ABC-olvasás (A-E)

Annyira belefeledkeztem a játékba, hogy ki is ment a fejemből: teljesítettem a Molyon az egyik kedvenc kihívásomat, az ABC - Olvassunk könyveket az ábécé minden kezdőbetűjével! nevűt. Volt már ehhez hasonló, abban a szerzők nevét kellett figyelembe venni, ebben viszont a könyvek címe számított. Az eleje könnyen ment, aztán egy idő után úgy tűnt, minden könyvnek M-mel, K-val és S-sel kezdődő címe van, a Z betűs cím viszont ritka, mint a fehér holló.
 
A kihívás teljesítéséhez értékelni is kellett az olvasottakat, ezért az előző ABC-s kihíváshoz hasonlóan most is kiteszem a blogba a Molyra írt értékeléseimet (néhány már szerepelt itt, pár könyvről pedig bővebben is írtam).
 
Jay Rayner: Aki végigette a világot
 
 
Jay Rayner a tökéletes ételt keresi, én pedig azt a könyvet, ami arról szól, hogy valaki beutazza a világot és mindenhol megkóstolja a helyi specialitásokat és különlegességeket. Még nem találtam meg, ez nem az a könyv, de így jár az, aki nem elég figyelmesen olvassa a fülszöveget, csak gyorsan átfutja. Világosan le van írva ugyanis, hogy a szerző – neves étteremkritikus – méregdrága ételkölteményeket kóstol meg Michelin-csillagos éttermekben, hogy megtalálja a legkitűnőbb fogást. Tudom, hogy a fine dining inkább szól a séfek fantáziájáról, mint arról, hogy az ember éhes és eszik valami finomat, és próbáltam ezt észben tartani olvasás közben, de nem mindig sikerült. Sokszor elborzadtam a különleges hozzávalókból, különleges technikákkal készített, különlegesen drága kreációktól, és rájöttem, hogy én azokat az ételeket szeretem, amelyeknek van rendes neve (ami nem a hozzávalók felsorolásából áll). Szóval le a Michelin-csillagokkal és a Gault Millau-val, éljen a street food.

 
 Papp Diána: Bodza Bisztró
 
 
Úgy tűnt, ennek a könyvnek csak eleje és vége volt, a kettő között meg semmi. Nagyon sajnáltam, mert a Szerdán habcsók után a Bodza Bisztró majdnem felkerült a karácsonyi kívánságlistámra, és tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy végül mégsem. Most már örülök, hogy nem szereztem belőle saját példányt és ha megjelenik Papp Diána harmadik regénye, valószínűleg nem fogok nagyon kapkodni érte. Nem azt mondom, hogy annyira rossz volt, csak nagyon kevés. A szereplők is olyan kis semmilyenre sikerültek, nem tudom jobban megfogalmazni, átlátszónak éreztem mindegyiküket, nem tudtam miért kedvelni vagy utálni őket. Tudom, hogy az ilyen könyvek arra valók, hogy egy-két órára megfeledkezzünk a magunk bajáról és másokén sajnálkozzunk, vagy éppen más örömének örüljünk, de ez a történet nagyon lapos volt.


Andrea Levy: A citromfa gyümölcse


 

Semmit nem tudtam erről a regényről, csak azért kezdtem el, mert az egyik kihíváshoz kellett egy könyv, aminek C-vel kezdődik a címe. Szerintem legközelebb is így választok olvasnivalót, mert A citromfa gyümölcse egyszerűen tökéletes volt.
Nagyon tetszett a szerkezete, hogy a főszereplő lány családjának családfája az időben visszafelé bővül azoknak a családtagoknak a nevével, akiket nagynénje elbeszéléseiből megismer. A családfa rajza valóban megjelent több fejezet elején, mindig kiegészülve azoknak a nevével, akikről a nagynéni mesélt.
Örültem a leheletfinom humornak is, mely alig észrevehetően rejtőzött a sorok között, de nem azért volt szinte észrevétlen, mert gyenge poénokból állt. Mostanában nem vagyok odáig a térdcsapkodós, vicces történetekért, a mondatonként elhelyezett erőltetett szóviccekért, és szerencsére Andrea Levy megkímélt ettől.
Külön csillagot érdemelne a fülszöveg: végre egy olyan tájékoztató, ami mentes minden túlzástól és bonyolult vagy túl részletes cselekményleírástól.


 Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol


Nem tudom, miért hiszem azt, hogy szeretem Gavaldát, eddig egyetlen regénye tetszett, egy másikat félbehagytam, a harmadikat meg csak azért olvastam el, mert rövid volt. Ezzel a könyvvel kapcsolatban egy hullámvasút jutott eszembe, mert minden második novella tetszett csak, többször abba akartam hagyni, de végül elolvastam az összeset. Engem valahogy nem érintettek meg ezek a történetek, nem tudom, mi volt a baj, talán túl rövidek voltak, és ahogy megismertem egy szereplőt, már el is búcsúzhattam tőle.


Tasmina Perry: Divatdiktátorok


Kicsit sok volt 800 oldalon keresztül táskákról, luxusról, csillogásról és hírnévről olvasni, ráadásul most kénytelen leszek utánanézni, hogy milyen is pontosan a zsákruha, amit legalább ötször viselt valamelyik szereplő, de végülis nem volt olyan rossz, szóval ha legközelebb olyan könyvre vágyom, aminek az olvasása közben nem kell gondolkozni, Tasmina Perry esélyes lesz. (Ja, és megvan a D-betűs könyv a kihívásra…)


Leiner Laura: A Szent Johanna gimi - Együtt


Tényleg aranyos sorozat, már értem, miért tetszik annyira mindenkinek. Biztos voltam benne amúgy, hogy én nem fogom szeretni, mert pl. a YA-könyvektől az ájulás kerülget, de nem, ez tényleg szórakoztató. Most egyelőre tartok egy kis szünetet azért, mert kezd unalmassá válni a sok dolgozat meg lemásolt kémiaházi, és nagyon remélem, hogy a következő részben Virág elkezd rajongani más együttesekért is, mert a Fall Out Boy már a könyökömön jön ki.
 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén