Alice Wonder: Champs-Él...izé

Hosszú idő óta először vettem magamnak könyvet, és most már kicsit bánom, hogy pont ezt... Egyáltalán nem azt nyújtotta, amire az alcíme alapján számítottam, ezért most dühös vagyok és valószínűleg igazságtalan is. Néha sikerült ugyan elkapni és visszaadni azt a hangulatot, amiért pár éve beleszerettem Párizsba, de kábé ennyi, ezért felesleges volt majdnem háromezer forintot kiadnom, mert ha kicsit hozzáteszek, vehettem volna egy Ulickaját, vagy egy részét odaadhattam volna annak a hajléktalannak, aki a Frey Wille előtt üldögélt az Andrássy úton.
 
Bedőltem, pedig a borító sem szép, a cím is kínos, az írói álnév pedig... elhiszem, hogy a könyv szerzője úgy érezte magát Franciaországban, mint Alice Csodaországban, de ez így akkor is béna. Mégis kíváncsi voltam a párizsi kalandokra, ezért nem foglalkoztam az intő jelekkel és beletettem a könyvet a kosaramba. Most legszívesebben visszavinném az Alexandrába (nyilván nem fogom, de azért eljátszottam a gondolattal, főleg, hogy a blokk is megvan...)
 
A könyv szerzője (nevezzük akkor Alíznak) egy harmincas éveiben járó magyar nő, aki kiköltözik Párizsban élő szerelméhez. A  férfi szintén magyar, de Alíz annyira titokzatos, hogy nem árulja el az olvasóknak, hogy hívják az urat, mindig csak a rettentően romantikus Mon Amour néven emlegeti. Nagyon eredeti. Miután Alíz túlteszi magát  afeletti bánatán, hogy kedvenc poharai és gyerekkori plüssállatai - egyelőre - Magyarországon maradtak, beleveti magát a párizsi életbe. Rácsodálkozik az ismeretlen, szokatlan dolgokra: a párizsiak nem akasztanak függönyt az ablakokra, és a legkisebb lakásokat is csillagászati összegekért adják bérbe. A franciák nem veszik le a cipőjüket, ha vendégségbe mennek, ráadásul nem tartják gáznak, ha tetvesek. Mindezenfelül a francia konyha egy nagy átverés, alig van pár kajájuk, és bonbont is csak karácsonykor kapni. Nagyjából ennyi szólt Párizsról, a könyv többi részében Alíz magánéletének apró részleteivel untatott: mennyire imádta Axel (igen, Axel) Rose-t a koncerten, milyen jó volt Londonban, meg hogy elment úszni és korcsolyázni.

 Ahogy haladtam a könyv vége felé, Alíz egyre önteltebbnek és arrogánsabbnak tűnt: se Monsieur A., se Monsiuer B., se Monsieur XYZ nem akart munkát adni neki, hiába nyaggatta őket különböző rendezvényeken, hiába küldözgetett nekik leveleket arról, hogy mennyire rátermett és milyen zseniális ötletei vannak; sőt a kis Vivien anyukája sem tekintette barinőnek, hanem csak annak, ami valójában volt: a kis Vivien bébiszitterének. Nahát.

Az hagyján, hogy nem sikerült megkedvelni a szerzőt (és főszereplőt), de a könyv felépítése sem tetszett: az öt nagyobb fejezet kisebb írásokat foglalt magában, egyik sem volt hosszabb 1-2 oldalnál, és mindegyik úgy végződött, mintha még folytatódni akart volna, lógott a levegőben. Aztán a legtöbb mégis folytatódott, csak egy újabb kis részben. Nem kellett volna mindegyik végére hatalmas poén vagy csattanó, de lehettek volna kicsit kerekebbek, hogy ne kérdezzem meg magamban szinte az összes után, hogy: "jó, és?" Valamennyi nagy lendülettel kezdődött, vártam, hogy milyen izgalmas sztorit oszt meg velem Alíz, de izgalom többnyire nem volt, csak sótlanság. A kis történeteknek volt frappáns címe, legalább olyan frappáns, mint maga a könyvcím, és sokszor megfordult a fejemben, hogy azért lettek ezek a kalandok ilyen minifejezetekben megírva, hogy minél több ütős címet lehessen kitalálni hozzájuk.

Nem is akarom tovább ragozni, egyszerűen csak nem értem, hogy egy olyan izgalmas városról, mint Párizs, hogyan lehet ennyire semmitmondó könyvet írni. Na mindegy, most egy darabig megint nem veszek magamnak könyvet...

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.