Corban Addison: A napfény gyermekei




Nem tudom pontosan, hogy a Könyvmolyképző különböző színű pöttyei melyik korosztálynak szólnak, nem is nagyon érdekelt, amikor megvettem A napfény gyermekeit. Kizárólag a borítón látható hennás kezekre koncentráltam, melyek azt sugallták, hogy ennek a könyvnek köze van Indiához. Nem tévedtem, valóban Indiában (is) játszódik a cselekmény, viszont mégiscsak mellényúltam, mert pár oldal után úgy tűnt, egy ifjúsági regényt (vagy YA-t, nem tudom, hol a határ a kettő között) szereztem magamnak, és az a vicces, hogy nemcsak én nem tudtam biztosan eldönteni, hogy akkor ki a célközönség, hanem a jelek szerint a kiadó sem, mert a honlapjukon az ifjúsági címkét kapta meg, a könyv hátoldalán viszont a Felnőtteknek ajánljuk  felirat szerepel.
 
Eleinte egyáltalán nem tetszett a történet, mert olyan volt, mintha az írója valóban sokat tudna Indiáról, de pár dolgot  kicsit eltúlozna annak érdekében, hogy még tájékozottabbnak tűnjön. Vagy mintha nagyon-nagyon szeretné bemutatni India sajátosságait, aztán valahogyan az egészet elszúrná egy butácska félmondattal, mint például abban a részben, amelyben a lányok a családjukkal reggeliznek.  A szereplők kézzel esznek, "így hát a reggeli végére mindenki maszatos volt a rizstől és a chutneytól."  Dél-Indiában nem nagyon használnak evőeszközt, de nem tudom elképzelni, hogy ez bármilyen nehézséget okozna nekik, és az étkezések végén maszatosan állnának fel. Biztosan nem marad patyolattiszta a kezük, de az evőeszközzel evők is az evőeszközt piszkolják össze, nem magukat.
Emellett viszont tényleg úgy tűnt, hogy Corban Addison (aki férfi, pedig én valamiért nőnek gondoltam) jól ismeri Indiát, úgyhogy ezeken végül túlléptem, de akadtak más furcsaságok is.
 
A történet elején megismerjük a két lányt, Sitát és Ahalyát, akik szüleikkel, nagymamájukkal és szolgálójukkal élnek Chennaiban (régebben Madras, Tamil Nadu fővárosa). Balszerencséjükre éppen akkor mennek sétálni a tengerpartra, amikor egy szökőár eléri a partszakaszukat, s szüleik nem élik túl a természeti katasztrófát. A szökőár leírása összesen két oldalon át tart, de nem is ez a furcsa, hanem például az, hogy amikor a lányok megtalálják a parton halott szüleiket, nem kapnak sokkot, nem esnek össze ájultan és nem kezdenek üvölteni fájdalmukban, hanem kicsit sírnak, majd egyszerűe otthagyják  két holttestet és visszamennek megnézni, mi maradt a házukból és hogy életben van-e nagymamájuk és a szolgálójuk. Ez szerintem teljesen valószerűtlen, mint ahogyan az is, hogy miután felfedezik, hogy rajtuk kívül senki nem maradt életben a családból, átöltöznek, magukhoz veszik ékszereiket és elindulnak az iskolájukba, hogy menedékre leljenek. Az egész tragédia 7 oldal alatt lejátszódik, és egészen hihetetlen minden mozzanata, de például az is, hogy mire a lányok kijönnek a házból, a parton maradt halak már bűzlenek.
 
Útban az iskola felé találkoznak pár emberrel, akik vagy bambán bámulnak maguk elé, vagy eltűnt rokonaikat keresik, esetleg sikoltoznak kétségbeesésükben (sőt, van aki sápítozik, ennél otrombább szót nem is találnék ide), de a lányok kőkemények, csak mennek, hogy eljussanak az iskolájukba. Sajnos nem járnak szerencsével, az út során elrabolják őket.
 
Ezt kaptam az első harmincvalahány oldalon, és az az igazság, hogy innentől kezdve úgy olvastam tovább, hogy már szinte kerestem, mibe köthetek bele. Nem jó így olvasni, de szerencsére a nem túl erős kezdés után lassan egészen belefeledkeztem a történetbe. Azért akadt még pár butaság, például rögtön megkékülő zúzódás egy nő arcán illetve az a rész, amikor a dolgozószobában lévő apa hallja, miről beszélget a fia és a felesége a ház másik felében. Az ilyen apró hibákat, logikátlanságokat általában nem szoktam észrevenni, most viszont valamiért nagyon szembetűnőek voltak.
 
Ami viszont a legjobban idegesített, azok a "bő inget, azaz kurtát", "fehér szoknyát, azaz lungit", "belebújt nadrágjába és felsőjébe, azaz a churidaarba", "rendőrt, azaz halvadart", "mindegyikük oldalán lógott gumibot, azaz lathis" jellegű magyarázatok voltak (ennél sokkal többel találkoztam), amelyek a tankönyvek stílusát jutatták eszembe, emellett felmerült a kérdés bennem, hogy akkor a bindi, a salwar kameez, és a chutney miért nem kapott hasonló magyarázatot? Ha az idegen kifejezések egyik felét elmagyarázzák, a másikat miért nem?
 
Amint túltettem magam ezeken a dolgokon, rá kellett jönnöm, hogy A napfény gyermekei egészen jó kis olvasmány. A második fejezetben kapcsolódott be a történetbe Thomas Clarke, aki családi és munkahelyi problémái elől menekülve elfogad egy önkéntes munkát Indiában, egy emberkereskedelem ellen harcoló szervezetnél, a CASE-nél. Nemcsak a bűnözők ellen akar harcolni, de abban is reménykedik, hogy Delhiben helyrehozhatja kapcsolatát feleségével, Priyával. Amikor a CASE rajtaütést szervez az egyik bordélyházban, megismerkedik Ahalyával, akinek megígéri, megtalálja a rajtaütéskor eltűnt húgát, Sitát.
 
Sitát eközben egyik helyről a másikra hurcolják, emberkereskedők, bordélytulajdonosok és kábítószercsempészek adják-veszik, Thomas pedig egyszerre próbálja megtalálni őt, és megbékíteni feleségét és annak apját.
 
A napfény gyermekei egy nagyon súlyos témát dolgoz fel, s mint általában az ilyen könyvek, néhol elég hatásvadász. Néhány hibája ellenére azonban mozgalmas, és magával ragadó, még akkor is, ha sokszor elég nyálas. A könyv maga viszont nagyon szép, úgyhogy végülis mégsem volt akkora mellényúlás, mint amekkorának először gondoltam.
 
 

Megjegyzések

  1. Szia! Csak nemrég akadtam rá a blogodra, de azóta figyelemmel kísérem, mert olyan könyvekről is olvashatok nálad, amelyekről máshol nem. Kaptam egy blogos díjat, amit tovább kell adjak, és te voltál az egyik, akire gondoltam. Ha szeretnéd te is tovább adni, itt megvannak a részletek:
    http://tipitopiolvas.blogspot.hu/2014/04/liebster-award.html#more
    További kellemes estét!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, köszönöm szépen a díjat, amint lesz egy kis időm, válaszolok a kérdésekre.
      Örülök, hogy olvasod a blogomat, sajnos mostanában szinte csak olyan könyvekről írtam, amelyek nem annyira tetszettek, remélem, ez nem veszi el a kedved :)

      Törlés
  2. Nem minden könyv egyforma, és mi sem vagyunk egyformán fogékonyak mindenre. Velem is előfordul, hogy olyan könyv akad a kezembe, ami nem nyeri el a tetszésem, szóval érthető, hogy másokkal is. Ez nem jelenti azt, hogy ne olvasnám el a bejegyzést, mert a "kevésbé jó" éppolyan jó útmutató lehet, mint a "fantasztikus" arra nézve, hogy akkor én szeretném vagy nem elolvasni a szóban forgó könyvet. Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy feltetted őket ;)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén