Oldalak

2014. március 30., vasárnap

Ali McNamara: Notting Hillből szeretettel

Vigyázat, spoilerek előfordulhatnak!


Elég vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt ha annyira rossz lett volna, akkor abbahagyom, de nem hagytam, másrészt néha annyira idegesített, hogy tényleg csak azért folytattam az olvasást, mert nem volt nálam másik könyv a rét közepén, ahova Gergő repülőzni ment, én meg olvasni. Biztosan az volt a baj, hogy nem szeretem a hollywoodi romantikus vígjátékokat, egyre sem emlékszem, amit szándékosan, előre eltervezve néztem volna meg, ezért kimondottan idegesített, hogy minden oldalon felbukkant 3-4 színész neve és film címe. Scarlett ugyanis bolondul a filmekért (természetesen csak azokért, amelyek happy enddel végződnek), ezért mindenről valamelyik kedvenc filmjelenete vagy filmje jut eszébe. A helyzet annyira súlyos, hogy például a rábízott ház riasztókódjának az utolsó két számjegye az a szám, ahányszor a Sztárom a páromat látta. (Most komolyan, az egy dolog, hogy valaki kívülről tudja a kedvenc filmje szövegét, de hogy még azt is észben tartja, hogy hányszor látta...). Ahhoz képest, hogy Scarlett akkora filmrajongó, kb. öt-hat filmet emleget folyamatosan (Sztárom a párom, Négy esküvő, egy temetés, Bridget Jones*, Micsoda nő, Harry és Sally), és mindenki, de mindenki pont úgy néz ki, mint ez vagy az a színész.
 
Scarlett egyébként azért vállalja el az egyhónapos házőrzést Notting Hillen (hol máshol?), mert apja és vőlegénye is furcsának találja, hogy a lány folyamatosan álmodozik és a filmjeivel van elfoglalva, ezért elhatározza: bebizonyítja nekik, hogy a filmbeli események az életben is simán megtörténhetnek. Sok ilyen eseményt valóban átél maga is, és amikor a történetben egy-egy ilyenhez érünk, jól meg is magyarázza, hogy melyik film melyik jelenetéről van szó. Teljesen kiszámítható, egy idő után lehet tudni, jön-e filmes jelenet, és ha igen, melyik lesz az. Például amikor Sean segít elkészíteni Scarlettnek az ünnepi vacsorát, már szinte várja az olvasó, hogy felbukkan-e Bridget és Mark Darcy neve.
 
A regény amúgy tele van cukiságokkal meg romantikával, és annyira életszerűtlen, hogy szinte már fáj. Vegyük például az édesanya-kereső szálat. Scarlettnek egyetlen régi fotója van az anyjáról, aki pár hónaposan elhagyta őt. Elhatározza, hogy megkeresi az asszonyt, és csodák csodájára a notting hilli szomszédjának (Seannak) mostohaanyja, aki szintén filmrajongó, rögtön felismeri a régi, gyűrött képen Rosie-t, aki valaha nálunk dolgozott. Kicsi a világ. Még jobban belevetik magukat a keresésbe, és a hitelesség kedvéért párszor elakadnak, de aztán természetesen végül sikerrel járnak. Annyira komoly ez a nyomozás, hogy Scarlett például végigjárja az üzleteket a Bond Streeten, és megkérdezi az eladókat, hogy dolgozott- e ott valaha egy Rosemary nevű nő. Ennyi. Szóval valójában ez egy rém egyszerű regény, mondvacsinált bonyodalmakkal és csodás egybeesésekkel. Van benne pár poén, a borító is vonzó - látjátok amúgy, hogy miközben Scarlett kipirult arccal simul Seanhoz (vagy Davidhez?), a férfi keze a kukoricás zacskóban kotorászik? - és a helyszínnel is minden rendben van, de nekem túl hosszú volt, és a végére már tényleg elegem lett a filmekből, Scarlettből, és az összes romantikus kliséből.

2014. március 9., vasárnap

Amir Gutfreund: A mi holokausztunk

Talán kicsit korai március elején azt mondani, hogy számomra valószínűleg ez lesz az év könyve, mindenesetre most nagyon így érzem, és nem is tudom hirtelen, mi legyen a következő olvasmányom, mert A mi holokausztunk után valahogy most nem érdekel más.
 
Ez a regény sok mindenben különbözik az eddig olvasott II. világháborúval vagy holokauszttal foglalkozó írásoktól. A cselekmény nem a haláltáborokban, a gettókban, vagy a németek által megszállt területeken játszódik, és az időpontja sem a negyvenes évek (illetve nem közvetlenül). Efi és Amir, a "két és feledik" holokauszt nemzedék tagjai egy izraeli lakótelepen próbálják kideríteni, hogy mi volt a holokauszt, amiről a felnőttek nem nagyon akarnak beszélni nekik, mert még nem elég nagyok hozzá. Ez fontos törvény az életükben, csakúgy, mint a szerepösszevonás, vagy mint az ételt nem dobunk ki. Nyomoznak, kérdezősködnek, mindent tudni akarnak a lakótelepen élőkről, azok múljáról. Miért a saját fivére Gerson Klima, a vízszerelő, aki teljesen üres lakásban lakik, és aki megígérte nekik, hogy leviszi őket a csatornába? Miért kiabálja Adéla Grüner, hogy "Kálmán, vigéc, vigéc"? Miért nem szereti Anya a hangyákat, és mi állhat a Lolek nagypapa pincéjében talált levélben? Rendületlenül kutatnak a válaszok után, és nemcsak kérdéseikkel bombázzák családtagjaikat és a környezetükben élő felnőtteket, hanem koplalással maguk is megpróbálják átélni a szenvedéseket, amelyeket a titokzatos szó mögött sejtenek.
 
"Mert ételt nem dobunk ki.A valódi okok:
Mert egyetlen szem krumpliért emberek haltak meg.
Mert egy kevés káposztáért emberek jelentették fel a saját szüleiket.
Mert az emberek Buchenwaldban olyan éhesek voltak, hogy már a barakk deszkafalának a fáját rágták.
Mert az emberek levest loptak. Mert még akkor sem hagyták abba az evést, amikor már korbáccsal ütötték a fejüket. Mert a testük már meghalt az ütlegektől, és a szájuk még mindig rágta az ételt.
De nekünk mindezt nem mondták el."
 
 A regény három hosszú fejezetből áll, melyek nem követik az időrendet (1993 A mi törvényeink; 1991 Józef nagypapa utazásai; 1992 Jariv), s a történet tulajdonképpen Amir visszaemlékezése gyerekkori kutatásaira, a kiderített részletek összeillesztése; illetve a túlélők visszaemlékezései, melyekből értelmet nyernek az addig értelmetlennek tűnő dolgok, Amir és Efi kérdéseire az olvasók is megkapják a választ. A lakótelepen élők, Józef nagypapa, Perl doktor, Amir apja mind elmeséli saját holokausztját, s a sok egyéni sorsból összeáll az Egész, a szánalmas bolondok pedig egyszerre tragikus hősökké válnak.

Bár a regény szereplőinek egy része kitalált figura, a történelmi személyek nagyon is valósak. Dr. Perl egész nyilvántartást vezet a náci háborús bűnösökről és kollaboránsaikról, Levertov úr pedig (akinek a gyerekek gyógyszert adnak a történetért cserébe) mesél a treblinkai tábor parancsnokáról, Kurt Franz-ról, a Babáról, aki fontos szereplője Daša Drndić Sonnenschein című regényének is (sőt az írónő könyvében fotót is láthatunk Franzról és kutyájáról, Barryról), de a visszaemlékezésekben felbukkan Amon Göth, a płaszówi munkatábor vezetője, akit a Schindler listájában Ralph Fiennes alakított. Amir Gutfreund zseniálisan szövi egybe a kitalált és a valós személyek sorsát, s teszi mindezt úgy, hogy minden szálnak megvan a pontos helye, s egyet sem hagy közülük elvarratlanul. Több írást olvastam, melyben párhuzamot vontak A mi holokausztunk és Az élet szép című Begnini-film között, én sehol nem éreztem a hasonlóságot (kivéve persze a témában). A könyvben vannak humorosabb részek, melyek legtöbbször a gyerekek megnyilvánulásaiból erednek, de ezektől sem nevetni támad kedve az embernek, hanem inkább sírni. 

Kiadja: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti cím: Ha-soa selanu
Fordította: Rajki András
Oldalszám: 585 oldal

2014. március 8., szombat

Akkor és most

Legutóbbi könyvesbolti látogatásom során egy csomó olyan könyvbe botlottam, amelyet 2013 végén (vagy idén) új ruhába bújtatva újra kiadtak. A borítók újragondolásában az Európa jár az élen, de más kiadók kínálatában is találtam régi-új könyveket. Íme, a kedvenceim:
 


 


 
 
 
< 2010, Európa
 
 
2013, Európa >
 
 
 
 
 
 
< 2005, Tericum
 
 
2013, Libri >
 
 
 
 
 
< 2006, Ulpius
 
 
2014, Athenaeum >
 
 
 
 
 
 
  



 
 
 
 
< 2002, General Press
 
 
2013, Európa >
 
 
 
 
 
 
 
 
 
  
 
 
 
 
 
 
 < 2011, Európa
 
 
 2013, Európa >
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

 
 
 
 
 
< 2007, Európa
 
 
2013, Európa >
 
 
 
 
 
< 2007, Európa
 
 
2013, Európa >
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
< 2009, Európa
 
 
2013, Európa >
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
< 1979, Európa
 
 
2013, Európa >
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
< 2010, Európa
 
 
2013, Európa >
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

2014. március 6., csütörtök

Újdonságok nekem

Tegnap munka után muszáj volt bemennem a Libribe, egyrészt mert közeledik Linda szülinapja (és mi mindig könyvet ajándékozunk egymásnak a jeles napokra, természetesen), másrészt meg volt egy 20%-os kuponom, és ilyenkor hiába minden fogadkozás meg elhatározás, általában magamnak is szoktam venni valamit.
Amikor beléptem a könyvesboltba, elkezdett remegni a lábam, mert ezek a galád librisek csupa kívánatos könyvet pakoltak már rögtön a bejárattal szembe. Igyekeztem gyorsan megkeresni az ajándékba szánt könyvet Linda kívánságlistájáról, de persze nem tudtam megállni, hogy egy-egy könyvet kézbe ne vegyek, bele ne lapozzak, sőt egyet meg is szagoltam.
 
 
Már a múltkor is néztem, mennyire szép új borítót kapott Ámosz Oz Szeretetről, sötétségről című műve, amit már olvastam, ezért nem tervezem, hogy megveszem, de ha mégis így tennék, ez a kiadás díszhelyre kerülne a polcomon. Audrey Niffenegger regényét, Az Időutazó feleségét is új ruhába öltöztették, eddig ez a design tetszik a legjobban, illetve egészen pontosan: ez tetszik. A szintén nagyon menő új Hrabalokat nem láttam, viszont megvizsgáltam az egyik kedvencemet, a Mesterségem a halált, ami ugyan már tavaly megjelent, de valahogy hozzám nem jutott el az új kiadás híre.
 
 
 Friss, ropogós viszont Leiner Laura legújabb kamasztörténete, az Akkor szakítsunk, amit mindenképpen el akarok olvasni, de nem akarom megvenni, ezért arra gondoltam, megvárom, amíg teleírják a Molyt az idézetekkel, sorrendbe rakom őket, és akkor még azt sem kell megvárnom, míg az összes tini elolvassa a könyvtári példányt...
 
Miután kinézelődtem magam, és megtaláltam Linda szülinapi ajándékát, hátramentem az Utazás feliratú polchoz, és elszomorodva láttam, hogy útleírásokból ugyanolyan szegényes a kínálat, mint amennyire szegényes volt kb. 3 éve is. Útikönyvekből van választék, de úti naplókból, utazók történeteiből (mint amilyen például a Világjárók sorozat volt), egyet találtam csak, ami nincs még meg és érdekesnek is tűnt, Galamb Gábor Varázslatos Ázsia című könyvét.
 
 
Ezzel gazdagodott tehát a magánkönyvtáram, és hogy még jobban érezzem magam, a pénztárnál kaptam egy újabb 20%-os kupont...
 
(A kádban olvasáshoz pedig beszereztem két bámulatos illatú szilárd habfürdőt a Lushból, egy só-liszt gyurmára hasonlító Amandopondót és egy csúnya, de annál szuperebb Karmát.)

 

2014. március 2., vasárnap

Papp Diána: Téli fagyi

Egyre kevésbé kedvelem a bookline-t vagy shopline-t, vagy mit, nem is nagyon rendelek már tőlük, de amióta könyvkiadóként is működnek nehezebb kikerülni őket.  Ezzel a könyvvel kapcsolatban legelőször azt szeretném mondani, hogy szerintem elég nagy pofátlanság elkérni érte háromezer-ötszáz forintot, főleg úgy, hogy a 271 oldalból kb. huszonötöt Papp Diána előző könyveinek ajánlója, borítója, az írónő fotója és életrajza és más csingilingik tesznek ki. Viszont vagyok olyan hülye, hogy ha valamit el akarok olvasni és nincs meg a könyvtárban, akkor gyakran megveszem, még ha utána százszor megbánom is. Ez alkalommal azonban túljártam saját eszemen, és nem magamnak vettem meg a könyvet, hanem Lindának ajándékba, majd jól kölcsönkértem. Ez ám a brilliáns ötlet, nem igaz?
 
Lindával amúgy teljesen más az ízlésünk a könyvek terén (is), egészen más dolgokat kedvelünk, ha mégis akad olyan, amit mindketten olvasunk, akkor tuti ellenkező lesz róla a véleményünk. Neki nagyon bejött a Téli fagyi, ebből már sejtettem, hogy nekem biztos nem fog tetszeni és eleinte nem is tetszett annyira, de aztán a végére kibékültem vele. Ez volt a harmadik Papp Diána könyvem, és sajnos megint az volt az érzésem, hogy maga a történet hiányzott a kezdet és a befejezés között; az írónő elég hamar lezavarta a cselekményt, még alig kezdődött el, már véget is ért az egész. Ráadásul mintha ugyanazokat a szereplőket használta volna, mint az előző regényeiben, csak átnevezte őket; Virág épp olyan volt, mint Petra, Petra pedig mint Eszter; Béci pedig zavaróan emlékeztetett Palira a bisztróból.  Még szerencse, hogy a főszereplő most egy háromgyerekes anyuka volt, nem a szingli Virág, de akkor is azt gondolom, hogy a következő PD-műnek jót tenne néhány egyedibb karakter, mert eddig mindenkiről eszembe jutott valaki más: Virág és Judit anyjáról például Gemma Jones, aki arról híres, hogy van egy Bridget nevű lánya...
 
A Téli fagyiban azonban nem csak az volt a baj a szereplőkkel, hogy már mindegyiküket ismertem más történetekből, hanem az is, hogy néhányuk nagyon bénára sikerült. Az apuka gügyögése egyáltalán nem volt hiteles, mint ahogyan Bálint, a férj karaktere sem.

Egy másik dolog, ami egyáltalán nem tetszett (illetve nem tetszik úgy általában Papp Diána regényeiben), hogy annyira erőlteti a főzőcskézést; még úgy is idegesítenek ezek a mellékesnek tűnő, valójában pedig szinte lediktált ételreceptek, hogy szeretek főzni, és szakácskönyveket meg gasztroregényeket is szoktam olvasni.

Két dolog van, ami miatt mégis elolvastam egy híján az összes regényét: tetszik a stílusa, az a kicsit pimasz nyelvezet, ami megenged egy-két káromkodást, de nem válik trágárrá és bírom, hogy nincsenek coelhos okoskodások és nincs túl sok lelkizés sem. (Persze azért a szereplők olykor-olykor nyavalyognak egy sort, de csak mértékkel.) A másik pedig, hogy minden történetében felbukkan valami, ami rám is jellemző, ami nekem is a kedvencem, és gyakran ad a szereplői szájába olyan mondatokat, amelyeket akár én is mondhatnék.
 
Szóval ahhoz képest, hogy mennyi mindennel nem voltam megelégedve, tulajdonképpen jól szórakoztam, ha az ember nem vár túl sokat az ilyen könyvektől, és el tud tekinteni attól, hogy minden betűt halványrózsaszín cukorréteg von be, akkor akár még élvezheti is őket.