Ali McNamara: Notting Hillből szeretettel

Vigyázat, spoilerek előfordulhatnak!


Elég vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt ha annyira rossz lett volna, akkor abbahagyom, de nem hagytam, másrészt néha annyira idegesített, hogy tényleg csak azért folytattam az olvasást, mert nem volt nálam másik könyv a rét közepén, ahova Gergő repülőzni ment, én meg olvasni. Biztosan az volt a baj, hogy nem szeretem a hollywoodi romantikus vígjátékokat, egyre sem emlékszem, amit szándékosan, előre eltervezve néztem volna meg, ezért kimondottan idegesített, hogy minden oldalon felbukkant 3-4 színész neve és film címe. Scarlett ugyanis bolondul a filmekért (természetesen csak azokért, amelyek happy enddel végződnek), ezért mindenről valamelyik kedvenc filmjelenete vagy filmje jut eszébe. A helyzet annyira súlyos, hogy például a rábízott ház riasztókódjának az utolsó két számjegye az a szám, ahányszor a Sztárom a páromat látta. (Most komolyan, az egy dolog, hogy valaki kívülről tudja a kedvenc filmje szövegét, de hogy még azt is észben tartja, hogy hányszor látta...). Ahhoz képest, hogy Scarlett akkora filmrajongó, kb. öt-hat filmet emleget folyamatosan (Sztárom a párom, Négy esküvő, egy temetés, Bridget Jones*, Micsoda nő, Harry és Sally), és mindenki, de mindenki pont úgy néz ki, mint ez vagy az a színész.
 
Scarlett egyébként azért vállalja el az egyhónapos házőrzést Notting Hillen (hol máshol?), mert apja és vőlegénye is furcsának találja, hogy a lány folyamatosan álmodozik és a filmjeivel van elfoglalva, ezért elhatározza: bebizonyítja nekik, hogy a filmbeli események az életben is simán megtörténhetnek. Sok ilyen eseményt valóban átél maga is, és amikor a történetben egy-egy ilyenhez érünk, jól meg is magyarázza, hogy melyik film melyik jelenetéről van szó. Teljesen kiszámítható, egy idő után lehet tudni, jön-e filmes jelenet, és ha igen, melyik lesz az. Például amikor Sean segít elkészíteni Scarlettnek az ünnepi vacsorát, már szinte várja az olvasó, hogy felbukkan-e Bridget és Mark Darcy neve.
 
A regény amúgy tele van cukiságokkal meg romantikával, és annyira életszerűtlen, hogy szinte már fáj. Vegyük például az édesanya-kereső szálat. Scarlettnek egyetlen régi fotója van az anyjáról, aki pár hónaposan elhagyta őt. Elhatározza, hogy megkeresi az asszonyt, és csodák csodájára a notting hilli szomszédjának (Seannak) mostohaanyja, aki szintén filmrajongó, rögtön felismeri a régi, gyűrött képen Rosie-t, aki valaha nálunk dolgozott. Kicsi a világ. Még jobban belevetik magukat a keresésbe, és a hitelesség kedvéért párszor elakadnak, de aztán természetesen végül sikerrel járnak. Annyira komoly ez a nyomozás, hogy Scarlett például végigjárja az üzleteket a Bond Streeten, és megkérdezi az eladókat, hogy dolgozott- e ott valaha egy Rosemary nevű nő. Ennyi. Szóval valójában ez egy rém egyszerű regény, mondvacsinált bonyodalmakkal és csodás egybeesésekkel. Van benne pár poén, a borító is vonzó - látjátok amúgy, hogy miközben Scarlett kipirult arccal simul Seanhoz (vagy Davidhez?), a férfi keze a kukoricás zacskóban kotorászik? - és a helyszínnel is minden rendben van, de nekem túl hosszú volt, és a végére már tényleg elegem lett a filmekből, Scarlettből, és az összes romantikus kliséből.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén