Papp Diána: Téli fagyi

Egyre kevésbé kedvelem a bookline-t vagy shopline-t, vagy mit, nem is nagyon rendelek már tőlük, de amióta könyvkiadóként is működnek nehezebb kikerülni őket.  Ezzel a könyvvel kapcsolatban legelőször azt szeretném mondani, hogy szerintem elég nagy pofátlanság elkérni érte háromezer-ötszáz forintot, főleg úgy, hogy a 271 oldalból kb. huszonötöt Papp Diána előző könyveinek ajánlója, borítója, az írónő fotója és életrajza és más csingilingik tesznek ki. Viszont vagyok olyan hülye, hogy ha valamit el akarok olvasni és nincs meg a könyvtárban, akkor gyakran megveszem, még ha utána százszor megbánom is. Ez alkalommal azonban túljártam saját eszemen, és nem magamnak vettem meg a könyvet, hanem Lindának ajándékba, majd jól kölcsönkértem. Ez ám a brilliáns ötlet, nem igaz?
 
Lindával amúgy teljesen más az ízlésünk a könyvek terén (is), egészen más dolgokat kedvelünk, ha mégis akad olyan, amit mindketten olvasunk, akkor tuti ellenkező lesz róla a véleményünk. Neki nagyon bejött a Téli fagyi, ebből már sejtettem, hogy nekem biztos nem fog tetszeni és eleinte nem is tetszett annyira, de aztán a végére kibékültem vele. Ez volt a harmadik Papp Diána könyvem, és sajnos megint az volt az érzésem, hogy maga a történet hiányzott a kezdet és a befejezés között; az írónő elég hamar lezavarta a cselekményt, még alig kezdődött el, már véget is ért az egész. Ráadásul mintha ugyanazokat a szereplőket használta volna, mint az előző regényeiben, csak átnevezte őket; Virág épp olyan volt, mint Petra, Petra pedig mint Eszter; Béci pedig zavaróan emlékeztetett Palira a bisztróból.  Még szerencse, hogy a főszereplő most egy háromgyerekes anyuka volt, nem a szingli Virág, de akkor is azt gondolom, hogy a következő PD-műnek jót tenne néhány egyedibb karakter, mert eddig mindenkiről eszembe jutott valaki más: Virág és Judit anyjáról például Gemma Jones, aki arról híres, hogy van egy Bridget nevű lánya...
 
A Téli fagyiban azonban nem csak az volt a baj a szereplőkkel, hogy már mindegyiküket ismertem más történetekből, hanem az is, hogy néhányuk nagyon bénára sikerült. Az apuka gügyögése egyáltalán nem volt hiteles, mint ahogyan Bálint, a férj karaktere sem.

Egy másik dolog, ami egyáltalán nem tetszett (illetve nem tetszik úgy általában Papp Diána regényeiben), hogy annyira erőlteti a főzőcskézést; még úgy is idegesítenek ezek a mellékesnek tűnő, valójában pedig szinte lediktált ételreceptek, hogy szeretek főzni, és szakácskönyveket meg gasztroregényeket is szoktam olvasni.

Két dolog van, ami miatt mégis elolvastam egy híján az összes regényét: tetszik a stílusa, az a kicsit pimasz nyelvezet, ami megenged egy-két káromkodást, de nem válik trágárrá és bírom, hogy nincsenek coelhos okoskodások és nincs túl sok lelkizés sem. (Persze azért a szereplők olykor-olykor nyavalyognak egy sort, de csak mértékkel.) A másik pedig, hogy minden történetében felbukkan valami, ami rám is jellemző, ami nekem is a kedvencem, és gyakran ad a szereplői szájába olyan mondatokat, amelyeket akár én is mondhatnék.
 
Szóval ahhoz képest, hogy mennyi mindennel nem voltam megelégedve, tulajdonképpen jól szórakoztam, ha az ember nem vár túl sokat az ilyen könyvektől, és el tud tekinteni attól, hogy minden betűt halványrózsaszín cukorréteg von be, akkor akár még élvezheti is őket.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.