Amir Gutfreund: A mi holokausztunk

Talán kicsit korai március elején azt mondani, hogy számomra valószínűleg ez lesz az év könyve, mindenesetre most nagyon így érzem, és nem is tudom hirtelen, mi legyen a következő olvasmányom, mert A mi holokausztunk után valahogy most nem érdekel más.
 
Ez a regény sok mindenben különbözik az eddig olvasott II. világháborúval vagy holokauszttal foglalkozó írásoktól. A cselekmény nem a haláltáborokban, a gettókban, vagy a németek által megszállt területeken játszódik, és az időpontja sem a negyvenes évek (illetve nem közvetlenül). Efi és Amir, a "két és feledik" holokauszt nemzedék tagjai egy izraeli lakótelepen próbálják kideríteni, hogy mi volt a holokauszt, amiről a felnőttek nem nagyon akarnak beszélni nekik, mert még nem elég nagyok hozzá. Ez fontos törvény az életükben, csakúgy, mint a szerepösszevonás, vagy mint az ételt nem dobunk ki. Nyomoznak, kérdezősködnek, mindent tudni akarnak a lakótelepen élőkről, azok múljáról. Miért a saját fivére Gerson Klima, a vízszerelő, aki teljesen üres lakásban lakik, és aki megígérte nekik, hogy leviszi őket a csatornába? Miért kiabálja Adéla Grüner, hogy "Kálmán, vigéc, vigéc"? Miért nem szereti Anya a hangyákat, és mi állhat a Lolek nagypapa pincéjében talált levélben? Rendületlenül kutatnak a válaszok után, és nemcsak kérdéseikkel bombázzák családtagjaikat és a környezetükben élő felnőtteket, hanem koplalással maguk is megpróbálják átélni a szenvedéseket, amelyeket a titokzatos szó mögött sejtenek.
 
"Mert ételt nem dobunk ki.A valódi okok:
Mert egyetlen szem krumpliért emberek haltak meg.
Mert egy kevés káposztáért emberek jelentették fel a saját szüleiket.
Mert az emberek Buchenwaldban olyan éhesek voltak, hogy már a barakk deszkafalának a fáját rágták.
Mert az emberek levest loptak. Mert még akkor sem hagyták abba az evést, amikor már korbáccsal ütötték a fejüket. Mert a testük már meghalt az ütlegektől, és a szájuk még mindig rágta az ételt.
De nekünk mindezt nem mondták el."
 
 A regény három hosszú fejezetből áll, melyek nem követik az időrendet (1993 A mi törvényeink; 1991 Józef nagypapa utazásai; 1992 Jariv), s a történet tulajdonképpen Amir visszaemlékezése gyerekkori kutatásaira, a kiderített részletek összeillesztése; illetve a túlélők visszaemlékezései, melyekből értelmet nyernek az addig értelmetlennek tűnő dolgok, Amir és Efi kérdéseire az olvasók is megkapják a választ. A lakótelepen élők, Józef nagypapa, Perl doktor, Amir apja mind elmeséli saját holokausztját, s a sok egyéni sorsból összeáll az Egész, a szánalmas bolondok pedig egyszerre tragikus hősökké válnak.

Bár a regény szereplőinek egy része kitalált figura, a történelmi személyek nagyon is valósak. Dr. Perl egész nyilvántartást vezet a náci háborús bűnösökről és kollaboránsaikról, Levertov úr pedig (akinek a gyerekek gyógyszert adnak a történetért cserébe) mesél a treblinkai tábor parancsnokáról, Kurt Franz-ról, a Babáról, aki fontos szereplője Daša Drndić Sonnenschein című regényének is (sőt az írónő könyvében fotót is láthatunk Franzról és kutyájáról, Barryról), de a visszaemlékezésekben felbukkan Amon Göth, a płaszówi munkatábor vezetője, akit a Schindler listájában Ralph Fiennes alakított. Amir Gutfreund zseniálisan szövi egybe a kitalált és a valós személyek sorsát, s teszi mindezt úgy, hogy minden szálnak megvan a pontos helye, s egyet sem hagy közülük elvarratlanul. Több írást olvastam, melyben párhuzamot vontak A mi holokausztunk és Az élet szép című Begnini-film között, én sehol nem éreztem a hasonlóságot (kivéve persze a témában). A könyvben vannak humorosabb részek, melyek legtöbbször a gyerekek megnyilvánulásaiból erednek, de ezektől sem nevetni támad kedve az embernek, hanem inkább sírni. 

Kiadja: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti cím: Ha-soa selanu
Fordította: Rajki András
Oldalszám: 585 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén