Oldalak

2014. április 27., vasárnap

Anette E. Dumbach - Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa

 
Nagyon elégedett vagyok ezzel a könyvvel, mind a külsejét, mind a tartalmát illetően. Nemcsak olvasni volt jó, hanem kézben tartani, lapozni is, a Park Kiadó gondosan ügyelt minden apró részletre, a keménykötéstől kezdve az oldalszámozás elhelyezéséig. A borító figyelemfelkeltő, de nem hatásvadász, a jobb oldalon látható piros-fehér-fekete sáv pedig éppen csak sejteti, mint mutatja a horogkeresztes zászlót, ám ez épp elég erős utalás a tartalomra. A fülszöveg sem mond többet annál, mint amiről valóban szól a könyv, és akkor sem túloz, amikor "szívszorító és lélekemelő könyv"-ként definiálja.
Eddigi II. világháborús olvasmányaim alapján annyit tudtam csak a Fehér Rózsáról, hogy egy testvérpár - Sophie és Hans Scholl -  nevéhez fűződik, akik a német népet akarták ellenállásra bírni Hitler és a nácik esztelen tombolása ellen. Nem ismertem viszont tevékenységük részleteit, annyi derengett még, hogy mindkettőjüket kivégezték.
 
"Nem hallgatunk tovább.
Mi vagyunk a ti rossz lelkiismeretetek.
A Fehér Rózsa nem hagy békén benneteket!" 
 
A könyvből megismerhetjük az ellenálló csoport teljes történetét, 1942. májusától, Sophie Münchenbe érkezésétől 1943. október 12-ig, Willi Graf kivégzéséig. Hans Scholl, a Fehér Rózsa egyik alapítója aktív Hitlerjugend vezetőként sem azonosult teljesen a nemzetiszocialista gondolatokkal, s miután Münchenben elkezdte az orvosi egyetemet, végképp kiábrándult a náci ideológiából. Barátaival, csoporttársaival a náci rezsimmel szembeni nyílt ellenállást választották, s röplapokkal igyekeztek felhívni a német lakosság figyelmét a rájuk leselkedő veszélyre. Ő, Alex Schmorell, Christoph Probst és Willi Graf hozták létre a csoportot, első röplapjaikat 1942. júniusában kezdték nyomtatni és terjeszteni. Később Sophie is csatlakozott a Fehér Rózsához, majd Kurt Huber, a müncheni egyetem professzora is.
 
A könyvből nem csak a Fehér Rózsa és tagjainak történetét ismerhetjük meg, hanem teljes képet kapunk a korabeli Németországról, a katolikus Münchenről és azokról az egyházi személyekről, akik nyíltan tiltakoztak Hitler politikája ellen. Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész, Martin Niemöller, a Hitvalló Egyház vezetője (szintén evangélikus lelkész), Clemens August von Galen katolikus püspök is mind felszólalt a nácik ellen, sőt utóbbinak fontos szerepe volt a T-4 eutanáziaprogram leállításában is.
 
Miközben olvastam, ott volt a kezem ügyében a szintén a Park Kiadó nevével fémjelzett A holokauszt krónikája című monstrum, amelyben szinte az összes névnek utánanéztem és elégedetten vettem tudomásul, hogy az Anette E. Dumbach - Jud Newborn szerzőpáros rendkívül pontos munkát végzett, mert minden dátum, helyszín és név megegyezett a hiteles történelmi adatokkal. A könyv közepe táján néhány fénykép mutatja be a könyv szereplőit, végén pedig a Függelékben helyet kapott a csoport összes röplapjának szövege; a Scholl-testvérek és a Christoph Probst elleni vádirat és ítélet, valamint korabeli újságcikkek szövege.
 
Hogy újra a fülszövegre hivatkozzak: valóban szívszorító és lélekemelő olvasmány, főleg azért, mert megtörtént, és bármennyire reménykedik az olvasó, a végén nincs happy end.
 
 
 
 
 

2014. április 19., szombat

Liebster Award


Tipi Topitól kaptam ezt a cuki díjat, köszönöm neki és nagyon örülök, hogy érdemesnek tartotta rá a blogomat. A játék szabályai szerint ki kell tennem, kitől kaptam ( a), kell írnom magamról 11 dolgot (lejjebb), válaszolnom kell 11 kérdésre (szintén lejjebb), majd  tovább kell küldenem 11 embernek, 11 új kérdés kíséretében. Az utolsó feladatot passzolom, mert egyrészt mostanában le vagyok maradva a blogokkal, ezért nem tudom, ki az, aki már megkapta, másrészt pedig éppen Tipi Topi küldte el olyan bloggereknek, akiknek én is szívesen küldeném :)
 

11 dolog magamról:

1. Ha nyernék a lottón, először világkörüli útra indulnék.

2. Állítólag fiatalabbnak látszom a koromnál (ez jó), ezért általában mindenhol letegeznek (ezt már viszont nagyon unom).

3. Nem szeretem a sci-fit és a fantasyt, most azonban elolvastam a Trónok harcát és teljesen odáig vagyok.

4. Nemrég örökbefogadtam egy szurikátát.

5. Egy ideje jógázom és nemrég elkezdtem futni is (bár a térdem nem nagyon szereti).

6. Kedvenc színem a fekete, kedvenc gyümölcsöm a gránátalma, kedvenc állatom a kutya (vizsla forever, illetve mindenféle kis szeretetre méltó korcs).

7.  Gyűjtöm a hűtőmágneseket.
 
8. Karácsonyra mindig kérek 1000 darabos puzzle-t, nem is tudom elképzelni a két ünnep közötti időszakot kirakózás nélkül.
 
9. Elnézést kérek a rajongóktól, de engem kínozni lehet a Bud Spencer - Terence Hill-filmekkel.
 
10. Mindig pontos vagyok, sőt, mindenhova az adott időpont előtt érkezem.
 
11. "Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban." (Gandhi) - Bár nem mindig sikerül, de próbálom ehhez tartani magam.

Válaszaim Tipi Topi kérdéseire:
 
1. Kedvenc szerző, akitől dedikált példányt szeretnél?
Egy dedikált Rohinton Mistry vagy Jhumpa Lahiri kötetnek eléggé örülnék...

2. Pozitív hős, akivel szívesen összefutnál?
 Bornemissza Gergely. Imádom az Egri csillagokat és persze őt is.

3. ….és negatív, akit biztosan elkerülnél?
 Jumurdzsák :)

4. Egy szépirodalmi mű, amit még nem olvastál, de szeretnéd pótolni?
Nem szépirodalmi, viszont klasszikus: A Gyűrűk Ura.

5. ….és miért?
Mert egyszer már elkezdtem, de miután az első ötven oldalon nem történt semmi, abbahagytam, mondván, hogy amúgy sem szeretem a fantasyt. A Trónok harca után viszont át kell gondolnom ezt a fantasy-kérdést...

6. Melyik korban és kinek (író) a társaságában tudnál elképzelni egy Föld-körüli utazást?
Csakis a jelenben és bárkivel el tudnék képzelni egy Föld körüli utazást, akinek van humora, szeret mindenféle ételt megkóstolni és hajlandó felmászni magas helyekre, hogy onnan lenézzen. Ja, és jobb fotókat csinál, mint én :)

7. Ha egy napot kedvedre barangolhatnál a világ bármely könyvtárában, melyiket választanád?
Ezen még nem gondolkoztam. Nem ismerem a világ híres könyvtárait, csak az én könyvtáramat, ahova majdnem harminc éve járok (bár a felújítás-átrendezés óta nem kedvelem annyira, mint azelőtt).
 
8. Mit gondolsz, képes lennél a kedvenc műfajodban egy saját történetet írni?
 Nem, unalmas lenne.

9. Ha könyvkiadót alapíthatnál, melyik az a három szerző, akinek a könyveit mindenképpen szeretnéd a hazai olvasókkal is megismertetni?
Az általam kedvelt / olvasott írók könyveit magyar fordításban olvastam, tehát nem én ismertetném meg őket a magyar olvasókkal. Úgy is mondhatnám, hogy akinek nem jelent meg magyarul könyve, azt nem is ismerem. Viszont ha lenne egy kiadóm, mindenképpen bővíteném az utazással kapcsolatos könyvek (nem útikönyvek, sokkal inkább útleírások, útinaplók) körét, mert az sírnivalóan szegényes.

10. Szerinted miért olvasunk több külföldi irodalmat, mint hazait?
Nem tudom, pedig én is több külföldit olvasok, mint magyart. Kőrösi Zoltánon kívül nem tudok olyan kortárs magyar írót mondani, akinek különösebben kedvelném az írásait. Kőrösi viszont abszolút kedvenc.

11. Saját példány, vagy könyvtári kölcsönzés?
Mindkettő, de könyvtári gyakrabban
 
Még egyszer köszönöm a díjat!

2014. április 13., vasárnap

Corban Addison: A napfény gyermekei




Nem tudom pontosan, hogy a Könyvmolyképző különböző színű pöttyei melyik korosztálynak szólnak, nem is nagyon érdekelt, amikor megvettem A napfény gyermekeit. Kizárólag a borítón látható hennás kezekre koncentráltam, melyek azt sugallták, hogy ennek a könyvnek köze van Indiához. Nem tévedtem, valóban Indiában (is) játszódik a cselekmény, viszont mégiscsak mellényúltam, mert pár oldal után úgy tűnt, egy ifjúsági regényt (vagy YA-t, nem tudom, hol a határ a kettő között) szereztem magamnak, és az a vicces, hogy nemcsak én nem tudtam biztosan eldönteni, hogy akkor ki a célközönség, hanem a jelek szerint a kiadó sem, mert a honlapjukon az ifjúsági címkét kapta meg, a könyv hátoldalán viszont a Felnőtteknek ajánljuk  felirat szerepel.
 
Eleinte egyáltalán nem tetszett a történet, mert olyan volt, mintha az írója valóban sokat tudna Indiáról, de pár dolgot  kicsit eltúlozna annak érdekében, hogy még tájékozottabbnak tűnjön. Vagy mintha nagyon-nagyon szeretné bemutatni India sajátosságait, aztán valahogyan az egészet elszúrná egy butácska félmondattal, mint például abban a részben, amelyben a lányok a családjukkal reggeliznek.  A szereplők kézzel esznek, "így hát a reggeli végére mindenki maszatos volt a rizstől és a chutneytól."  Dél-Indiában nem nagyon használnak evőeszközt, de nem tudom elképzelni, hogy ez bármilyen nehézséget okozna nekik, és az étkezések végén maszatosan állnának fel. Biztosan nem marad patyolattiszta a kezük, de az evőeszközzel evők is az evőeszközt piszkolják össze, nem magukat.
Emellett viszont tényleg úgy tűnt, hogy Corban Addison (aki férfi, pedig én valamiért nőnek gondoltam) jól ismeri Indiát, úgyhogy ezeken végül túlléptem, de akadtak más furcsaságok is.
 
A történet elején megismerjük a két lányt, Sitát és Ahalyát, akik szüleikkel, nagymamájukkal és szolgálójukkal élnek Chennaiban (régebben Madras, Tamil Nadu fővárosa). Balszerencséjükre éppen akkor mennek sétálni a tengerpartra, amikor egy szökőár eléri a partszakaszukat, s szüleik nem élik túl a természeti katasztrófát. A szökőár leírása összesen két oldalon át tart, de nem is ez a furcsa, hanem például az, hogy amikor a lányok megtalálják a parton halott szüleiket, nem kapnak sokkot, nem esnek össze ájultan és nem kezdenek üvölteni fájdalmukban, hanem kicsit sírnak, majd egyszerűe otthagyják  két holttestet és visszamennek megnézni, mi maradt a házukból és hogy életben van-e nagymamájuk és a szolgálójuk. Ez szerintem teljesen valószerűtlen, mint ahogyan az is, hogy miután felfedezik, hogy rajtuk kívül senki nem maradt életben a családból, átöltöznek, magukhoz veszik ékszereiket és elindulnak az iskolájukba, hogy menedékre leljenek. Az egész tragédia 7 oldal alatt lejátszódik, és egészen hihetetlen minden mozzanata, de például az is, hogy mire a lányok kijönnek a házból, a parton maradt halak már bűzlenek.
 
Útban az iskola felé találkoznak pár emberrel, akik vagy bambán bámulnak maguk elé, vagy eltűnt rokonaikat keresik, esetleg sikoltoznak kétségbeesésükben (sőt, van aki sápítozik, ennél otrombább szót nem is találnék ide), de a lányok kőkemények, csak mennek, hogy eljussanak az iskolájukba. Sajnos nem járnak szerencsével, az út során elrabolják őket.
 
Ezt kaptam az első harmincvalahány oldalon, és az az igazság, hogy innentől kezdve úgy olvastam tovább, hogy már szinte kerestem, mibe köthetek bele. Nem jó így olvasni, de szerencsére a nem túl erős kezdés után lassan egészen belefeledkeztem a történetbe. Azért akadt még pár butaság, például rögtön megkékülő zúzódás egy nő arcán illetve az a rész, amikor a dolgozószobában lévő apa hallja, miről beszélget a fia és a felesége a ház másik felében. Az ilyen apró hibákat, logikátlanságokat általában nem szoktam észrevenni, most viszont valamiért nagyon szembetűnőek voltak.
 
Ami viszont a legjobban idegesített, azok a "bő inget, azaz kurtát", "fehér szoknyát, azaz lungit", "belebújt nadrágjába és felsőjébe, azaz a churidaarba", "rendőrt, azaz halvadart", "mindegyikük oldalán lógott gumibot, azaz lathis" jellegű magyarázatok voltak (ennél sokkal többel találkoztam), amelyek a tankönyvek stílusát jutatták eszembe, emellett felmerült a kérdés bennem, hogy akkor a bindi, a salwar kameez, és a chutney miért nem kapott hasonló magyarázatot? Ha az idegen kifejezések egyik felét elmagyarázzák, a másikat miért nem?
 
Amint túltettem magam ezeken a dolgokon, rá kellett jönnöm, hogy A napfény gyermekei egészen jó kis olvasmány. A második fejezetben kapcsolódott be a történetbe Thomas Clarke, aki családi és munkahelyi problémái elől menekülve elfogad egy önkéntes munkát Indiában, egy emberkereskedelem ellen harcoló szervezetnél, a CASE-nél. Nemcsak a bűnözők ellen akar harcolni, de abban is reménykedik, hogy Delhiben helyrehozhatja kapcsolatát feleségével, Priyával. Amikor a CASE rajtaütést szervez az egyik bordélyházban, megismerkedik Ahalyával, akinek megígéri, megtalálja a rajtaütéskor eltűnt húgát, Sitát.
 
Sitát eközben egyik helyről a másikra hurcolják, emberkereskedők, bordélytulajdonosok és kábítószercsempészek adják-veszik, Thomas pedig egyszerre próbálja megtalálni őt, és megbékíteni feleségét és annak apját.
 
A napfény gyermekei egy nagyon súlyos témát dolgoz fel, s mint általában az ilyen könyvek, néhol elég hatásvadász. Néhány hibája ellenére azonban mozgalmas, és magával ragadó, még akkor is, ha sokszor elég nyálas. A könyv maga viszont nagyon szép, úgyhogy végülis mégsem volt akkora mellényúlás, mint amekkorának először gondoltam.