanót, aztán rájöttem, hogy nincs, a nők meg csak mondták, mondták a magukét, de én ehhez most fáradt voltam…

2014. február 17., hétfő

ABC-olvasás (A-E)

Annyira belefeledkeztem a játékba, hogy ki is ment a fejemből: teljesítettem a Molyon az egyik kedvenc kihívásomat, az ABC - Olvassunk könyveket az ábécé minden kezdőbetűjével! nevűt. Volt már ehhez hasonló, abban a szerzők nevét kellett figyelembe venni, ebben viszont a könyvek címe számított. Az eleje könnyen ment, aztán egy idő után úgy tűnt, minden könyvnek M-mel, K-val és S-sel kezdődő címe van, a Z betűs cím viszont ritka, mint a fehér holló.
 
A kihívás teljesítéséhez értékelni is kellett az olvasottakat, ezért az előző ABC-s kihíváshoz hasonlóan most is kiteszem a blogba a Molyra írt értékeléseimet (néhány már szerepelt itt, pár könyvről pedig bővebben is írtam).
 
Jay Rayner: Aki végigette a világot
 
 
Jay Rayner a tökéletes ételt keresi, én pedig azt a könyvet, ami arról szól, hogy valaki beutazza a világot és mindenhol megkóstolja a helyi specialitásokat és különlegességeket. Még nem találtam meg, ez nem az a könyv, de így jár az, aki nem elég figyelmesen olvassa a fülszöveget, csak gyorsan átfutja. Világosan le van írva ugyanis, hogy a szerző – neves étteremkritikus – méregdrága ételkölteményeket kóstol meg Michelin-csillagos éttermekben, hogy megtalálja a legkitűnőbb fogást. Tudom, hogy a fine dining inkább szól a séfek fantáziájáról, mint arról, hogy az ember éhes és eszik valami finomat, és próbáltam ezt észben tartani olvasás közben, de nem mindig sikerült. Sokszor elborzadtam a különleges hozzávalókból, különleges technikákkal készített, különlegesen drága kreációktól, és rájöttem, hogy én azokat az ételeket szeretem, amelyeknek van rendes neve (ami nem a hozzávalók felsorolásából áll). Szóval le a Michelin-csillagokkal és a Gault Millau-val, éljen a street food.

 
 Papp Diána: Bodza Bisztró
 
 
Úgy tűnt, ennek a könyvnek csak eleje és vége volt, a kettő között meg semmi. Nagyon sajnáltam, mert a Szerdán habcsók után a Bodza Bisztró majdnem felkerült a karácsonyi kívánságlistámra, és tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy végül mégsem. Most már örülök, hogy nem szereztem belőle saját példányt és ha megjelenik Papp Diána harmadik regénye, valószínűleg nem fogok nagyon kapkodni érte. Nem azt mondom, hogy annyira rossz volt, csak nagyon kevés. A szereplők is olyan kis semmilyenre sikerültek, nem tudom jobban megfogalmazni, átlátszónak éreztem mindegyiküket, nem tudtam miért kedvelni vagy utálni őket. Tudom, hogy az ilyen könyvek arra valók, hogy egy-két órára megfeledkezzünk a magunk bajáról és másokén sajnálkozzunk, vagy éppen más örömének örüljünk, de ez a történet nagyon lapos volt.


Andrea Levy: A citromfa gyümölcse


 

Semmit nem tudtam erről a regényről, csak azért kezdtem el, mert az egyik kihíváshoz kellett egy könyv, aminek C-vel kezdődik a címe. Szerintem legközelebb is így választok olvasnivalót, mert A citromfa gyümölcse egyszerűen tökéletes volt.
Nagyon tetszett a szerkezete, hogy a főszereplő lány családjának családfája az időben visszafelé bővül azoknak a családtagoknak a nevével, akiket nagynénje elbeszéléseiből megismer. A családfa rajza valóban megjelent több fejezet elején, mindig kiegészülve azoknak a nevével, akikről a nagynéni mesélt.
Örültem a leheletfinom humornak is, mely alig észrevehetően rejtőzött a sorok között, de nem azért volt szinte észrevétlen, mert gyenge poénokból állt. Mostanában nem vagyok odáig a térdcsapkodós, vicces történetekért, a mondatonként elhelyezett erőltetett szóviccekért, és szerencsére Andrea Levy megkímélt ettől.
Külön csillagot érdemelne a fülszöveg: végre egy olyan tájékoztató, ami mentes minden túlzástól és bonyolult vagy túl részletes cselekményleírástól.


 Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol


Nem tudom, miért hiszem azt, hogy szeretem Gavaldát, eddig egyetlen regénye tetszett, egy másikat félbehagytam, a harmadikat meg csak azért olvastam el, mert rövid volt. Ezzel a könyvvel kapcsolatban egy hullámvasút jutott eszembe, mert minden második novella tetszett csak, többször abba akartam hagyni, de végül elolvastam az összeset. Engem valahogy nem érintettek meg ezek a történetek, nem tudom, mi volt a baj, talán túl rövidek voltak, és ahogy megismertem egy szereplőt, már el is búcsúzhattam tőle.


Tasmina Perry: Divatdiktátorok


Kicsit sok volt 800 oldalon keresztül táskákról, luxusról, csillogásról és hírnévről olvasni, ráadásul most kénytelen leszek utánanézni, hogy milyen is pontosan a zsákruha, amit legalább ötször viselt valamelyik szereplő, de végülis nem volt olyan rossz, szóval ha legközelebb olyan könyvre vágyom, aminek az olvasása közben nem kell gondolkozni, Tasmina Perry esélyes lesz. (Ja, és megvan a D-betűs könyv a kihívásra…)


Leiner Laura: A Szent Johanna gimi - Együtt


Tényleg aranyos sorozat, már értem, miért tetszik annyira mindenkinek. Biztos voltam benne amúgy, hogy én nem fogom szeretni, mert pl. a YA-könyvektől az ájulás kerülget, de nem, ez tényleg szórakoztató. Most egyelőre tartok egy kis szünetet azért, mert kezd unalmassá válni a sok dolgozat meg lemásolt kémiaházi, és nagyon remélem, hogy a következő részben Virág elkezd rajongani más együttesekért is, mert a Fall Out Boy már a könyökömön jön ki.
 

2014. február 16., vasárnap

Itthon várakozók

  

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én csak nagyon ritkán kezdek bele rögtön az újonnan beszerzett könyvekbe. Persze előfordul néha, például most az egyik tegnap vásárolt könyvet olvasom (Alice Wonder: Champs-Él...izé), de sokkal jellemzőbb, hogy egy darabig ide-oda pakolgatom az új szerzeményeket, majd keresek nekik helyet a polcon, aztán várom, hogy eljöjjön az idejük. Megfeledkezni nem nagyon szoktam róluk, mondjuk a Sántárám második részére épp a napokban csodálkoztam rá, teljesen kiment a fejemből, hogy ez nekem megvan, még tavaly tavasszal, a Könyvhéten vettem, de idáig még nem került sorra. Rögtön utána eszembe jutott, hogy van még egy olvasatlan Kőrösim is (Az utolsó meccs), amit muszáj volt beszereznem (hiszen Kőrösi), viszont a foci éppúgy nem érdekel, mint például az űrkutatás, így nem igyekeztem annyira, hogy elolvassam. 
 
Az Utazás a Csendes-óceán körül szintén régóta a polcom lakója, már nem emlékszem, ajándékba kaptam-e vagy magamnak vettem, mindenesetre ez is azok közé a könyvek közé tartozik, melyek megszerzésére sürgető vágyat éreztem, csakúgy, mint a a képen középen látható sötétzöld könyvére, melyben Rostoványi Zsolt írta meg a Közel-Kelet rövid történetét. A Majdnem Auschwitz című regényt hirtelen felindulásból vettem meg ősszel az Alexandrában, A mi holokausztunkat pedig a Glamour-napok egyikén (egyre bénább kuponokkal próbálják pénzköltésre csábítani a jónépet, remélem, azért a Libriset nem fogják kiirtani). Az Ennél zöldebb nem lesz szintén őszi beszerzés, ezt akkor vettem, amikor úgy éreztem, elegem van a toporgásból, aztán rájöttem, hogy az én toporgásomat saját magamnak kell elintézni, úgyhogy ezidáig még ez sem került sorra. Az És a hegyek visszhangozzák, a Becsület, az Amivé lettünk és A békés harcos útja karácsonyi ajándékok voltak, utóbbi 2012-es, megmondom őszintén, nem ugrottam ki a bőrömből, amikor megkaptam, egyrészt mert valamiért rögtön Coelho jutott róla eszembe (talán A fény harcosának kézikönyve miatt), másrészt nem szeretek olyan könyveket kapni, amelyeket úgy választanak ki, hogy "ez biztos fog neki tetszeni, mert szokott ilyeneket olvasni." Nem véletlen találtak ki mindenféle kívánságlistákat, ha valaki olvasni szerető embernek könyvet szeretne ajándékozni, simán utána tud nézni, mire vágyik az illető, és attól, mert szeret olvasni, nem fog bármilyen könyvnek örülni. (Oké, ajándék lónak nem nézzük a fogát...) A Sálímár bohóc szintén karácsonyi ajándék volt, de már nem is emlékszem, melyik évben. Rushdie-hoz sok idő és kitartás kell (legalábbis nekem), ezért valószínűleg még jó ideig nem fogok belekezdeni.

Aztán persze ott vannak a könyvtárból kölcsönzött meg az ismerősöktől kölcsönkapott könyvek, amelyek mindig megelőzik a sajátokat, hiszen ezeket vissza kell és vissza illik adni időben, a sajátok meg ráérnek. A gond akkor kezdődik, amikor a régi sajátok mellé új sajátok érkeznek, és a kupac meg egyre nő....
 

2014. február 14., péntek

A sorsolás és a szerencsés nyertes

Kedves Játékosok!
 
Elérkeztünk a játék legizgalmasabb részéhez, gondolom, ti is ezt vártátok a legjobban. 36 név került egy kis kosárba, azoké, akik legalább 15 pontot gyűjtöttek a játék során. 
 
Akartam csinálni pár fotót a szépen összehajtogatott cetlikről, a plüssről, aki felügyelte a sorsolást és persze a kihúzott névről is, de aztán arra gondoltam, nem húzom az időt, hanem inkább rögtön elárulom, ki választhat az öt könyv közül egyet.
 
A szerencsés nyertes:
 
Sándor Anita



Kedves Anita!

Gratulálok, kérlek e-mailben írd meg a címedet és annak a könyvnek a címét, amit szeretnél ajándékba!


Azoknak, akik most nem nyertek, köszönöm a részvételt, remélem jól szórakoztatok és ismét szeretném kifejezni elismerésem: nagyon ügyesek voltatok mindannyian.

2014. február 13., csütörtök

Játék - az utolsó megoldások

Elfogytak a feladványok, viszont még adós vagyok öt megfejtéssel. Mutatom őket:

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet

 
 
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

 
 
Leiner Laura: Bábel

 
 
Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók

 
 
Jennifer Worth: Hívják a bábát

 
 
Köszönöm a részvételt, nagyon ügyesek voltatok, sokan közületek max. pontszámot értek el, tehát valójában már a 3. kör után bekerültek a sorsolásba. A biztonság kedvéért újra leellenőriztem a válaszaitokat és a pontjaitokat (bár folyamatosan vezettem őket egy táblázatban), nehogy valami hiba csússzon a számításokba. Miközben újra végigolvastam az üzeneteiteket, jókat mosolyogtam a borítókhoz fűzött megjegyzéseiteken és persze a dicsérő szavak is jólestek. Örülök, hogy tetszett nektek a játék, már itt motoszkál a fejemben egy újabb ötlet, szóval.... :)
 
Borítókeresgélés közben biztosan feltűnt, hogy a legtöbb könyvet én is olvastam, és párról közülük itt a blogon is írtam. Igyekeztem mindenféle stílusból válogatni, és egy-egy fordulón belül is próbáltam elosztani a (szerintem) könnyebb és nehezebb feladványokat. A visszajelzéseitek alapján a 3. kör volt a legkönnyebb, az utolsó pedig a legnehezebb; a legnagyobb fejtörést a Hívják a bábát, a Burgess fiúk és a Szarvak okozta.

 Holnap sorsolás, most megszokásból majdnem azt írtam, hogy addig is jó keresgélést, de közben leesett, hogy már nincs mit, szóval addig is jó olvasást! 


2014. február 10., hétfő

Játék - 4. forduló

Köszönöm az újabb megfejtéseket, mindjárt jönnek az utolsó kör borítói, de előtte még megmutatom a 3. forduló könyveit:

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége




E. L. James: A szürke ötven árnyalata



Kiera Cass: Az elit



Joe Hill: Szarvak



Robin Sloan: Penumbra úr non-stop könyvesboltja


Szinte mindegyikőtök azt írta, hogy ez a kör volt a legkönnyebb, én mondjuk azt hittem, hogy az utolsó két kép nem lesz annyira egyértelmű, ezért például a Szarvak borítójából a poszt közzététele előtt 10 perccel vágtam ki egy nagyobb részletet. Ekkora lett volna eredetileg:


Sok résztvevőnek össze is gyűlt a 15 pontja, amivel bekerült a sorsolásba, nekik a 4. kör igazából már csak hab lesz a tortán, ők már akkor is esélyesek a nyereménykönyvre, ha egyetlen borítót sem ismernek fel (amit azért kétlek).   


És akkor jöjjenek az utolsó forduló résztvevői, már nem tudom eldönteni, mennyire könnyűek, vagy nehezek, de biztos vagyok benne, hogy nem fognak gondot okozni:


4.1


4.2
  
4.3
  
4.4
  
4.5
A helyes megfejtéseket szerda (02. 12.) éjfélig küldjétek el nekem, a teljes borítókat csütörtökön nézhetitek meg, aztán pénteken SORSOLÁS!!!

2014. február 9., vasárnap

Parinoush Saniee: A sors könyve



Több hónapja kerülgettem A sors könyvét, a tavalyi Könyvhéten ez volt az egyik újdonság, ami nagyon érdekelt, de végül nem vettem meg, mert 1. mostanában tényleg nagyon kevés könyvet olvasok el többször, ezért annyira nem fontos, hogy legyen saját példányom, 2. nem nagyon fér el már új könyv a polcaimon, sem új polcok a lakásban. Idővel persze beszerezte a könyvtár, de sikerkönyv lévén sosem volt bent, aztán végre átkerült a mezei könyvek közé, és már semmi akadálya nem volt, hogy megismerkedjem Maszumé történetével.
 
Nagyon szeretem Iránt, az első, meghatározó könyv az országgal kapcsolatban a Lányom nélkül soha volt, amit szinte gyerekként olvastam először, aztán még nagyon sokszor, és hiába ponyva, hiába tartják nagyon sokan pontatlannak, gyűlölködőnek, vagy egyszerűen csak rossz könyvnek, nekem mégis sokat jelent, mert felkeltette az érdeklődésem Irán, a többi közel-keleti ország és az iszlám iránt. Nagyjából ekkor tanultam meg azt is, amit azóta mindig elmondok, ha valaki arabnak nevezi az irániakat: az irániak nem arabok, hanem perzsák, még akkor is, ha muszlimok, hiszen nem minden muszlim arab, gondoljunk csak a csecsenekre, a szudániakra vagy az indonézekre.
 
Visszatérve A sors könyvére: megérte ennyit várni rá, nagyon jó könyv a maga nemében, azaz ha valaki könnyen, gyorsan olvasható történetet keres, szereti a családregényeket, nem idegenkedik más kultúráktól, hajlandó elvonatkoztatni az európai szemlélettől és képes elfogadni, hogy nem mindig az a normális, amit mi annak hiszünk, valamint nem riasztja el az 513 oldal, annak szerintem tetszeni fog. Egyébként nemcsak belülről tetszett, hanem kívülről is: keményfedeles, védőborítós, vastaglapos formában adta ki a Tericum Kiadó, szerencsére nem első osztályosoknak való betűmérettel és nem ultraszéles margókkal. Elírásokból sem találtam sokat (nem szándékosan keresem őket, egyszerűen mindig megakad rajtuk a szemem, persze csak a másokéin, az enyémeken nem), talán hárommal találkoztam, amiből azért egyet muszáj megemlítenem: nincsen olyan öltözet, hogy dzsiháb. Van hidzsáb, ami valóban egy kendőfajta, és van a dzsihád, ami meg egy teljesen más dolog, bár tényleg az iszlámmal kapcsolatos.
 
Csak a fülszöveg említi a 60-as éveket, a könyvből nem derül ki, hol járunk az időben, illetve talán csak a SAVAK ( Reza Pahlavi sah államrendőrsége 1957 és 1979 között) jelenléte ad némi támpontot. Konkrét évszám is csak a történet közepe táján bukkan fel, pedig fontos az idő, hiszen Maszumé sorsát olyan események formálják, mint az 1979-es iráni forradalom, vagy az 1980-88 között dúló iráni-iráni háború (erre már én is emlékszem, bár még csak gyerek voltam a nyolcvanas években, néha el-elcsíptem egy Panorámát a tévében). Férje, Hamid kommunistaként a sah ellen szervezkedik, ám a forradalom után Khomeini hatalomra kerülése is ellenállásra készteti, nagyobbik fia, Sziamak a mudzsahidekkel szimpatizál, kisebbik fia pedig az irakiak ellen harcol a háborúban. Maszumé minden családtagja aktív szereplője tehát a politikai életnek, ezért hiányoltam, hogy az írónő nem nagyon mutatott rá az összefüggésekre. Természetesen nem hosszú elemzéseket vártam, csak épp annyit, ami érhetővé tette volna, miért jelent meg Hamidért az éjszaka közepén a SAVAK, és miért vesztette el Maszumé az állását.
 
A szereplőket rendkívül jól megformálta Parinoush Saniee, főleg az apa figurája sikerült nagyon szerethetőre, és Maszumét is nagyon megkedveltem. Olvasás közben sokszor elgondolkodtam, hányszor képes talpraállni egy nő, és nagyon meglepődtem a végső döntésén. Ettől függetlenül azonban nagyon tetszett a könyv, szívesen olvastam volna még tovább, mondjuk a gyerekei életéről is.
 
"Minden, amire valaha vágytam, az enyém lett, miután megszűntem vágyakozni utána."
 
További könyvek Iránról:
 
* Azár Náfíszí: A Lolitát olvastuk Teheránban
* Kader Abdolah: A mecset ura
* Tara Bahrampour: Visszatérés Iránba
* Azadeh Moaveni: Rúzsfoltos dzsihád
* Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban
* Marjane Satrapi: Persepolis - Gyerekkorom Iránban
* Marjane Satrapi: Persepolis - A visszatérés
* Marjane Satrapi: Asszonybeszéd
* Sirin Ebadi: Mrs Irán
* Ken Follett: Teherán
 

2014. február 7., péntek

Játék - 3. forduló

Ezúttal is érkeztek megfejtések szép számmal, még úgy is, hogy történt egy nem várt esemény, amiről az előző posztomban írtam. A poszt után többen kérdezték, hogy megkaptam-e az üzenetüket, és úgy éreztem, támadt egy kis riadalom a játékosok között, hogy esetleg nem jutottak el hozzám a könyvcímek, ezért még egyszer elmondom, hogy akkor van baj, ha a Küldés gomb megnyomása után pár másodperccel nem jelenik meg egy Sikeresen elküldve felirat (vagy valami ilyesmi, nem tudom pontosan). De hogy a továbbiakban ne legyen ilyen bosszantó bonyodalom, azt kérem, hogy a megfejtéseket innentől kezdve a

kozvetlenjarat kukac gmail.com
 
címre küldjétek, mert így tudok visszajelzést küldeni minden megkapott üzenetről (persze nem arról, hogy jók-e a válaszok, csak arról, hogy megkaptam őket.)
Remélem, ez a kis malőr nem vette el a kedveteket a játéktól és a következő két körben minden simán fog menni.

Amúgy megint sokan felismerték mind az öt könyvet, megmondom őszintén, nem gondoltam volna, hogy ennyire jók vagytok könyvborítórészletfelismerésben, és mielőtt megmutatnám a teljes borítókat, annyit szeretnék megjegyezni, hogy aki a 2. körben nem játszott, de az elsőben mind az öt címet elküldte, fel ne adja, mert még mindig van esélye, ha a következő tíz borítót is felismeri.

Na jó, nem húzom tovább az időt, íme a megfejtések...

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

 
 
Luca Di Fulvio: Álmok bandája



Jo Nesbø: Nemeszisz



Elizabeth Strout: A Burgess fiúk
  


Elif Shafak: Becsület



...és az új feladványok:

3.1

  
3.2

  
3.3

  3.4

  
3.5


A könyvcímeket vasárnap (02. 09.) éjfélig küldhetitek el a fenti e-mail címre, a megoldásokat és az utolsó 5 feladványt  hétfőn mutatom meg nektek. Addig is jó keresgélést, és mégegyszer: az üzenetdoboz helyett e-mailen küldjétek a megfejtéseket, én meg küldöm nektek a visszajelzést. Szerintem mindannyiunknak jobb lesz így ;)